Szegedi Gyorsíró, 1923. szeptember - 1924. június (19. évfolyam, 1-10. szám)

1924-04-20 / 8-10. szám

^10. évfolyam. Szeged, 1924 április— június 8—10. szám. SZEGEDI gyorsíró Havi folyóirat a Gabelsberger—Markovits- és a Reform-rendszer szerint. Kiadja : A Szegedi Gyorsírók Egyesülete. (Földváry­ utca 2. szám.) Alapította JAKAB LAJOS. Felelős szerkesztő dr. KATONA DÁVID. Dr. Fabro Henrik. —• Tóth Imre dr. emlékbeszéde. — Tisztelt Díszközgyűlés! Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim! Körüülbelü­l másfél éve annak, hogy a Sze­gedi Gyorsírók Egyesülete nagyrabecsült tagjainak megtisztelő bizalma folytán az al­elnöki széket elfoglaltam s azt a mai napig betölteni szerencsés leh­etek s ezen egy és fél év leforgása alatt immár másodízben int nekem azon végtelenül nehéz feladat, hogy a sebesszárnyú sasként röpülő szónak meg­rögzítését célzó gyorsírás nagy veszteségeit s megpróbáltatásokhoz szokott szívünknek gyors egymásutánban megújuló fájdalmait díszközgyűlés keretében tolmácsoljam. Elő­ször a magyar gyorsíró világ egyik helyi reprezentánsának, Torma Károlynak áldoz­tam, ma pedig a gyorsírás legeszményibb képviselőjének, a tökéletesítés megtestesítő­jének, egyesületünk díszelnökének, a vezérek vezérének, a vezérezredesnek, dr. Fabro Henriknek hoztam el a megemlékezés, a ke­gyelet illatos balzsamát. Keserű érzelmeket tolmácsolok és keltek fel s úgy érzem, nem minden ok nélkül. Nekünk, agyongyötört, mindenkitől elha­gyott, a népek nagy országútjára kidobott szegény magyaroknak bőségesen kijut a gyászból s mi megadással s a szebb, a bol­dogabb jövőbe vetett törhetetlen hittel jár­juk a szenvedésnek, a gyásznak kálváriáját, stációit. Minden lenyugvó nappal egy élet tűnik el azok közül, akik oly kedvesek, oly értékesek nekünk. Mintha gyásszal telített golyószóró sebezné véresre nap-nap után szeretetre, örömre és boldogságra szomjas lelkünket, még a legnagyobb ünnepeink se lehetnek meg a búskomorság egy-egy árnya, a fájdalom egy-egy hangja nélkül. Ez év február havában, 16-skára virradó zimankós reggelen röpítette a sajtó rohanó szárnya a mindannyiunkat mélyen megdöb­­bentő és lesújtó gyászhírt a nagy világba, hogy a Mester, a gyorsíró család nesztora, a mi atyánk, büszkeségünk, a sajtó fárad­ságot nem ismerő munkása, a közélet kima­­ga­sló alakja, dr. Fabro Henrik nem lévén képes megbirkózni a lappangó gyilkos kór­ral, nemesen érző s munkában kifáradhatat­­lan lelkét visszaadta teremtő Istenének. Szü­lővárosától, borbátvízi otthonától, hatalmas munkásságának szinhelyétől s barátaitól tá­vol, a magyar tenger partján, Balatonfüre­­den kere­s­te fel a kérlelh­etetlen halál, ahova megörölt idegeire, betegségére enyh­ülést, gyógyulást ment keresni. Fáj, végtelenül fáj a tudat, hogy ő­ a lánglelkű elme, a parla­mentarizmus ügyének önfeláldozó harcosa, a kötelességtudásnak és munkásságnak példa­képe, a gyorsírás ragyogó koronája, a dió­héjba szorított csonka ország határain túl a megszállott részeken s a külföldön is előnyö­sen ismert, közbecsülésnek örvendő igazi tudós nincs többé. A mérhetetlen fájdalom­­ban nem tudom, zokogjak-e, sirassam-e őt, a pótolhatatlant, avagy az enyhület nyugal­mával emlékezzem arról, mit nyert a gyors­írás, a nemzet, az emberiség az oly­annyira gazdag élettel. Hiszen szeretteinkről, nagy­­jainkról emlékezve nemcsak azt érezzük, h­ogy elveszítettük őket, hanem azt is, hogy lírtuk, nemcsak azt, hogy gyászolunk, ha­nem azt is, hogy boldogok voltunk. Bár ne­kem is el-elcsuklik szavam s visszafojtott könnyek akarják elönteni az ő munkásságban eltelt életét s fenmaradt alkotásait bámuló szemeimet, mégsem gyászolom őt, mert úgy érzem, hogy a bánat felh­őit megaranyozza azon eszmék kultusza, melyeknek ő bajnoka volt, s úgy érzem, hogy aki oly értékes és maradandó alkotásokat hagyott maga után s aki úgy szórta boldog-boldogtalanra nagy szellemének ragyogó kincseit s akit a tisz­telet, megbecsülés és szeretet óceánja vett körül, az nem halhatott meg reánk nézve. A halál csak a porladó testen diadalmaskod­hat, a rideg sír csak földi maradványait zár­hatja magába szeretteinknek, de a szellem halhatatlan, ezen nem ülhet diadalt a nagy kaszás s a lélek fényünkbe olvadva kísér bennünket az élet rögös, sivár útján. Dr. Fabro Henrik az emberiségnek, egy nemzetnek, egy eszmének, a gyorsírásnak szentelte értékes életét. Az eszmét kitűzte élete céljául, érte dolgozott, szenvedett, érte áldozta fel nyugalmát, boldogságát, egészsé­gét, majd munkás életét. Negyven éves gyors­írói működésének főtörekvése a vitaírás tö­kéletesítésére s a leggyorsabban elröppenő szó megörökítésének lehetővé tételére irá-

Next