Szegedi Híradó, 1867. július-december (9. évfolyam, 53-104. szám)

1867-09-15 / 74. szám

gyei közgyűlések e jogát szentesítette; hiában hivatkoztak közeli példára s magára a minisz­teri rendeletre, mely a közönséghez lévén címezve, a közgyűlés rendelkezését hívja föl; hiában mondá Osztrovszky Poltzner ifjú kép­viselőnek, hogy e tekintetbe nem „úgy hi­­szem“-ből, hanem „úgy tudom“-ból ismeri a közgyűl­ek­ hatáskörét: a Lithwinovitz-féle reichsrathi pártfegyelem ismét győzött s ismét leszavazta azokat, kik a közgyűlés jogainak sérthetlensége mellett küzdöttek. Háromfélev kérdés döntetett el: s­ör csak­nem egy hartgulag elfogadtatott, hogy a közgyű­lés írjon föl a halálbüntetésnek országgyűlé­­sileg leendő eltörlése végett, mely kérvény a többi hatóságokkal is támogatás kérése mel­lett közöltetni fog; 2 er a statáriumnak or­szágszerte leendő eltörlése iránt tett indítvány mellőztetett azon okból, mert az előbbeninek megszüntetése ez utóbbit úgyis maga után fogja vonni. M-or kitüzetett a kérdés, hogy a közgyűlés maga válaszsza-e meg a rögtön­­bíróságot, vagy a tanács intézkedjék ? — Az előbbeni mellett 21-en, az utóbbi mellett 24 vagy 25-en álltak föl; tehát egypár sza­vazattöbbséggel a közgyűlésnek egyik elide­geníthetlen joga ismételve eldobatott. Tudjuk, hogy a világon semmi sem tart örökké, s az Andrássy-minisztériumot is követheti még majd egy oly kormány, mely talán olykor olykor kevésbé lesz hajlandó az ország törvényeit szigorúan respektálni, váljon a netán jöhető törvénytelen kormányrendeletekkel szemben mit lehet várni az ilyen közgyűlési többség­től, mely lelkiismeretlen vezetőit vakon kö­vetve, saját jogait eladja.. Meg kell említenünk, hogy e vitatkozás ismét nem folyhatott le kellemetlen inter­­m­ezzó nélkül, melyből hogy nagyobb botrány nem lett, az elnök ez egyszer helyén alkal­mazott erélyes föllépésének köszönhető. Kolb tanácsnok ugyanis, ki egyébként e kérdésben a közgyűlés joga mellett szólalt föl, elég ildomtalan volt a tárgytól eltérve, egy még a múltkori közgyűlésen rajta ejtett sérelmet hajánál fogva előrántani, előhozván, miszerint a múltkor ugyane kérdésben Takáts Mihály képviselő szemére vetette, hogy minden ha­talomnak hódol a a t., mely vádat ezennel visszautasítva, azt rágalmazásnak nevezi. Erre föláll Takáts , s kijelenti, hogy miután a tanácsnok ur szavait rágalomnak nyilvánító, kötelessége igazolni magát s be­bizonyítani , hogy a mit mondott, az nem rá­galom. Midőn — így kezdé — a szerencsét­len világosi nap után hazánk szabadsága és törvényei eltiportattak, nem a t. tanácsnok ur volt o vgjl­o «« vinoumv»­ , »-» «-v előtt térdet-fejet hajtott?... A szónok az érdekesnek kínálkozó biográfiában csak eddig haladhatott, mert az erre támadt nagy zaj­ban az elnök kijelenté, hogy a tárgytól eltérő s csak a kedélyeket ingerlő személyes meg­támadásoknak itt helyt nem adhat. Kolb­unok újra szólni akar, de a közgyűlés lezúgja, s az elnök, átalános helyeslés közt, mind a két féltől megvonja a szót, mire vége lett a vi­tának. Ez esetre csak azt jegyezzük meg, hogy habár Takáts M. úr provokáltatott s úgyszól­ván saját védelmére volt kénytelen személyes vitába elegyedni, mégis csak helyeselnünk lehet az elnök erélyes eljárását; csak az a furcsa, hogy midőn az ő hívei, mondhatni, garázdálkodtak (mint pl. Szekerke képviselő), akkor nem jutott eszébe elnöki jogaival élni. De térjünk vissza a tárgyhoz. Az utóbb említett határozat kimondása után Balás M. képviselő a többségnek a közgyűlés jogait csorbító eme határozata ellen óvását jelenti ki s kéri azt a jegyzőkönyvbe igtatni. — Osztrovszky s többen kijelentik, hogy ez óváshoz hozzájárulnak; a többség nagy zú­gásban tör ki. Szűts A. s többen tiltakoznak a jegy­zőkönyvbe vétel ellen. Ligeti főbíró is föláll s előadja, hogy ő már 28 éve olvassa az újságokat, de még azt sehol sem olvasta, hogy valaha órás jegyzőkönyvbe vétetett volna (!!!). Hajh, a t. főbíró úr sokat olvasott, hanem zavart eszméiből az látszik ki, hogy a sokból na­gyon keveset emésztett meg. Osztrovszky felel Ligetinek, hogy ő nem az újságokból tanulta a jus publikumot, hanem az életből, s tudja, hogy az óvások nem egy jegyzőkönyvben foglaltak helyet. — Azon ellenvetésekre, hogy ez eljárás követ­kezménye az lenne, hogy a leszavazott ki­sebbség minden tárgynál óvást igtatna jegy­zőkönyvbe, s hová vezetne ez? — miként többen , ő is azt feleli, hogy ez csak igen fontos tárgyaknál szokott alkalmaztatni, s a jelen határozatot, mely jogot ad föl, méltán ilyennek tartja. A heves szólalkozásnak azzal lett vége, hogy az elnök szavazásra tűzte ki a kérdést: bevezessék-e az óvás a jegyzőkönyvbe? — A többség természetesen azt határozta, hogy — nem, és így — óh bölcs többség! — ezen határozat alakjában az óvás mégis szerencsé­sen belefutott a jegyzőkönyvbe. Egyébiránt az óvástevők kijelenték, hogy ez ügyben föl fog­nak irni. (Vége következik). A lelench­ázak célszerűsége. Újabb időben fölmerült s a vitatásnak bővebb tárgyát képezte a lelencházak eszméje, s minthogy ez a közéletnek mind emberbaráti, mind álladalmi szempontból nem csekély té­nyezőjét képezheti, miként azt azonnal látni fogjuk , azért szükségesnek tartottuk ezen, sok tekintetből fölötte kényes eszmét szokott mér­legünkre venni s fontolóra venni: váljon ez intézmény maga üdvöt terem e többet, vagy veszélyt az egyesekre úgy, mint a nemzet­testre, s ennek a jelenben derengő állam életére. Átalában ezen elnevezés alatt olyatén nyil­vános intézeteket értünk, melyeknek feladata, államéletünk egyik legundorítóbb sebét elta­karni, a mostohaság által elhagyott, a szük­ségnek , árvaságnak, sokszor a veszendőség­­nek odavetett embercsemetéket megmenteni, róluk gondoskodni és belőlök hasznos polgá­rokat nevelni. Mi okozhatja az emberek és különösen a szívtelen anyák ezen elvetemültségét, hogy magzatjaiktól ápolásukat megvonják, azokat elhagyják s az út szélére rakják ki, oda­engedvén őket az ínség veszélyeinek, és csak szerencse esetén a jó emberek irgalmának ? Ezen tény a legsötétebb foltja az ember jellemének, ami miatt az embernek pirulnia kell a fenevadak és az oktalan állatok előtt, a­melyek gyöngédséggel ápolják magzatjaikat, veszély esetén életükkel védik és soha el nem hagyják. Vannak, a kik az uralkodó államrend­szer s a civilisatio ferde kinövésének rótták föl a bűnt; kétségtelenül az emberi szív rom­lottságában gyökeredzik, melyet a társadalmi rendnek jelenkori ferdeségei szítanak, s a civilisat­iónak féktelenül bujálkodó kinövései egyre gyarapítanak. Vádunkat, melyet a civilisatio ellen, úgy a­mint az a jelenkorban mindenhol terjed és sebten halad, emeltünk, alaptalannak lehetne tartani, ha a statiska csalhatlan számai által Európában éppen a legrendezettebb, de a civilisatio pályáján haladó államok maguk nem mutatnák ki, a lelencek évenként nagy mérv­ben történő gyarapodását, úgy hogy a neve­zett államok nem is vonhatják többé kétségbe, hogy a lelencek ezreiről immár az államnak esik kötelességül gondoskodni, ámbár ezen intézkedéseik szintén csak a megtörtént baj­ban igyekeznek utólagos orvoslást nyújtani a helyett, hogy miként az bármely törvényhozó hatalomhoz illenék, a bajt és veszélyt meg­előző rendszabályok által igyekeznének elh.­ltalános jelleme a jelenkori törvényho­zásnak, hogy minden igyekezetét a jogkérdé­sek, s „az enyim és tied“ viszonyai közül meríti ki, de a polgárok természeti, emberi és társadalmi jólétét gondoskodására alig mél­tatja. Pedig hová juthat a közjólét, a salus reipublicae, ha az egyes polgárt a megrontó magánviszonyok tönkre teszik. A társadalmi osztályok elszegényedése, ínségek és járvá­nyok, erkölcstelenség, a családi élet pusztu­lása , az emberi fajnak korosodása, mind meg­annyi gyötrelmek, melyek a polgárok nagy részének létét megmételyezik, s az ársadalom oszlopait aláássák. Mindezeket az államhatalomnak köteles­sége megelőzve elhárítani , miként lehetne egyébként állítani, hogy a „hatalom Isten­től jó." A kitört bajt az emberek maguk is or­vosolják, ám csak oly tökéletlenül, a­minő az ember maga. Hasonló csapása a civilizált államoknak a lelencek gyarapodása, és a csa­pásnak hasonló tökéletlen orvoslását a lelenc­házak fölállítása képezi. A történet emlékezik róla, hogy már a nyolcadik században hozattak hasonló intéz­kedések létre Olaszországban, különösen Mi­lanóban , azóta Európa nagy városai azt rendre utánozták. Párisban szintén már 1362 óta létezik lelencház, a­hová nemcsak tulaj­donképi lelencek vagyis kitett csecsemők, ha­nem árva­ gyermekek , továbbá fenyítőházak s kórházakból ápolatlanul maradt gyermekek is fölvétetnek. Ezen intézetek számszerinti ki­mutatása azt tanúsítja, hogy 1620-dik évtől fogva 1816 ig 650,000 kisded lett fölvéve, mely számból egy-egy évre 2750 esik, de a jelen század elején már évenként 5000-nél több esik egy-egy évre; a jelenben pedig oly nagy mérvben halad szaporaságuk, hogy 1853. év végével Franciaország 93,314 lelencet ápolt intézeteiben, a­kik közt az utolsó év maga 16,140-et szolgáltatott. A lelencek hason arányú szaporaságát Európa többi országaiban is tapasztaljuk, oka bár­mi legyen, a törvénytelen szülésekből eredő szégyen, a szükség, érzékenyebb anyá­kat is rábírhat, hogy csecsemőiket föláldozzák, annál inkább az érzelem nélkülieket, pedig tagadhatatlan, hogy a polgárosodás és mű­veltség az érzelemnek rendszeresen sírját ássa, azért annál bizonyosabb, hogy a társa­dalom ezen sötét bűne a civilisatiónak ro­vandó föl. A lelencek számának évenkint történő szaporodása a társadalmat kényszeríti, hogy azokról gondoskodjék. De még akkor is, ha e gondoskodást az államhatalom elválallja, kérdés támad, váljon a lelencházak által a társadalom ezen fájó sebén segítve van-e? — Mert először is a lelencek házait még eddig úgy tanulták ismerni, hogy azokban a fölfo­gadott kisededek a legjobb ápolás mellett is sokszorta nagyobb veszendőségnek vannak alávetve, mint a magánéletben, és másod­szor, mert a szigorú erényvédők azt hozzák föl, hogy a lelencházak magát a fajtalanságot mintegy törvényesítik, de mindenesetre kö­vetkezményeinek könnyebbítésére szolgálnak. Igaz, hogy ezen itézetek, a­minő irgal­mas és emberbaráti céljuk van, oly tökélyet­­lenül feleltek mindeddig meg céljuknak, mert mindekoráig e házakban, az évenként fölfo­gadott kisdedek felénél több elhal már az első esztendőben, s aztán azok, a­kik fölnőnek is, beteges és vézna ivadékot képeznek. Másik főellenvetés, mit a lelencházak ellen fölhozni szoktak, abban áll, hogy ezek a törvénytelen szülések következményeire nézve mintegy könnyítésül szolgálnak, s ezáltal a tiltott szerelemnek útját egyengetik. Meglehet , hogy az ily intézmény a könnyelműt még könnyelműbbé teszi , de miután hasonló joggal föltehetjük, hogy a gyermekgyilkolásuak szintén gátat vet, azért minden egyéb okoskodás helyett el kell is­mernünk, hogy a lelencházak egyik árnyol­dalát egy másik fényoldala bőven ellensú­lyozza , mert azt ismét a tapasztalás mutatja, hogy a lelencházak létrejöttével a gyermek­gyilkolásnak minden nemei megritkulnak. A tiltott szerelemnek kérdése pedig úgyis vajmi hiányosan van megfejtve erkölcsi életünkben (Vége következik).. Helybeli újdonságok.­ ­ Makra Imre, makói prépost és Maroson túli főesperes f. hó 9-én Makón jobb létre szenderült. Temetése f hó 11-én ment végbe nagy ünnepélyességgel és roppant rész­vevő sokaság jelenlétében. A végtiszteleten jelen voltak a megyei főispán, számos megyei és városi hivatalnok, a környékbeli földbirto­kosok és minden vallásfelekezetű roppant nép­­tömeg, mely tanusítá, hogy a boldogult 31 évi lelkipásztorkodása alatt közszeretetet vívott ki magának. A gyászszertartás délelőtt 9 óra­kor vette kezdetét a lelkészi lak udvarán; az itteni szertartás után megyei hajdúk vár­beszenteltetett; itt Oltványi Pál földeáki plé­bános tartott megható gyászbeszédet. Innen a gyászmenet a sirkertbe indult, hol a bevégzett utolsó szertartás után, a boldogultunk életében nyilvánított kívánatéhoz képest, Kreminger Antal prépost úr mondá el a végbucsú­szót: Béke poraira! — A kereskedelmi és iparbank igazgatósága és választmánya múlt csütörtökön tartott közös ülést, melyben az igazgatóság részéről előterjesztetett, hogy banktisztvise­­lőkül a folyamodók közül a következők vá­lasztottak: könyv- és üzletvezetőül Vas Ká­­roly, másodkönyvvezetőül Heinrich Sándor, pénztárnokul Balogh János. — Továbbá, hogy a részvényekre kiirt részletfizetések örven­detes buzgalommal történnek, úgy hogy ed­dig közel 48.000 írt fizettetett be s igy hi­hető, hogy a bank működését október másod­felében megkezdheti. * Az alakuló „ifjúsági­ kör“ ügyé­ben múlt vasárnap tartatott meg a dal- és zenegylet helyiségében az első rendszeres gyűlés, melyben Szluha Ágoston, mint az alapszabályok kidolgozására kiküldött bizott­mány elnöke, a kidolgozott alapszabályi ter­vezetet mutatta be. Ezután Szabó Mihály te­­lekkönyvvivő korelnökké, Borostyáni Nándor jegyzővé kiáltatott ki. A vitatkozás a körül forgott, váljon az alapszabályi tervezet azon­nal megvítattassék-e, vagy pedig bővebb meg­fontolás végett a tagok közt kinyomatva szét­­osztassék? A többség a kinyomatást határozá el. Az alapszabályi tervezetre lapunk követ­kező számában visszatérendünk még s igy azt jelenleg nem érintjük meg; egyelőre is azon­ban figyelmeztetjük városunk ifjúságát az alakuló egyletre, mely , ha helyes alapokra lesz fektetve, kétségkívül nagy hézagot fog pótlani városuk társadalmi életében. Az alap­­szabályi tervezet hétfőre ki lesz nyomatva s azon urak, kik magukat az alapítóivre alá­írták, Burger Zsigmond könyvkereskedésében a tervezetet megkaphatják. *A helybeli színházat hallomás szerint ismét Kocsisovszky vette ki a téli idényre. Kocsisovszky úr, mint bennünket Szabadkáról értesítenek, az ottani színházat is megnyerte , Szegeden tehát alkalmasint csak az idény egy részét­ szándékozik tölteni. Ha jól szervezett társulatot s ügyes rendezőt hoz magával, ám jöjjön ismét, máskülönben szívesen átengedjük őt egészen Szabadkának. * A Petőfi-emléktábla leleplezésé­nek ünnepélyét rendező bizottmány e hó 4-én Félegyházán következőkben állapodott meg: 1. Az ünnepély napjául okt. 13-ka, vasárnap tűzetik ki, azonban Reményinek erre nézve még kikérik nézetét. 2. Meghivatnak az ün­nepélyre: a m. tud. akadémia, a Kisfaludy­­társaság, több lapszerkesztőségek, az orsz. honvédegylet és a jász-kun honvédegylet el­nöke, Kecskemét, Szeged , Csongrád, Alpár, Majsa és Halas községek; Petőfi Zoltán, Petőfi István, a jász-kun kerületek főkapitánya és tisztikara, egyszersmind az ünnepély határ­napja hírlapi hirdetés útján köztudomásra juttatik, hogy azon Petőfi tisztelői megjelen­hessenek, a megjelenni kívánók fölkéretvén, miszerint ebbeli szándékukról a bizottmányt a határnap előtt egy héttel elszállásolhatás te­kintetéből értesíteni szíveskedjenek, az utób­biak különösen avégből, hogy díj mellett szol­gáltatandó terítékükről eleve gondoskodni le­hessen. 3. Az ünnepély következő rendben megy végbe: déli harangszó után a menet zenekar kíséretében,­­taracklövések közt vonul a templom mögött fekvő házhoz, melynek fa­lába az emléktábla lesz illesztve és leleplezve, ott a dalárda elzengvén a szózatot, az emlék­beszéd alatt a tábla lelepleztetik és Petőfi mellszobra az állványon fehérbe öltözött leá­nyok által megkoszorúztatik; — erre követ­keznek: Szász Károly diszkölteménye, az ün­nepért zenére lett egyik műve és Szabados János alkalmi költeménye, mire a dalárda Kölcsey hymnuszát énekelvén, a diszmenet mozsarak dörgése és zeneszó mellett a vá­rosházához visszatér. 3 órakor veszi kezdetét a városháza nagyterme és mellékszobáiban a díszlakoma; ezután 6 — 7 óra táján a ven­déglő színházi termében Keserű - Bérczy Iron szerkesztette „Petőfi emlékezete“ című alkalmi színdarab műkedvelők általi előadása és Re­ményi által eljátszandó műdarabok. Mindezt táncvigalom fejezi be a városháznál. A mű­előadás tiszta jövedelme a Petőfi-szobor ja­vára fog fordíttatni. 4. Három albizottmány jön az egész rendezésére kiküldve; az egyik intézi az elszállásolást és díszlakomát; a má­sik az ünnepélyes szertartást, a harmadik a műelőadást és táncvigalmat. Ezen albizottmá­­nyok a hetenként ülést tartó teljes bizott­mánynak teszik jelentéseiket. 5. A még szük­ségelt költségeknek aláírás útján leendő be­szerzése végett többen aláírási ívekkel lát­tattak el. * A jótékony nőegylet belvárosi kisdedóvodájában az évi vizsga 1. hó 10-én ment végbe az egyleti alelnöknő és az érdek­lett szülők jelenlétében. A kisdedek ezúttal is jól feleltek, csinosan énekeltek s átalában igen dicséretesen viselték magukat. A felsővá­eredménynyel. * Műkedvelői előadások. Lay Sándor átutazó honvéd javára ma este a szin­házban tartandó költői estélyben közreműköd­nek : Lukács Laura, Déry-Mráz Paulina úrnők, Kovács Róza, Déry Mráz Róza kisasszonyok, továbbá Lukács és Boka József úr s Láy Sándor. Kovács R. kisasszony énekel, Boka József hegedül, a többiek pedig szavalnak.­­ Ugyancsak ma este a felsővárosi kisdedóvoda kerti helyiségében műkedvelők az iparossegéd - egylet javára előadást rendeznek. Előadják Kisfaludy Károly „Pártütők“ című vígjátékát. Az előadást néhány szavalat zárja be. * Hymen. Tegnap délután vezette ol­tárhoz a helybeli belvárosi templomban Lip­­ták Nándor úr Horváth Irma kisasszonyt, Hor­váth Mihály püspök ő méltósága unokahugát. Mindnyájunk őszinte szerencsekivonata fűződik e szép frigyhez. * A h.­­ m. - v­á­s­á­r­h­e­l­y­i honvédegylet f. hó 29-én pénztára növelésére táncestélylyel egybekötött hangversenyt rendez a „feketesas“ vendéglő nagyteremében következő érdekes műsorozattal: Első rész. Nyitány, játsza a szentesi zenekar. 1. „Aradi induló“ kardal, előadja a h.­m.-vásárhelyi dalárda. 2. „Csonka honvéd“ Jókaitól, szavalja Leeszl Ilka úrnő. 3. „Magyar ábránd“ Székelytől, zongorán elő­adja Lubinszky Blanka urhölgy. 4. Szavalat Vörösmartytól, előadja Jenei Lajos. 5. „Sze­meim néma könyben törődnek“, dal Zimai Lászlótól, énekli Novák Karolina úrnő, zon­gorán kiséri Fekete Ödön. Második rész: „Előre“ kardal, énekli a dalárda. 7. Szavalat, előadja Matók Béla. 8. Egyveleg fuvolán, zon­­gorakiséret mellett előadják Nagy Sándor és Nyizsnyai Gusztáv. 9. „Sajkás dal“ kettős Donizettitől, éneklik Adler Irma és Novák Karolina úrnők, zongorán kiséri Fekete Ödön. 10. „Egy régi magyar“ cimbalmon előadja Matók Béla. * A „p o l­g á r­i t á s a 1 g ó -i k­ö r“ f. hó 12-én a Zrínyi kávéházban közgyűlést tartott. Hogy mit végeztek, nem jött tudomásunkra. " A cs­o­n­g­r­ád m­eg­y­e­i horgosi biztos ellen súlyos panaszokat hallottunk, hogy a gyanúból összefogottakat Pallavacini egyik homoki majorjában napokig a sertvés­­ólban tartotta zárva s a legkegyetlenebbül kínozta s véresre verte őket, mely brutális s legkevésbé sem jogosult inquisitio addig tar­tott, mig az ispán megunván a napokig házában űzött kegyetlenkedéseket, erélyesen föllépett s lakából a biztos urat kiutasította. Mondják, hogy az illető biztos ellen hasonló okok miatt

Next