Szegedi Híradó, 1863 (5. évfolyam, 1-34. szám)

1863-01-14 / 4. szám

* Xantus János hazánkfia ki az északamerikai államokban konzullá neveztetett ki, írja Washing­tonból, hogy Kaliforniába 1820-tól 1860ig 5,062,414 külföldi vándorolt. Ebből 1850 —1860 közti időszakra 2,508,214 bevándorló esik. Az utolsó évtized alatt érkezettek közt 575 vándorolt oda Magyarországból, 25,438 bevándorló nem val­lotta be nemzetiségét. * A pénzügy­minis­tériumban új váltópénz ve­­retéséről tanakodnak , melyek az angol, francia és svájci pénzek mintájára, az ezüstnél olcsóbb anyag­ból készülnének. * A pamuthiány következtében Franciaország­ban Rouen és környékén 300,000 ember van éhen­­halási veszélyben. TÁRCA. Harangod mezején. Harangod mezején hideg szél fujdogál, A Hernád, a Takta szomorún folydogál, Fákról a lomb pereg — sóhajtoz a berek....... Hej, lesz-e még jobb világ?! Deret sír a mező, könyer a fű szála, Búsan néz le a Bükk Harangod síkjára, Néz kéklő ormival....... Semmi hang, semmi zaj Nem veri fel a csendet. Hogy fordul a világ! — Régen, sok év előtt Mi lárma, mily sürgés lepé el e mezőt! Nyerítő paripa, —­rivalgó trombita, Doboknak mormolása. Ha nyomva volt a hit, részben a szabadság. E téren gyűlt össze az igaz magyarság; Kik fegyvert foghattak — felcsaptak kurucnak: Szabadság bajnokának. — ím, jó a hajdúság; sűrű, nagy csapatja Bocskai zászlaját büszkén lobogtatja; Régi hős vezérük — lelke szállt beléjük : Győzni vagy halni készek. Büszkén ül a nemes délceg paripáján , Büszkén néz el végig daliás dandárán: Nyalka szép huszárok — farkas-kacsagányjok Meg meglibben a szélben........ Harangod mezején szétterül a tábor, Közepén zászlósán fejedelmi sátor; Közűle harcrendben — a rettenthetetlen Palotások tanyázván. Előtte tábori indulók harsognak : Bús, mégis buzdító hangjai harcoknak . Tököli dalára — Rákóczi nótája Süvöltve, sírva zendül. Fejedelem sátrában ülnek a vezérek, Foly a tanácskozás. Egyszerre kilépnek — S ki-ki paripára! — lesi már dandára Az érkező parancsot. S ím, sürgés, zaj támad; emez lát sátrához, Hogy hamar lebontsa, ott amaz kantároz; Itt zászlót emelnek, — ott készülőt vernek; Futár fűt erre s arra. Hossza huszár lóra! Hajdú indulóra! Sort állj! Csatarendbe! Figyelj a dobszóra! Karabélylyal elő! — Kardot ki! Egy, kettő........ A jobbszárnynyal előre! S hármas ágyuszóra, harsogó nótára Megindul a sereg bátran a csatára Zászlójuk oly szépen — ragyog a napfényben , szent szóval: „szabadság!“ Vitézitől a nép könnyezve vesz búcsút: Táborjárásotok legyen győzelmi út! S szellők, fák, part, puszták — uitánok sóhajtják: Legyen gyözedelmi út! — Régen volt, rég elmúlt, rég elfödé a föld. A síkság oly üres, a szél búsan süvölt....... Nincs harczaj, nincs tábor....... Hová jön a bátor kuruc had ? — szólj Harangod ! Dérkönynyel a mező tán őket siratja ? Talán a szilaj szél hamvaikat hajtja Avaron, útfélen, — fakó por képében Országvilágon által ?.... Merengve nézek szét a sík Harangodon, S a kuruc időkről, harcokról álmodom; És zengek régi dalt — és lelkem felsóhajt: „Haj Rákóczi, Bercsényi...!“ — Harangod mezején hideg szél fujdogál, A Hernád, a Takta szomorún folydogál; Fákról a lomb pereg, — sóhajtoz a berek : Hej, lesz-e még jobb világ?! ----------------- Thalfy Kálmán: Jegyzet. Harangod mezejének hajdan nemcsak a Zemplén vármegye déli részén fekvő mai harangodi pusztát, de a Hernád, Sajó, Takta és a Hegyalja közötti azon egész tért nevezték, a melyen Szikszó, Aszaló, Ónod és Szerencs fekszik. A palotások Rákóczi fejedelem udvari ezerei — mint akkoriban az ezredeket hitták — valának. T. K. A rózsa. Elbeszélés. — Irta: Emil. (Folytatás.­ Az ősi kastély egy népesebb város, mellett feküdt, csak ősz felé, a vadászatok idejekor ele­venült meg; az év többi részeiben csöndes volt, mert a báróné a zajtalan magányt szerette; itt töl­tött el csendben napjait; csak ritkán töltött néhány hetet fürdőkben. Anyja mellett Adél volt mindig; őt szerette legjobban a báróné, sokszor mondta, hogy ha rá tekint, mintha mindig saját ifjúkori mását látná. Adél csakugyan leginkább örökölte anyja szelídségét, s az egész családban legszebb volt. Szép, szőke, vidám kis teremtés, ki még egész gontalanul élt a világban, s alig figyelt más vala­mire , mint a kert virágainak nyílására, s kivülök talán semmi sem érdekelte. A leányka sokszor csevegett vidáman Guszti­val, ki mint nevelő szabad bejárással birt a kas­tély termeibe s az asztalnál a báróékkal együtt ebédelt; gyakran sétált vele a tágas kertben, és néha fél napig együtt ültetgették szét a virágokat. Itt is megtörtént az, mi hasonló esetekben kivétel nélkül meg szokott történni: a szegény fiú bele­szeretett a baronessbe. Van bizonyos idő, mikor a szív alvó érzel­mei kezdenek felébredni, szerelem után vágyik, mint a vándor a sivatag pusztában egy csöpp víz után, s ha a forrásra akadt, mohón nyeli el. Guszti nem gondolt semmire, érezte, hogy Adél közzelféte varázshatással van reá; nem für­készte, mert van; átengedte magát érzelmeinek, mint átengedjük magunkat egy jótékony álomra. Nem is lehet másképen nevezni, szép álom volt, s csak álmodnia volt szabad. Tizennyolc éves korunkban a szerelemnek elég a kedves lény látása, s egy csók a legfőbb vágy, miután a szív eped. Ez a legboldogabb korszak, de a­ki a későbbi időkre is átviszi vágyait, mindig mélyebben meggyökerezik, s csak a szívvel együtt lehet kitépni. Az ifjú, kinek atyja e kastély urát szol­gálta , mindig mélyebben kezdte szeretni Adélt. Átkos szeszélye a sorsnak, melyet sokszor gya­korol. Guszti azonban boldognak érezte magát, mindennap láthatta, beszélhetett vele, órákat töl­tött társaságában, estenkint felolvasott neki, reg­­gelenkint virágokat szedett számára, s egy mo­soly, egy barátságos szó, egy köszönő tekintet a menyet tárta föl előtte. Három év múlt el. Adél abban az időben volt, mikor a hölgyek már szabadon kiléphetnek a nagy világba, mikor többé nem gyermekek , mikor minden lépést figyel­mes szemek kisérnek. A báróné végre rászánta magát, hogy leá­nyát bemutassa a világnak; a bemutatást megelő­ző hetekben nagyban folyt a készülődés, minden­ki a báróhölgygyel volt elfoglalva, ki csak most volt először elhagyandó az ősi kastélyt, hogy szó­rakozást, mulatságot távol keressen. Gusztáv összeszorulni érezte szívét, mikor megtudta, hogy Adél a csöndes falusi magányt a fővárosi zajjal fogja fölcserélni; most érezte, mily szerencsétlen érzelemnek engedett helyet, most tűnt föl először előtte, hogy semmi más, csak a Jenő nevelője. A napok ezentúl nyugtalanul foly­tak le, az éj sem hozott álmot szemeire, késő éj­félig járkált a tágas kertben, s ha hajnal felé le­pihenve álom lepte meg, álmai gyöttek és lázasak voltak. Az eltávozást megelőző délután Adéllal a kertben találkozott. Gusztáv mint mindig, tiszte­letteljesen köszönt, s betette a könyvet, mely már rég óta kezében nyitva volt, anélkül azonban, hogy valamit olvasott volna belőle. — Gusztáv, (Adél rendesen így nevezte) ön néhány nap óta nagyon szomorú. Az ifjú zavartan függesztette szemeit a szép hölgy vidám arcára. — Azt hiszem, egészségem nem a legjobb. — A múlt éjjel nem tudtam aludni, kinyitot­tam ablakomat, s önt itt a kertben láttam egye­dül bolyongni; meghűtötte magát ? — Nem hiszem báróné! Adél könnyedén vállat vont, s könnyű léptek­kel tovább ment az ösvényen, intve a nevelőnek, hogy kövesse. A virágágyakhoz mentek, honnan Adél — mielőtt távozott volna, — a virágokat cserépbe akarta ültetni. — Ah, nézze ön kis rózsámat — szólt őszin­te örömmel Adél, a­mint egy sötétzöld rózsatőt kiemelt a földből, — milyen szép, mennyit nőtt. Azután hirtelen elkomolyodott, könyek jelen­tek meg szemeiben. — Nagysád sir? — Szegény Irma jutott eszembe. Ön ismerte őt, ezelőtt két évvel néhány hétig volt itt, már akkor is halavány, beteges volt, és az orvosok nem tudták mi baja. Három évvel idősebb volt nálam, de azért legjobb barátok valánk. Míg itt volt, mindig vele voltam, de soha sem mondta meg még nekem sem, mi bántja, mi szomorítja, pedig bántotta, szomorította valami, mert sokszor láttam titokban sírni, s mikor kérdeztem okát, nyakamba borult, és zokogott, de meg nem mond­ta. Emlékezhetik ön, hogy soha sem láttuk mo­solyogni, pedig akkor még csak 18 éves volt, mikor elváltunk, sokáig tartott átölelve, s nagyon szomorún azt mondta, hogy soha sem látjuk többé egymást, mert érzi hogy meghal. Vigasztalni kezd­tem, mert nem tudtam elgondolni, miként lehet az, hogy egy fiatal leány meghaljon, mikor még 18 éves. És igaza volt, soha sem láttam többé, Irma meghalt, és nem tudja senki mi baja volt, mi ölte meg. Sírját a tavas­szal meglátogattam, szép, vi­rágos sír alatt nyugszik, ez a rózsa sírjáról való. Ezelőtt négy évvel egyszer Irmáéknál voltam, még akkor nem volt oly szomorú , és olyan vidám volt, mint én; egy kis rózsatöt mutatott, mit épen ak­kor kapott, kicsiny volt még, három gyönge ág­gal. Az egyiket elneveztük az ő nevéről, a mási­kat az enyimről, de a harmadikra nem akadt, leg­alább én nem tudtam neki nevet adni, meglehet hogy Irma adott neki. Egyszer mondta, hogy az a har­madik ág kiszáradt, s ekkor láttam először szomo­rúnak; én kacagtam rajta, hisz a nélkül sem tud­tuk elnevezni, s ő sírt. Mikor sírjánál voltam meg­ismertem ott rózsámat, a harmadik ág már két év óta kiszáradt, s a gondtalan leány még mindig le nem vágta, s meghagyta, hogy a kertész úgy ül­tesse sírjára. Az Irma ága is csaknem ki volt szá­radva, mintha a megholtat gyászolná. Elszomorod­tam, s megijedtem, hogy az enyémet is hasonló sors éri; lemetszettem, elhoztam, s néze ön milyen szépen megfakadt. [Folyt. köv.] * Bécsben a brigittenaui vágószékben az utó­só negyedévben 351 ló vágatott le, 1862-ben mind­össze 1348 lovat vágtak le. A lóhús fontja: eleje 8, hátulja 10, rostélyos és vesepecsenye 14, frzs­­lölve 6 kr. * Az ezüst agiója annyira leszáll, hogy a bé­csi lapok szerint többé­­ bankár sem mer venni, mert amit az előbbi napokban 17—20 kamat agióval vettek, alig adhatták el 11 kamat agióval. Mint a „Donau Z.“ irja a múlt napokban némely bankár­nál oly nagy tolongása volt azoknak, kik ban­kóért ezüstöt akartak adni hogy sokan elutasí­tanak, s több bankár kijelenté, hogy agiója többé nem fogad el aranyakat. Boldog bécsiek, mi színét sem látjuk sem aranynak sem ezüstnek. * A posta­hivatalok hirdetik , hogy az új te­­­herszállítási bélyeg a belföldi küldeményeknél is alkalmaztatik. A szállítási levélre ragasztott bé­­lyeg­jegyen a feladó fél keresztül írjon­, hogy az a másodszori használatra alkalmatlanná legyen. * A londoni földalatti vaspálya már elkészült, a napokban próbamenet is tartatott rajta. * Bizonyos Gnoof nevű egyén Brüsselben re­pülő­gépet talált fel. Szép ha igaz. * Alfréd herceg görög királylyá választatása bizonyosnak tekinthető. Athénben jelszó: Alfréd vagy köztársaság! A görög hölgyek feliratot intéz­tek az angol királynéhoz. Tuzi Képek­. (Londoni utamból.) (Folyt.) Nézzünk szét Londonban a nyilvános élet, szo­kások és kereskedelem mezején is; az idegen, ki ezen óriás hely falai közé érkezik, alig hitetheti el magával, hogy Európában van, mert itt a szo­kások, népjellem, építészeti modor s. a. t. egészen eltérő a continensbeli fővárosok jellegétől. Londont város helyett talán inkább nevezhetnek a világ tár­­házának, hol a föld minden részének terménye­­iparcikkei, csaknem megmérhetlen mennyiségben halom számra találtatatnak, s az idegen ki Bécs, Ber­lin vagy Trieszt nem épen megvetendő kereske­delmi mozgalmával megismerkedett, Londonba érve amazok előtte csak mindannyi szatócsfészeknek tűn­nek föl. Nevezhetjük Londont bátran a világ kincs­tárának is, mely aranyait az öt világrészbe tobor­zásra küldi szét, hogy azok légiókat gyűjtve haza vándoroljanak. Hol annyi árú kirakatok vannak, hol annyi ezer­féle tárgy ötlik az ember szemeibe, a zsibongás kü­lönféle utcai mutatványok, tolongás és kocsi roba­jok közepette, nem csoda, ha az idegen fejét vesztve néha zsebmetszők körmei közé keveredik, dacára annak, hogy az utcákon, vasúti indóházaknál, nagy betűkkel olvasható, kiki óvakodjék a zsebmet­­szőktől. A napi hirdetményeknél is sajátságos eljárást tapasztalunk Londonban , közönséges falragaszokkal mint más fővárosokban, itt hiába kísértené meg valaki szerencséjét, bizonyos lehet benne, hogy hirdetménye olvasatlan maradna, a ki is adná reá fejét több ezerre menő napi hirdetmény átolvasá­sára, az angol tehát fortélyhoz folyamodik, hogy a minden percben járó­kelők több százezernyi hullám­­zatának figyelmét hálóba kerítve kizsákmányolja. Londonba érve, ha kilépünk az indóházból, vagy gőzösről és kocsit kérlünk, hogy lakunkba szálít­­son, már kocsinkban több nemű hirdetményekkel

Next