Szegedi Gyorsíró, 1923. szeptember - 1924. június (19. évfolyam, 1-10. szám)
1924-04-20 / 8-10. szám
^10. évfolyam. Szeged, 1924 április— június 8—10. szám. SZEGEDI gyorsíró Havi folyóirat a Gabelsberger—Markovits- és a Reform-rendszer szerint. Kiadja : A Szegedi Gyorsírók Egyesülete. (Földváry utca 2. szám.) Alapította JAKAB LAJOS. Felelős szerkesztő dr. KATONA DÁVID. Dr. Fabro Henrik. —• Tóth Imre dr. emlékbeszéde. — Tisztelt Díszközgyűlés! Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim! Körüülbelül másfél éve annak, hogy a Szegedi Gyorsírók Egyesülete nagyrabecsült tagjainak megtisztelő bizalma folytán az alelnöki széket elfoglaltam s azt a mai napig betölteni szerencsés lehetek s ezen egy és fél év leforgása alatt immár másodízben int nekem azon végtelenül nehéz feladat, hogy a sebesszárnyú sasként röpülő szónak megrögzítését célzó gyorsírás nagy veszteségeit s megpróbáltatásokhoz szokott szívünknek gyors egymásutánban megújuló fájdalmait díszközgyűlés keretében tolmácsoljam. Először a magyar gyorsíró világ egyik helyi reprezentánsának, Torma Károlynak áldoztam, ma pedig a gyorsírás legeszményibb képviselőjének, a tökéletesítés megtestesítőjének, egyesületünk díszelnökének, a vezérek vezérének, a vezérezredesnek, dr. Fabro Henriknek hoztam el a megemlékezés, a kegyelet illatos balzsamát. Keserű érzelmeket tolmácsolok és keltek fel s úgy érzem, nem minden ok nélkül. Nekünk, agyongyötört, mindenkitől elhagyott, a népek nagy országútjára kidobott szegény magyaroknak bőségesen kijut a gyászból s mi megadással s a szebb, a boldogabb jövőbe vetett törhetetlen hittel járjuk a szenvedésnek, a gyásznak kálváriáját, stációit. Minden lenyugvó nappal egy élet tűnik el azok közül, akik oly kedvesek, oly értékesek nekünk. Mintha gyásszal telített golyószóró sebezné véresre nap-nap után szeretetre, örömre és boldogságra szomjas lelkünket, még a legnagyobb ünnepeink se lehetnek meg a búskomorság egy-egy árnya, a fájdalom egy-egy hangja nélkül. Ez év február havában, 16-skára virradó zimankós reggelen röpítette a sajtó rohanó szárnya a mindannyiunkat mélyen megdöbbentő és lesújtó gyászhírt a nagy világba, hogy a Mester, a gyorsíró család nesztora, a mi atyánk, büszkeségünk, a sajtó fáradságot nem ismerő munkása, a közélet kimagasló alakja, dr. Fabro Henrik nem lévén képes megbirkózni a lappangó gyilkos kórral, nemesen érző s munkában kifáradhatatlan lelkét visszaadta teremtő Istenének. Szülővárosától, borbátvízi otthonától, hatalmas munkásságának szinhelyétől s barátaitól távol, a magyar tenger partján, Balatonfüreden kereste fel a kérlelhetetlen halál, ahova megörölt idegeire, betegségére enyhülést, gyógyulást ment keresni. Fáj, végtelenül fáj a tudat, hogy ő a lánglelkű elme, a parlamentarizmus ügyének önfeláldozó harcosa, a kötelességtudásnak és munkásságnak példaképe, a gyorsírás ragyogó koronája, a dióhéjba szorított csonka ország határain túl a megszállott részeken s a külföldön is előnyösen ismert, közbecsülésnek örvendő igazi tudós nincs többé. A mérhetetlen fájdalomban nem tudom, zokogjak-e, sirassam-e őt, a pótolhatatlant, avagy az enyhület nyugalmával emlékezzem arról, mit nyert a gyorsírás, a nemzet, az emberiség az olyannyira gazdag élettel. Hiszen szeretteinkről, nagyjainkról emlékezve nemcsak azt érezzük, hogy elveszítettük őket, hanem azt is, hogy lírtuk, nemcsak azt, hogy gyászolunk, hanem azt is, hogy boldogok voltunk. Bár nekem is el-elcsuklik szavam s visszafojtott könnyek akarják elönteni az ő munkásságban eltelt életét s fenmaradt alkotásait bámuló szemeimet, mégsem gyászolom őt, mert úgy érzem, hogy a bánat felhőit megaranyozza azon eszmék kultusza, melyeknek ő bajnoka volt, s úgy érzem, hogy aki oly értékes és maradandó alkotásokat hagyott maga után s aki úgy szórta boldog-boldogtalanra nagy szellemének ragyogó kincseit s akit a tisztelet, megbecsülés és szeretet óceánja vett körül, az nem halhatott meg reánk nézve. A halál csak a porladó testen diadalmaskodhat, a rideg sír csak földi maradványait zárhatja magába szeretteinknek, de a szellem halhatatlan, ezen nem ülhet diadalt a nagy kaszás s a lélek fényünkbe olvadva kísér bennünket az élet rögös, sivár útján. Dr. Fabro Henrik az emberiségnek, egy nemzetnek, egy eszmének, a gyorsírásnak szentelte értékes életét. Az eszmét kitűzte élete céljául, érte dolgozott, szenvedett, érte áldozta fel nyugalmát, boldogságát, egészségét, majd munkás életét. Negyven éves gyorsírói működésének főtörekvése a vitaírás tökéletesítésére s a leggyorsabban elröppenő szó megörökítésének lehetővé tételére irá-