Szegedi Híradó, 1863 (5. évfolyam, 1-34. szám)
1863-01-14 / 4. szám
* Xantus János hazánkfia ki az északamerikai államokban konzullá neveztetett ki, írja Washingtonból, hogy Kaliforniába 1820-tól 1860ig 5,062,414 külföldi vándorolt. Ebből 1850 —1860 közti időszakra 2,508,214 bevándorló esik. Az utolsó évtized alatt érkezettek közt 575 vándorolt oda Magyarországból, 25,438 bevándorló nem vallotta be nemzetiségét. * A pénzügyministériumban új váltópénz veretéséről tanakodnak , melyek az angol, francia és svájci pénzek mintájára, az ezüstnél olcsóbb anyagból készülnének. * A pamuthiány következtében Franciaországban Rouen és környékén 300,000 ember van éhenhalási veszélyben. TÁRCA. Harangod mezején. Harangod mezején hideg szél fujdogál, A Hernád, a Takta szomorún folydogál, Fákról a lomb pereg — sóhajtoz a berek....... Hej, lesz-e még jobb világ?! Deret sír a mező, könyer a fű szála, Búsan néz le a Bükk Harangod síkjára, Néz kéklő ormival....... Semmi hang, semmi zaj Nem veri fel a csendet. Hogy fordul a világ! — Régen, sok év előtt Mi lárma, mily sürgés lepé el e mezőt! Nyerítő paripa, —rivalgó trombita, Doboknak mormolása. Ha nyomva volt a hit, részben a szabadság. E téren gyűlt össze az igaz magyarság; Kik fegyvert foghattak — felcsaptak kurucnak: Szabadság bajnokának. — ím, jó a hajdúság; sűrű, nagy csapatja Bocskai zászlaját büszkén lobogtatja; Régi hős vezérük — lelke szállt beléjük : Győzni vagy halni készek. Büszkén ül a nemes délceg paripáján , Büszkén néz el végig daliás dandárán: Nyalka szép huszárok — farkas-kacsagányjok Meg meglibben a szélben........ Harangod mezején szétterül a tábor, Közepén zászlósán fejedelmi sátor; Közűle harcrendben — a rettenthetetlen Palotások tanyázván. Előtte tábori indulók harsognak : Bús, mégis buzdító hangjai harcoknak . Tököli dalára — Rákóczi nótája Süvöltve, sírva zendül. Fejedelem sátrában ülnek a vezérek, Foly a tanácskozás. Egyszerre kilépnek — S ki-ki paripára! — lesi már dandára Az érkező parancsot. S ím, sürgés, zaj támad; emez lát sátrához, Hogy hamar lebontsa, ott amaz kantároz; Itt zászlót emelnek, — ott készülőt vernek; Futár fűt erre s arra. Hossza huszár lóra! Hajdú indulóra! Sort állj! Csatarendbe! Figyelj a dobszóra! Karabélylyal elő! — Kardot ki! Egy, kettő........ A jobbszárnynyal előre! S hármas ágyuszóra, harsogó nótára Megindul a sereg bátran a csatára Zászlójuk oly szépen — ragyog a napfényben , szent szóval: „szabadság!“ Vitézitől a nép könnyezve vesz búcsút: Táborjárásotok legyen győzelmi út! S szellők, fák, part, puszták — uitánok sóhajtják: Legyen gyözedelmi út! — Régen volt, rég elmúlt, rég elfödé a föld. A síkság oly üres, a szél búsan süvölt....... Nincs harczaj, nincs tábor....... Hová jön a bátor kuruc had ? — szólj Harangod ! Dérkönynyel a mező tán őket siratja ? Talán a szilaj szél hamvaikat hajtja Avaron, útfélen, — fakó por képében Országvilágon által ?.... Merengve nézek szét a sík Harangodon, S a kuruc időkről, harcokról álmodom; És zengek régi dalt — és lelkem felsóhajt: „Haj Rákóczi, Bercsényi...!“ — Harangod mezején hideg szél fujdogál, A Hernád, a Takta szomorún folydogál; Fákról a lomb pereg, — sóhajtoz a berek : Hej, lesz-e még jobb világ?! ----------------- Thalfy Kálmán: Jegyzet. Harangod mezejének hajdan nemcsak a Zemplén vármegye déli részén fekvő mai harangodi pusztát, de a Hernád, Sajó, Takta és a Hegyalja közötti azon egész tért nevezték, a melyen Szikszó, Aszaló, Ónod és Szerencs fekszik. A palotások Rákóczi fejedelem udvari ezerei — mint akkoriban az ezredeket hitták — valának. T. K. A rózsa. Elbeszélés. — Irta: Emil. (Folytatás. Az ősi kastély egy népesebb város, mellett feküdt, csak ősz felé, a vadászatok idejekor elevenült meg; az év többi részeiben csöndes volt, mert a báróné a zajtalan magányt szerette; itt töltött el csendben napjait; csak ritkán töltött néhány hetet fürdőkben. Anyja mellett Adél volt mindig; őt szerette legjobban a báróné, sokszor mondta, hogy ha rá tekint, mintha mindig saját ifjúkori mását látná. Adél csakugyan leginkább örökölte anyja szelídségét, s az egész családban legszebb volt. Szép, szőke, vidám kis teremtés, ki még egész gontalanul élt a világban, s alig figyelt más valamire , mint a kert virágainak nyílására, s kivülök talán semmi sem érdekelte. A leányka sokszor csevegett vidáman Gusztival, ki mint nevelő szabad bejárással birt a kastély termeibe s az asztalnál a báróékkal együtt ebédelt; gyakran sétált vele a tágas kertben, és néha fél napig együtt ültetgették szét a virágokat. Itt is megtörtént az, mi hasonló esetekben kivétel nélkül meg szokott történni: a szegény fiú beleszeretett a baronessbe. Van bizonyos idő, mikor a szív alvó érzelmei kezdenek felébredni, szerelem után vágyik, mint a vándor a sivatag pusztában egy csöpp víz után, s ha a forrásra akadt, mohón nyeli el. Guszti nem gondolt semmire, érezte, hogy Adél közzelféte varázshatással van reá; nem fürkészte, mert van; átengedte magát érzelmeinek, mint átengedjük magunkat egy jótékony álomra. Nem is lehet másképen nevezni, szép álom volt, s csak álmodnia volt szabad. Tizennyolc éves korunkban a szerelemnek elég a kedves lény látása, s egy csók a legfőbb vágy, miután a szív eped. Ez a legboldogabb korszak, de aki a későbbi időkre is átviszi vágyait, mindig mélyebben meggyökerezik, s csak a szívvel együtt lehet kitépni. Az ifjú, kinek atyja e kastély urát szolgálta , mindig mélyebben kezdte szeretni Adélt. Átkos szeszélye a sorsnak, melyet sokszor gyakorol. Guszti azonban boldognak érezte magát, mindennap láthatta, beszélhetett vele, órákat töltött társaságában, estenkint felolvasott neki, reggelenkint virágokat szedett számára, s egy mosoly, egy barátságos szó, egy köszönő tekintet a menyet tárta föl előtte. Három év múlt el. Adél abban az időben volt, mikor a hölgyek már szabadon kiléphetnek a nagy világba, mikor többé nem gyermekek , mikor minden lépést figyelmes szemek kisérnek. A báróné végre rászánta magát, hogy leányát bemutassa a világnak; a bemutatást megelőző hetekben nagyban folyt a készülődés, mindenki a báróhölgygyel volt elfoglalva, ki csak most volt először elhagyandó az ősi kastélyt, hogy szórakozást, mulatságot távol keressen. Gusztáv összeszorulni érezte szívét, mikor megtudta, hogy Adél a csöndes falusi magányt a fővárosi zajjal fogja fölcserélni; most érezte, mily szerencsétlen érzelemnek engedett helyet, most tűnt föl először előtte, hogy semmi más, csak a Jenő nevelője. A napok ezentúl nyugtalanul folytak le, az éj sem hozott álmot szemeire, késő éjfélig járkált a tágas kertben, s ha hajnal felé lepihenve álom lepte meg, álmai gyöttek és lázasak voltak. Az eltávozást megelőző délután Adéllal a kertben találkozott. Gusztáv mint mindig, tiszteletteljesen köszönt, s betette a könyvet, mely már rég óta kezében nyitva volt, anélkül azonban, hogy valamit olvasott volna belőle. — Gusztáv, (Adél rendesen így nevezte) ön néhány nap óta nagyon szomorú. Az ifjú zavartan függesztette szemeit a szép hölgy vidám arcára. — Azt hiszem, egészségem nem a legjobb. — A múlt éjjel nem tudtam aludni, kinyitottam ablakomat, s önt itt a kertben láttam egyedül bolyongni; meghűtötte magát ? — Nem hiszem báróné! Adél könnyedén vállat vont, s könnyű léptekkel tovább ment az ösvényen, intve a nevelőnek, hogy kövesse. A virágágyakhoz mentek, honnan Adél — mielőtt távozott volna, — a virágokat cserépbe akarta ültetni. — Ah, nézze ön kis rózsámat — szólt őszinte örömmel Adél, amint egy sötétzöld rózsatőt kiemelt a földből, — milyen szép, mennyit nőtt. Azután hirtelen elkomolyodott, könyek jelentek meg szemeiben. — Nagysád sir? — Szegény Irma jutott eszembe. Ön ismerte őt, ezelőtt két évvel néhány hétig volt itt, már akkor is halavány, beteges volt, és az orvosok nem tudták mi baja. Három évvel idősebb volt nálam, de azért legjobb barátok valánk. Míg itt volt, mindig vele voltam, de soha sem mondta meg még nekem sem, mi bántja, mi szomorítja, pedig bántotta, szomorította valami, mert sokszor láttam titokban sírni, s mikor kérdeztem okát, nyakamba borult, és zokogott, de meg nem mondta. Emlékezhetik ön, hogy soha sem láttuk mosolyogni, pedig akkor még csak 18 éves volt, mikor elváltunk, sokáig tartott átölelve, s nagyon szomorún azt mondta, hogy soha sem látjuk többé egymást, mert érzi hogy meghal. Vigasztalni kezdtem, mert nem tudtam elgondolni, miként lehet az, hogy egy fiatal leány meghaljon, mikor még 18 éves. És igaza volt, soha sem láttam többé, Irma meghalt, és nem tudja senki mi baja volt, mi ölte meg. Sírját a tavasszal meglátogattam, szép, virágos sír alatt nyugszik, ez a rózsa sírjáról való. Ezelőtt négy évvel egyszer Irmáéknál voltam, még akkor nem volt oly szomorú , és olyan vidám volt, mint én; egy kis rózsatöt mutatott, mit épen akkor kapott, kicsiny volt még, három gyönge ággal. Az egyiket elneveztük az ő nevéről, a másikat az enyimről, de a harmadikra nem akadt, legalább én nem tudtam neki nevet adni, meglehet hogy Irma adott neki. Egyszer mondta, hogy az a harmadik ág kiszáradt, s ekkor láttam először szomorúnak; én kacagtam rajta, hisz a nélkül sem tudtuk elnevezni, s ő sírt. Mikor sírjánál voltam megismertem ott rózsámat, a harmadik ág már két év óta kiszáradt, s a gondtalan leány még mindig le nem vágta, s meghagyta, hogy a kertész úgy ültesse sírjára. Az Irma ága is csaknem ki volt száradva, mintha a megholtat gyászolná. Elszomorodtam, s megijedtem, hogy az enyémet is hasonló sors éri; lemetszettem, elhoztam, s néze ön milyen szépen megfakadt. [Folyt. köv.] * Bécsben a brigittenaui vágószékben az utósó negyedévben 351 ló vágatott le, 1862-ben mindössze 1348 lovat vágtak le. A lóhús fontja: eleje 8, hátulja 10, rostélyos és vesepecsenye 14, frzslölve 6 kr. * Az ezüst agiója annyira leszáll, hogy a bécsi lapok szerint többé bankár sem mer venni, mert amit az előbbi napokban 17—20 kamat agióval vettek, alig adhatták el 11 kamat agióval. Mint a „Donau Z.“ irja a múlt napokban némely bankárnál oly nagy tolongása volt azoknak, kik bankóért ezüstöt akartak adni hogy sokan elutasítanak, s több bankár kijelenté, hogy agiója többé nem fogad el aranyakat. Boldog bécsiek, mi színét sem látjuk sem aranynak sem ezüstnek. * A postahivatalok hirdetik , hogy az új teherszállítási bélyeg a belföldi küldeményeknél is alkalmaztatik. A szállítási levélre ragasztott bélyegjegyen a feladó fél keresztül írjon, hogy az a másodszori használatra alkalmatlanná legyen. * A londoni földalatti vaspálya már elkészült, a napokban próbamenet is tartatott rajta. * Bizonyos Gnoof nevű egyén Brüsselben repülőgépet talált fel. Szép ha igaz. * Alfréd herceg görög királylyá választatása bizonyosnak tekinthető. Athénben jelszó: Alfréd vagy köztársaság! A görög hölgyek feliratot intéztek az angol királynéhoz. Tuzi Képek. (Londoni utamból.) (Folyt.) Nézzünk szét Londonban a nyilvános élet, szokások és kereskedelem mezején is; az idegen, ki ezen óriás hely falai közé érkezik, alig hitetheti el magával, hogy Európában van, mert itt a szokások, népjellem, építészeti modor s. a. t. egészen eltérő a continensbeli fővárosok jellegétől. Londont város helyett talán inkább nevezhetnek a világ tárházának, hol a föld minden részének terményeiparcikkei, csaknem megmérhetlen mennyiségben halom számra találtatatnak, s az idegen ki Bécs, Berlin vagy Trieszt nem épen megvetendő kereskedelmi mozgalmával megismerkedett, Londonba érve amazok előtte csak mindannyi szatócsfészeknek tűnnek föl. Nevezhetjük Londont bátran a világ kincstárának is, mely aranyait az öt világrészbe toborzásra küldi szét, hogy azok légiókat gyűjtve haza vándoroljanak. Hol annyi árú kirakatok vannak, hol annyi ezerféle tárgy ötlik az ember szemeibe, a zsibongás különféle utcai mutatványok, tolongás és kocsi robajok közepette, nem csoda, ha az idegen fejét vesztve néha zsebmetszők körmei közé keveredik, dacára annak, hogy az utcákon, vasúti indóházaknál, nagy betűkkel olvasható, kiki óvakodjék a zsebmetszőktől. A napi hirdetményeknél is sajátságos eljárást tapasztalunk Londonban , közönséges falragaszokkal mint más fővárosokban, itt hiába kísértené meg valaki szerencséjét, bizonyos lehet benne, hogy hirdetménye olvasatlan maradna, a ki is adná reá fejét több ezerre menő napi hirdetmény átolvasására, az angol tehát fortélyhoz folyamodik, hogy a minden percben járókelők több százezernyi hullámzatának figyelmét hálóba kerítve kizsákmányolja. Londonba érve, ha kilépünk az indóházból, vagy gőzösről és kocsit kérlünk, hogy lakunkba szálítson, már kocsinkban több nemű hirdetményekkel