Szegedi Híradó, 1865. január-június (7. évfolyam, 1-52. szám)

1865-05-04 / 36. szám

1865. Hetedik évfolyam. Bidegj­elen: Hetenkint kétszer, vasárnap és csütörtökön reggel. Szork­osastósii iroda: Egyháztér , 367. sz. Kiadóh­ivatal: Burger Zsigmond könyvkereskedése. Szegeden házhozhordással és vidékre postán: Egész évre..........................................................8 frt. Félévre...............................................................4 „ Évnegyedre..........................................................2 „ Egyes szám­ára feltételek: Helyben a kiadóhivatalból elültetve: Egész évre.....................................................6 Art — Félévre..........................................................3 „ — Évnegyedre.....................................................1 „ 60 ”S­kr osztr. ért. ■ kr. a 36-ik szám. Csütörtök, május 4-én. es­őhirdetések­: A hathasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 6 kr, két szék­nél 5 kr, többszörinél 4 kr. Bélyegdij minden egyes beigtatásért 30 kr. A „Nyílttér “ben a négyhasábos petitsor igtatási dija 15 újkrajcár. Az előfizetési pénzek és hirdetmények Burger Zsig­­mond könyvkereskedéséhez cimezendők. Tollrajzok a nőnevelésről. (A női nem története.) V. Madách Imre nem osztja azok véleményét, kik a germán népfajoknak tulajdonítják a mai nő­tisztelet behozatalát, ő igy szól: (lásd a „Koszorú“ 1864. jul. 10. számát) „A germá­nok nejeiket szintúgy vásárolták a morgen­­gabium, mundium, fadersium különböző címe alatt, mint egyéb kortársaik. Szintúgy gyámi hatalmat gyakoroltak felettök. A hűtlenséget ép azon, csak a következést szem előtt tartó szempontból tekinték, mint minden népek a keresztény morál kifejlődéséig; s míg a nőnek férje hűtlensége miatt panaszt nem engedtek, ennek szabad volt nejét eltaszítani, sat.“­­ Igaz ugyan, hogy a germánoknál is gyakori volt a nő-eladás. Többek között az „izlandi mondádban találjuk följegyezve, hogy a férj különös körülmények között nejét eladá. — A szászoknál e szokás sokáig fenállott, s An­golországban nem oly régen fordultak elő ese­tek, hol a férjek nejeiket a köztéren eladás végett kinálgaták. De hát mit bizonyít mindez Tacitus állításai ellenében ? Ama római író oly tekintély, kinek mondatait, történeti hűségét még eddig senki sem támadta meg. A ger­mánoknál a nőnek helyzete épen nem állott a tökély netovábbján, sőt meglehet, hogy mi azt divatos fogalmainkhoz mérve méltatlannak találnék. De mégis mennyivel emelkedettebb a germán nőnek helyzete, mint akár a görögé, akár a rómaié. Anélkül tehát, hogy azon vér­mes német tudósok részére állanék, kiknek véleménye szerint a germán nő szülőföldje ős­erdőiben, mintegy paradicsomban, lakozott, mégis azt állítom: igenis, a germánoknak kö­szönhetők egy részről a nők helyzetén eszkö­zölt javítások. Ennek indoklására csak a kö­vetkezőket hozom fel. Rómában, hol a család jellege kiválólag politikai volt, a nő s a gyermekek teljesen a paterfamilias, a családatya hatalmában állottak. Ez a római törvények által feljogosítva, leányát eladhatta, megölhette, röviden tetszés sze­rint bánhatott vele; sőt az atya ezen hatalma még férjes leányára is kiterjeszkedett. Sokkal nemesebbek a régi germánok családi viszo­nyai. Bármily nagy volt itt az atyai hatalom, nem tette az a család egyedüli alapját. — Az atya nem rendelkezhetett vagyonáról kény s kedv szerint. A gyermekek még atyjok éle­tében tulajdont szerezhettek, melyet függet­lenül kezeltek. Továbbá a nő — bár férje hatalmába adatott — rokonaiban erős olta­lommal birt, úgyhogy a férj nején épen nem zsarnokoskodhatott. Látjuk tehát mily szem­betűnő különbség van a germánok s egyéb ó­kori nemzetek családi viszonyai között. A kereszténység fejlődésével a népeknek belső élete is tökéletes átváltozásban részesült. A pogányság alak és lényegre nézve egyké­­pen enyészetnek indult s csak isteni erő volt képes belé ifjító szellemet lehelni. A keresz­ténység a nőnek helyzetében a legüdvösebb refor­mokat eszközölte. A keresztény községekben lát­juk először a valódi nőiségnek, a női lelki bátorságnak legremekebb példáit, sőt a nőknek tulajdonítható egy részről a kereszténység gyors terjedése is; ők vallásukért kiállták a pogá­­nyok legembertelenebb kínzásait, mint vértanúnői egy szebb kornak, melyet lelki szemeikkel már maguk előtt láttak. A keresztény házas­ság a kötelességek és jogok egyenlőségét kí­vánja, s ez egyik sarkalatos oka a női­ nem nemesedésének s magasodásának. — Hol az említett egyenlőség nem áll, ott a házasság nem is nevezhető valódi keresztény szövetség­nek. Sajnos, hogy már ez időben is némely eretnek felekezet, eltérve az üdvözítő tanításá­tól, vallási túlbuzgóságában annyira vetemedett, hogy az isteni­ tan lényegével s irányával hom­lokegyenest ellenkezve, a nőt „nemtelen s tisztátalan teremtménynek“ tekintette s a ke­resztény házasságot megszüntette, miáltal nem csekély zavarokra és méltatlanságokra nyujtatott alkalom. Vájjon megtiltotta az Úr hiveinek a nősülést? Ennek az evangéliumok­ban nyomára sem akadunk. Sőt ellenkezőleg. Maguk az apostolok iratai is ugyanamellett tanúskodnak, hogy a két. házasság magasztos szövetség. „Tiszteletes mindenekben a házas­ság és makula nélkül való ügy.“ (Zsid. lev. 13. 4.) Továbbá Timoteusnál ,4, 1—4: „az utolsó időben eltávoznak némelyek a hitről, a tévelygő lelkekre és az ördögi tanulmányra figyelmezvén. Képmutatás által hazugságot szól­ván, megtiltván az étkeket és a házasságot, melyeket az Isten teremtett.“ Gyönyörűen értekezik Johannes Chrysos­­tomus, a nagy egyházatya, a nők befolyásáról a kereszténységben. — Vajha sok, kötel­meiről megfeledkezett, divatbali megfontolná a nagy bölcs következő sorait: „a közté­ren s a törvényülésekben forgolódó férfiú a külső nyugtalan élet hullámaitól majd ide, majd oda vettetik. A nő azonban, ki hon mintegy a bölcsesség iskolájában ül, folyton számot vet­het kedélyével, és imádsággal s a szentírás o­lva­­sásával foglalatoskodhat. És valamint a szerzete­sek sivatagjaikban senki által nem háboríttatnak, úgy a nő henn ülve, folyton élvezheti a bé­két. ő képezheti leginkább a sokat hánytor­­gatott férfiú lelkét.“ Ama hosszú korszak, mely Nagy Konstan­tin halálától a keresztes hadak fejlődéséig ter­jed (Kr. u. 337—1096) a legnagyszerűbb átala­kulások korszaka; de amellett ezen időben a műveltség, a tudományosság s a művészetek oly kevés nyomára találunk, hogy önkénytele­nül is azon történészek véleményéhez kell csat­lakoznunk, kik ezen időt igen jellemzőleg a sötétség korának nevezik. Nem volt ezen idő­ben eszme, indító­ ok, mely Európát lelkesí­tette volna. Nem létezett rugó, mely nagy tettekre hajtotta volna a nemzeteket. — A római birodalom, mely három világrész hatá­rain tűzé fel egykor diadalmi jelvényeit, a rendíthetlen légiók büszke sasait, most agg­korban szevedett, egyre hanyatlott, mig végre a barbárok erőteljes csapásai alatt porba dőlt. Mindenütt a kétségbeesés tusája! A nyugoti nemzetek már csak léteiért vivják küzdelmei­­ket, midőn tespedésükből a kelet harcedzett fiai által fölriasztatnak. A műveltség geniusa föld felé hajtó fáklyáját, hisz mindenütt csak hanyatlás, vadulás, sehol előmenetel. Nagy Károly uralkodása sem képes fényt derítni ko­rának homályaira. Hol vagy műveltség hona, Athén? Hol vannak perzsa futamító fiaid? Hol vagy büszke Róma?!... A Capitolium s az Acropolis romjai alatt hever hajdani dicsőség­­tek, hogy többé föl ne támadjon. Oh, az utó­kor fia is elmondja fájdalmas szívvel: Lészen idő, mikoron a szent s magas Ilion elvesz, És Priamos maga, és Priamosnak trójai népe. (Folyt. köv.) Borostyáni Nándor. Szeged , máj. 1. 1865. A „Szegedi Hiradó“ I. évi 34-ik számában a helybeli újdonságok rovatának 4-ik cikke a „Hon“ szegedi levelezője ime közleményét veszi át: „Nevezetes cselekménye a fömél­­tóságu csanádi püspöknek, hogy Marosi Mór szépírástanítót, ki 12—14 év óta, hét évig ingyen több tanodát, aztán 450 frz évi fizetés mellett 7 különböző elemi osztályt ok­tatott, s ki ellen semmi kifogás nem volt, most 14 év után elmozdítá tanárságától, azaz hogy elmozdítani sürgeti a városnál, de mint­hogy a nevezett egyént a helytartóság erősítő meg egykor hivatalában, igy az ügy ama ma­gas hivatal elé terjesztetett a nemes város által. Igaz lesz az! tehát mi a bűne a tanár­nak? hát hogy apja történetesen Mózes tanár vallá s erről a fiú 450 íztért nem mond le.“ A t. olvasóközönségnek ez ügy iránti tá­jékozása végett közöljük püspök­i méltóságá­nak erre vonatkozó hivatalos leiratából az il­lető pontokat, melyeknek betűszerinti hű át­vétele ez: „A szegedi főelemi, továbbá a felsővárosi háromosztályú fiú és a belvárosi két osztályú leánytanodánál Marosi Mór izraelita, szépírás­­tanító minőségben van alkalmazva. A Lövényi üténytanmódja mindenütt a­hol gyakorol­tatik, feltűnőleg jó eredményre vezetvén, felesleges­nek mutatkozik egy külön szépírás-tanító al­kalmazása, miután a szépírást saját osztályá­ban minden tanító maga gyakorolhatja, s a helyesírás szoros összefüggésben állván a nyelv­tannal, célszerű is, hogy az osztály­ tanító ta­­noncait a szépírásban maga gyakorolja.“ „De különben is az Írás szövegének meg­választása közömbös nem lévén, kívánatosnak mutatkozik, hogy kath. tanodánál a szépírás tanítása is kath. tanító kezében legyen.“ Ennek lényeges tartalma, mint azonnal látható az, hogy „feleslegesnek mutatkozik egy külön szépírás-tanító alkalmazása, miután a szépírást saját osztályában minden tanító maga gyakorolhatja.“ Az idézett leiratnak íme lényeges része körül foroghat már a kérdés: vájjon valóban feleslegesnek mutatkozik-e az itteni elemi is­kolákban egy külön szépírás-tanító alkalma­zása? És erre a helyi körülmények azt vála­szolják, hogy bizony ott, a­hol az elemi tan­ügynek oly égető szükségei vannak, melyek évek óta hiába esdekelnek orvoslásért és pedig valóban főbenjáró ügyeket illetőleg kénytelen a,, nevelésügy súlyos nélkülözésekben sietődni, ott e másrészről is hiány nélkül pótolható oktatásnak külön díjaztatását nem ok nélkül nyilváníthatni feleslegesnek, miután a mostani tanrendszer igényeinél fogva úgy is minden ta­nító köteles a szépírást tanítani, és különösen azon osztályokban, melyekben Marosi Mór úr működik, arra az illető osztály-tanítók teljesen képesítve is vannak és képesek is. A leirat kivonata tehát a tekintetben nem annyira az érintett tanító úr egyéniségére vo­natkozik, mint a tanügy sarkalatos igényére. Állítsuk már most a bemutatott egyéni érdek sérelmével szemközt a közoktatás és nevelés itteni sürgető igényeit, melyek mind­eddig annyi fedezetlen hiánynyal kénytelenek sanyaruan küzdeni. 1. A főelemi leány tanoda hiánya oly sok­szorosan érzett, annyiszor elpanaszolt s való­ban minden jóakaró gondolkodó előtt igazán égető szükségül tűnik fel. 2. A tanyákon három iskola esdeklőleg sóvárog fölépítésért, hol t. i. sem a tanítónak nincs kényelmes helye sem a tanterem nem képes befogadni a tanoncok nagyrészét, s e miatt számos növendék nem részesülhet az iskolai oktatás és nevelés jótéteményeiben. 3. Az 1861-ben megajánlott százalék már a következő évben elvonatott a tanítóktól s azóta folyton elvonatik. 4. A fütésfa, mely ezelőtt az iskoláknak kiszolgáltatott, néhány év előtt kevesebbre szállíttatott le, néhol 2—3 öllel is, úgy hogy e miatt, mint a múlt télen is történt, hideg tantermekben, dideregve kénytelenítettek a gyer­mekek a tél legnagyobb részét kihúzni. 5. A vasárnapi­ iskola tanítást ingyen kénytelenek vinni a szegedi tanítók, noha már több ízben folyamodtak némi díjazásért, mint­hogy ez másutt sehol sem történik ingyen,­­ mint hogy erre fensőbbi intézmény is van, melynélfogva másutt az meg is adatott. 6. A tanyai tanítók évi fizetése minded­dig 210 frt., holott bizony a fáradtság nekik szintén bőven kijut. Íme, hogy számos egyebeket mellőzzünk, csak a legsúlyosabb szükségeket említők ezen­nel, melyek már oly rég sóhajtanak gyámolí­­tásért, de melyek fedezése végett a hírlapok nem érzékenyednek úgy, mint egyes egyéni érdek rövidsége miatt, holott ezt valóban a közügy követeli. Vájjon minek kelljen tulajdonítani, hogy mind a fönnebb elősorolt sebek mindeddig or­voslást nem nyertek? Nem-e a lehetetlenség­nek vagy a más még szükségesebbeknek lát­szók fedezhetése végett követett takarékossági elvnek, mely költségkímélés már a reáltano­dákban is folyamatba vétetett. Mert alig ró­ható az fel különben egyéb oknak, miután különösen a tanítók okot nem szolgáltattak az őket terhelő rövidségre. Ha tehát ily égető hiányok nem fedezhetők mind­máig, vájjon nem eléggé indokolt-e az ő méltósága leira­tában feltalálható költségkímélési mód? A­mi a vallás, mint a nevelés fő alapja iránti féltékenységet illeti, ezt talán nem fogja ok nélkülinek tartani az, ki nem közönyös hite iránt. Mellőzve továbbá azt, mi itt M. M. urnák izr. hitéhez való ragaszkodását illetőleg fel­hozható lenne, csak az legyen megérintve, hogy M. M. urnák említett ingyen-tanításáról — több tanodában — nem hozhatók fel ada­tok. Még az igazság érdeke kívánja, hogy ha toll- vagy sajtó­hiba lenne is a „Hon“ le­velezője közleményében a 450 frt évi díj, azt is igazítsuk ki, ezennel tudatva, hogy az sa­­játlag csak 420 frt és hogy nem 7, hanem csak 6 osztályban tanított. Egyébiránt, mint ezekből látható, püspök­i méltósága leiratában nem egy személy egyé­nisége, mely ellen nincs kifogás, hanem az ügy, és pedig igen sarkalatos közügy forog kérdésben. Avagy nem elég főbenjáró-e az elemi oktatás és nevelés ügye? S ennek igénye irányában bárki másnak magán­ügye nem kény­telen-e háttérbe szorulni ily körülmények közt? Ennyit a t. olvasó közönségnek az ügy iránti kellő tájékozása végett a hírlapi avatatlan köz­lemények ellenében, nem a leirat védelméül, melyre az nem szorult, hanem csupán a köz­ügy érdekében nyilvánítani jónak látott az elemi iskolák igazgatója. H.-M.-Vásárhely, apr. 24. 1865. (L.) Nálunk most folynak javában a nagy érdekkel és figyelemmel kisért presbyter-vá­­lasztási­ mozgalmak. A ref. egyháznak Ma­gyarországon a reformatio eredetével s azután is sokáig úgynevezett püspöki igazgatása volt, némi zsinati árnyalattal. Az egyes egyházak­ban a lelkész a tekintélyesebb és vallásosabb egyháztagokból néhány világi egyént vett maga mellé, s ez volt a presbyterium. A világi elem azonban már a felsőbb egyházi törvényszékek­ből teljesen ki volt zárva. Midőn ezelőtt mint­egy két századdal Tolnai János tokaji pap s esperes és társai e fonák helyzeten javítani akartak s ezenkívül a szigorú puritán néze­teknek is némi érvényt szerezni igyekeztek, a szathmárnémeti ref. zsinat az episcopális szel­lemű katona Geleji István (Rákóci Gy. udvari papja) befolyása és elnöklete alatt ezért őket hivatalaiktól fosztotta meg. A különben is retrográd zsinat azonban nem tartóztathatta fel a józan szabadság s valódi Protestantismus azon kivonatát, hogy az egyházigazgatásban a világiak is elfoglalják az őket megillető részt Már az ez alkalommal hozott Canonokba is egy cikket volt kénytelen engedni a „presby­­tereknek“. Később pedig az idő e cikk kor­látait nagyon kiszélesítő. Az 1734-ki bod­­rogkereszturi nevezetes gyűlés az egyház­megyékbe világi gondnokokat rendelt, kiket azonban nem lehetett mindjárt székeikbe ül­tetni. E gyülekezetben egy pap sem volt jelen s ennélfogva érvényes szabályzatok a forma­­hiány miatt benne nem is hozathattak. Az 1791-ki debreczeni, Sinai és Domokos­­féle mozgalmak a kedélyeket annyira elkese­­ríték, hogy az egyháziak és világiak nyílt ujj­­húzásba bocsátkoztak egymással, s mindenik párt más-más püspököt választott magának. Ez ügy a roppant tudományosságú Sinainak tragikus bukásával végződik. A budai zsina­ton az egyházi tagok befolyása az egyház­igazgatásba jóformán a semmire redukáltatott. E miatt e zsinat végzéseinek megerősítése el­len többrendbeli folyamodások történtek. A sajnos villongások csak 1821 után csendesed­tek le, midőn a debreczeni egyetemes érte­kezlet az egyház­megyén és egyház­kerületen a kettős (egyházi és világi) elnökséget s a világi tanácsbirák székeit felállító, s egyházmegyéken és kerületeken, a világi és egyházi tanácsbirák számait egyenlőre határozta. De mig fent ezek történtek, alant az egyes egyházaknál az önkormányzat elvei ko­rántsem voltak ily mérvben alkalmazva. A presbyterium jóformán határozatlan számú ta­gokból állott, s mikor a szavazó tagok száma nagyon megfogyott, maga egészítő ki önmag

Next