Szeged és Vidéke, 1918. december (17. évfolyam, 270-292. szám)
1918-12-02 / 270. szám
1918 decmber 2 ig írtt KÉEÉ. A szegedi magánalkalmazottak nagygyűlése. Megalakították a Magánalkalmazotti Szakszervezetek Országos Egyesülésének helyi csoportját. A magántisztviselők és kereskedelmi alkalmazottak impozáns sokasága gyűlt össze vasárnap délután a városháza közgyűlési termében, hogy a már délelőtt megalakított országos szövetségek helyi szakszervezeteit egy közös blokkban egyesítse. A jelenlevők zsúfolásig megtöltötték a közgyűlési termet és sorukban nemcsak tisztviselők, hanem más társadalmi osztályok munkás tagjai és egyesületek, testületek képviselői is részt vettek. Ajtai Dezső, a föloszlott Magántisztviselők Egyesületének volt elnöke nyitotta meg lendületes beszéddel az ülést és fölkérte Schnabel Mórt, a Magánalkalmazotti Szakszervezetek Országos Egyesülésének központi megbízottját, hogy előterjesztéseit tegye meg. Schnabel Mór ismertette a legutóbbi eseményeket, amelyek szerint a nyolc országos szövetség, köztük a Magántisztviselők Országos Szövetsége, a Magántisztviselők és Kereskedelmi Alkalmazottak Országos Szövetsége, a Pénzintézeti Tisztviselők Országos Egyesülete, a Biztosítási Tisztviselők Országos Szövetsége, a Kereskedelmi Alkalmazottak Országos Szövetsége stb., a szociáldemokrata párt keretén belül egy közös biokban tömörültek és megalakították a Magánalkalmazotti Szakszervezetek Országos Egyesülését. Ez az egyesülés hivatott megvédeni a most már osztályöntudatos alapon szervezkedett magánalkalmazottak érdekeit. Ebben a blokkban ma, megalakulásának első napjaiban már 450 OCO magántisztviselő és kereskedelmi alkalmazott tömörül. Előadta Schnabel, hogy a szegedi Magántisztviselők Egyesülete a délelőtti közgyűlésén kimondta, hogy alapszabályszerű működését beszünteti és a közgyűlésen szokatlanul nagyszámban megjelent magántisztviselők nyomban megalakították a Magántisztviselők Országos Szövetségének, a Pénzintézeti Tisztviselők Országos Egyesületének és a Biztosítási Tisztviselők Országos Szövetségének helyi csoportjait. Indítványozta, hogy egyelőre ezekből a szakszervezetekből alakítsák meg a Magánalkalmazotti szakszervezetek országos egyesülésének szegedi csoportját. Idősb Herczeg István biztosítási tisztviselő, mint a Biztosítási Tisztviselők Országos Szövetsége helyi csoportainak elnöke bejelenti csoportjának csatlakozását és kiemeli, hogy a fővárosban az osztályöntudatos alapon való szervezettségnek köszönhetik a biztosítási tisztviselők, hogy azokat az eredményeket, amelyek közismertek, ki tudták magukénak vívni. Gábor Arnold, a Pénzintézeti tisztviselők országos egyesülete helyi csoportjának, Kiss Nándor a Magántisztviselők országos szövetsége helyi csoportjának csatlakozását jelenti be. Ezután Schnabel Mór előterjesztésére az egyes szakosztályoknak, a biztonági, pénzintézeti, magán- és nőtisztviselő szakosztályoknak, továbbá a kereskedelmi alkalmazottak szakosztályának vezetőségéből az egyesülés összvezetőségét, egyhangú lelkesedéssel, a nagygyűlés a következőképpen választotta meg: Elnök: Herczeg István. Alelnökök: Kiss Nándor, Erdélyi Jenőné, idb. Herczeg István, Vértes József. Főtitkár : Schnabel Mór. Titkár: Preray Lajos, Weisz Józsa, Kovács József. Jegyző : Rákosi Margit, Szabó József, Ferenczy Juliska. Főpénztáros : Gábor Arnold. Ügyész: Kállai Emil dr. Ellenőr: Danner János, Berényi Nándor. Háznagy : Kárpáti József, Berényi Árpád. Főkönyvtáros: Gelléri Andor. Könyvtáros: Hechtl Dénes. Választottak még ezenkívül húsz tagból álló választmányt. A választás után Herczeg István elnök, a Szeged és Vidéke felelős szerkesztője, a maga és a tisztikar nevében megköszönte a bizalmat, majd többek közt a következőket mondotta: Tisztelt nagygyűlés! Amikor néhány héttel ezelőtt a forradalom tüzes lavinája öntötte el a világot és a felszabadult vágyak orkánja zúgott át a magyar glóbuson is, a kiváltságos társadalmi osztályok képviselői és tagjai megreszkettek puha kényelmű fészkükben, mert nem tudták, hogy mi fog kibontakozni a khaotikus hangzavarból. Érezték és sejtették, hogy nem maradhat többé senki a jogtalanság görnyesztő béklyóiban, tudták, hogy jönni kell most már a nagy történelmi evolúciónak, amely a tudományos igazságok kérlelheteten szigorával új világot követel a pusztulás helyén. Amikor az utca forrongott, amikor a lelkesedés palotákat megrázó éljenkiáltás ciklonját rengette végig, akkor a sápadt arcú emberek, ezrek és milliók nyomorának irányítói világosságot éreztek maguk körül. Világosságot, amelyből földerült, hogy olyan embereket nevelni, akik szegénységre vannak kárhoztatva annyi, mint kíméletlenné tenni őket. Akkor belátták, hogy a szegénység az a nyitott szájú irgalmatlan pokol, amely ott tátong a civilizáció háta mögött és meg tudták érteni, hogy a legkiáltóbb társadalmi egyenlőtlenség alapjára olyan politikai intézményeket építeni, amelyek értelmében elméletileg minden ember egyenlő, annyi, mint üszköt vetni a lőporos hordóra. S akkor azt hangoztatták, hogy összeharácsolt vagyonuk fölöslegét, pénzüket, portékájukat, földjüket, mindent szívesen odaadnak. De mikor elült a zaj, amikor a szabadság mámorától csillogó szemek lezárultak és a forradalmi napok színpompáját ismét a munka és a robot szürke hétköznapjai követték, amikor a fölszabadult emberek, az elnyomott osztályok öntudatra ébredt katonái a forradalmi vívmányokat a szervező eszme és a termékenyítő józan gondolat segítségével akarták gyümölcsöztetni, akkor a sápadt gőgösök arca ismét kipirult, vékony reszkető ujjuk ökölbe szorult és most már megint azt mondják: semmit sem engedünk, semmit sem adunk. Schaeffle mondja, hogy a mély átalakulások nem jöhetnek hirtelenül és a hirtelen jött átalakulások nem lehetnek mélyek. A mostani időkre vonatkoztatva ennél szomorúbb igazságot alig mondjak. Hogy az átalakulás tényleg még nem mély, ezt mindenki érezi. A forradalmi vívmányokat megtámadni egyelőre még senki sem meri, de a szervező eszmét, a termékenyítő gondolatot azonban sok helyen már kompromittálni szeretnék. — A magyar forradalom, mint bizonyára jól tudják, nem volt osztályforradalom, hanem nemzeti forradalom. Forradalom volt a békéért, az örök emberi jogokért, a nemzeti lét megóvásáért és a szabad népek boldogulásáért. És a magyar forradalom föllángolásában, a világ többi népeihez való kapcsolatba hozásában és végül a diadalra juttatásában legnagyobb része aznak a hatalmas szellemi folyamatnak van, amelyet úgy neveznek, hogy szociálizmus. A szociálizmus az a hatalmas szellemi folyamat, vágyak és eszmék fejlődése, amely az emberi társadalom új, jobb és igazságosabb alapokon való újjászervezését tervezi. A beszéde további során foglalkozott Herczeg azokkal a rémítgetésekkel, amelyekkel a polgári politikai pártok a szellemi munkásokat szerenék távoltartani a szociáldemokratáktól. Elsősorban legalkalmasabbnak találják erre a bolsevikizmus szerepeltetését. A bolsevikizmus nem más, mint a szociáldemokrata párt egy frakciójának törekvése, amely orthodox Marxista lévén, az ipari munkásság diktatúráját szeretné megvalósítani. Csak Oroszországban tudott eddig az a frakció többségre jutni s ezért lett a neve bolsevik (többségi). A szociáldemokrata pártokban azonban a legtöbb elem nem áll már az orthodox marxizmus alapján, hanem, átrevidiálván ezt Mesmer, Ratzenhoffen, Lester Ward, Wells, Henry George, Lombart, Vanderwelde és több neves szocialista és szociológus új ideológiái szerint a társadalmi átalakulást minden dolgos ember egyenjogos másán akarja kezdeni. De még ezeknek a tényeknek ellenére is szembe lehet nézni azzal a mumussal, amelyet a bolsevikizmus képében festenek a falra. A polgári politikai pártoknak eddig nem volt kifogásuk a kiváltságos társadalmi osztályok uralma, az abszolút kisebbségi diktatúra ellen, az ipari munkásság diktatúrájától azonban reszketnek. A szóló, ha már diktatúráról van szó, sokkal szívesebben látja a produktív munkát végező, hatalmas számú, dolgos ipari munkásság diktatúráját, mint a semmittevő, mások munkáján élősködő, kiváltságos kenyék diktatúráját. (taps és éljenzés.) Beszéde további során Herczeg rátért arra a kifogásra is, amelyet szintén igen gyakran hoznak föl a szocializmus ellen, hogy a szocialista államban a termelés kisebb lesz, dolgozni sokan nem fognak, mert megélhetésüket könnyen megtalálhatják és mások rovására meg nem gazdagodhatnak. Erre vonatkozólag a következőket mondja: — A munka leginkább magáért a munkáért folyik. Az ambíció, a helyeslés utáni vágy az az érzet, amely felebarátaink tiszteletének, csodálatának, vagy rokonszenvének megegyezésére ösztönöz. „Ez vezeti a vesztett reményt, ez lobogtatja a halvány tudós lámpáját, ez készteti az embereket küzdelemre, erőfeszítésre, munkára, halálra. Ez emelte a piramisokat és gyújtotta föl az efezusi templomot.“ Hogy munkára nemcsak a kapzsiság ösztönöz és nem a hatalmi vágy, ez könnyen megállapítható. Ha így lenne, akkor azok dolgoznának legtöbbet, akik a legkapzsibbak és azoknak lett volna kezükben a hatalom, akik legtöbbet dolgoztak. (Igaz, úgy van !) Beszélt még a szónok a kommunizmusról, a kollektivizmusról, a dolgozó nők jogáról és azok politikai elhelyezkedéséről, a tisztviselők speciális helyzetéről és helyes szervezkedéséről. Majd így fejezte be szavait: — Talán a legelső szociálist, Ézsaiás próféta mondotta, hogy a kis vesszőszál helyébe növekedik a jegenyefa és a 'szelid bogáncskoló helyébe növekedik a miitus. Remélem, hogy az összetartás lesz az a vesszőszál, amelyből az öntudatos dolgozó emberiség dereka jegenyefává növekedik és a bogáncskoró helyett, amit eddig nekünk odavetettek, jegenyefává növekedve a korrupció vénes szennyezett homlokáról lerántjuk a mirtust, hogy egy érckolosszusra helyezzük, amely a jogon és munkán fölépülő új társadalom diadalát szimbolizálja. (Taps) Ezután Rákosi Margit emelkedett szólásra. A dicsőséges forradalom — mondotta — a dolgozó nőket kétszeresen szabadította föl. Fölszabadultunk és kivívtuk emberi jogainkat mint nők és birtokába jutottunk minden jognak és eszköznek, amellyel a dolgozó ember érdekeit sikeresen megvédhetjük. A négy és fél évig dúló világháború minden nyomorúsága hatványozottan sújtotta a „polgári osztály“ dolgozó nőinek legértékesebb rétegét, a nőtisztviselőket. Alig hogy megküzdöttek családi és társadalmi előítéleteikkel, a világrengés folytán mindig erősebben sodródtak a proletáriátus felé. Voltak, akik küzdöttek ellene, voltak, akik öntudatlanul sodródtak a proletárság kapujáig és csak itt ébredtek öntudatra. Voltak azonban nagy számmal, akik öntudatosan indultak el pályájukon ésültek, szenvedtek, tanultak és tanítottak, amíg a győzedelmes, virágos forradalom a kiváltságos társadalmi osztály bilince alól az igazság és a jog eszméjével megadta a fölismerés és a nyílt állásfoglalás lehetőségét. Igaz, hogy bár a polgári társadalom nevelésében és kultúrigényeiben nőttünk föl, azonban az életsandardhoz legszükségesebb anyagi eszközök sem állottak rendelkezésre, megdőlt tehát az a hazug frazeológia, hogy a nőtisztviselőknek a polgári osztály mellett és a kapitalizmus oltalma alatt van a helyük. A szociáldemokrata elvek fogják megvalósítani azt az ideális államot, amelyben minden említi becsületesmunkája után megkapja a mesélelti ellenértéket és minden ember számára biztosítva lesz a szabad, boldog, kulturemberhez méltó élet. Rákosi Margit nagy tetszéssel fogadott beszéde után a szociáldemokrata párt egyik népszerű titkára, Wallisch Kálmán beszélt. A program beszédét már Herczeg István elnök elmondta. Ezután sűrűn fogunk találkozni, — úgymond — hogy megbeszéljük, hogyan akarjuk mi a jövő államot megalkotni. Az a szakszervezet, amelyhez önök ma csatlakoztak 14.700 munkást foglal magában Szegeden. Mint idősebb testvér a fiatalabbnak, úgy ő is kötelességének tartja, hogy mint idősebb elvtárs a fiatalabb elvtársaknak néhány tanácsot adjon. A szociáldemokraták azért érhették el azt a nagy eredményt, mert azt, ami a szívük mélyén feküdt, egyenesen, nyíltan kimondották, tekintet nélkül arra, tetszik-e az valakinek, vagy nem. Azért szervezkedtünk, hogy azt tegyük, amit jónak látunk. A szociáldemokratának kötelessége.