Szegedi Híradó, 1870. július-december (12. évfolyam, 78-156. szám)

1870-09-21 / 113. szám

Megjelen: Hetenkint 3-szor, szerdán, pénteken és vasárnap reggel. Szerkesztőségi iroda, hová a lap szellemi részét illető közlemények külden­dők : iskola-utca. Vadász-ház, 1-ső emelet. Kiadóhivatal Burger Zsigmond könyvnyomdájában, hová az előfizetési pénzek küldendők. Előfizetési föltételek: Szegeden házhozhordással és vidékre postán ■■ Helyben a kiadóhivataltól elvitetve: Egész évre ... 8 frt. | Félévre .... 4 frt­ | Egész évre ... 7 frt. | Félévre . . 3 frt 50 kr. Évnegyedre ... 2 frt. Évnegyedre . . . 1 frt 75 kr. Hirdetések fölvétetnek : Szegeden a kiadóhivatalban; Pesten Neumann B. első magyar hirdetési irodájában, , kigyó-utca 6 szám; Bécsben Hausenstein & Vogler (Neuer Markt 11) és Oppelik A. (Wollzeile 22) hirdetési­­ ügynököknél; Maria m. Frankfurtban G. L. Raube & Co. hirdetési expeditiójában; Lipcsében Eugen Fort és­­ Parisban Havas, Lafitte, Bullier & Co. (Place de la Bourse 8) hirdetési irodájában. 113-ik szám. Szerda, szeptember 21-én. POLITIKAI ÉS VEGYESTARTA­LM­U KÖZLÖNY. Hirdetések díja: A hathasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 6 k­r., két szerinél 5 kr., többszörinél 4 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mellett ked­vezőbb föltételek alatt vétetnek föl. Kincstári illeték minden egyes beigtatásért 30 kr. A „Nyiltér” ben a négyhasábos petitsor igtatási díj 15 krajcár. SZEGEDI HÍRADÓ 1870-iki tizenkettedik évfolyamának negyedik évnegyedére előfizethetni: Szegeden házhozhordással és vidékre postán : egész évre . . .­­. . . . 8 frt félévre..............................................4 „ évnegyedre...................................2 „ Helyben a kiadóhivataltól elvitetve : egész évre............................7 frt — kr. félvre 3 „ 50 „ évnegyedre............................­ „75 „ Hogy lapunk a vidékre pontosan küldethessek, tisztelettel fölkérjük vidé­ki t. előfizetőinket, az előfizetés mielőb­bi megújítására. Tabortű­xek Pak­s előtt. I. (L.g.) A véres háború rohamos esélyei tetőpontra emelik az európai válságot. A rém­dráma nagyobb fele (ha igaz) lezajlott. Előt­tünk áll a kibontakozás. Ott áll a diadalittas porosz király győ­zelmi mámortól elvakult serege, s a balsors­­sajtolta nemzet , mely hazája szentélyében a kétségbeesés végső harcára készül. Az eu­­rópa civilisatio fővárosának bástyái ellen kö­zel félmillió szurony mered. E pillanatban még sötét köd rejti el szemeink elöl a közel­jövőnek nagyszerű pa­norámáját. Mi fog e ködhomályból kibonta­kozni ? A szem csak sejtelmes árnyakban körvonalazza a colossális fejlemények vo­násait. Még ma sejtünk , holnap talán már lá­tunk, — látni fogjuk talán, mint jobban föl a rémitő boszuállás emésztő lángja a legmű­veltebb állam temetője fölött — s holnapután meglehet, érezni fogjuk e lángok marását me­lyek lávafolyamként özönlenek a vén Eu­rópa fölé. Álljunk meg néhány pillanatra a rém­­dráma fejleményeinek előestéjén , állapodjunk meg a füstölgő romok, a letarolt föld, a vér­től párolgó csatamezük fölött , a nyomor , az ínség honában, hol karöltve jár gyűlölet és kétségbeesés, és kérdezzük meg a tények sö­tét szellemétől, mi okból lepi már eddig is sok százezer hulla a csaták viharától fölba­rázdált téreket, mi a neve azon érdeknek, melyért a pusztulás angyalának kelle szállnia a virágzó ország békés hajlékaira, s miben állhat amaz óriási haszon, mely méltó arra, hogy ily áron is megvásároltassák? A tények sötét szelleme mit beszél? Az átkos eseményen magva dynastikus érdekek térdében fogamzott, a nagyravágyás melegénél. Ki volt jelölve a cél és határ, amiért és ameddig a harc zsákmányra uszí­tott fúriái hatolhatnak. Poroszország nem a francia nemzet, hanem a dynasztia ellen visel háborút , a cél és határ elére tett , a bukott dy­nasztia Poroszország hatalmában van, a győző hadsereg többé nem zsarnok caesarismussal, hanem szabad nemzettel áll szemközt — és a véres fegyverek még mindig nem térnek a békés tűzhelyhez vissza. Igen, mert eközben ágyudörgés és fegy­verzörej mellett megszületett a nagy eszme, melynek a győző hivatott apostolává avatta föl magát. — A germán fajnak egyesülnie kell; ezt kívánja az európai kultúra ér­deke. A nagy eszmék rendszerint fegyverzörej­­ mellett szoktak születni , ha e fegyvereken dynasztikus érdek űrködik. Midőn a vaksze­rencse fölemelt a kitűzött célig, a telhetetlen­­ség indokot keres véres tényeinek további igazolására — és születik a készentartott nagy eszme, mert szükség van születésére! S ez a nagy eszme alkalmas köpenyül szolgál a nagyravágyás pokoli céljainak. A porosz kardokat a kultúra nevében köszörülik. A koronaherceg hadserege kul­­ti­vál. Kell-e éleseb­b cynismus a fölvilágosultság parodizálására, kell e vakmerőbb arculcsapás a humanismus szellemének? Kultúra ! — Tekintsetek végig Elszász és Lotaringia nyomorsujtolta romjain ! — Hu­manismus ! — Olvassátok meg a sirdom­­bokat, melyeknek mindenike ezernyi áldozatot takar! A humanismus vért szomjazik, a kultura üszköket dob a civilizátió századának műre­mekeire ! Várjon ama zászlókra, melyeket Wörth és Sedan vérözönein emeltek, melyik jelszó illik föl inkább : ,kultúra“, vagy :Gyújtoga­tás ! ?“ A korszellem iszonyodva hunyja be sze­meit, hogy ne kelljen látnia a rettenetes ké­pet, s hogy eltakarja szégyenét, melyet a vi­lág polgárosítására hivatott két édes gyermeke vont reá. Európa méltán pirulhat a jövő előtt. A tények részrehajlatlan bírája, a történelem c­itói szigorral mindent följegyez örök lapjaira, s midőn a késő századokban olvasni fogják a 19-ik század hetedik tizedének iszonyait, miképen fognak majd ítélni az elmúltak fölött ? Mit fognak gondolni: vájjon a barbaris­­mus legdrasztikusabb uralma a j­ogany Nérók korában virágzott-e inkább, vagy az istenes Hohenzollernek alatt ? — A római despotis­­mus kedvezett-e jobban a civilisatiónak, vagy a porosz szabadelvüsködés ? S vájjon a világ összes nemzetének söpredékéből alakult fosz­togató hordák tiporták-e vérlázítóbban a hu­­manismust, melyek a középkor sötét századai­ban mint szellemi vakok nyomultak Palaestina földére , vagy a művelt germán hadsereg, mely a polgárosodás napjaiban a fölvilágosult­ság aégise alatt rontott Franciaországra: Európát kultiválni — golyóval és szurony­­nyal? S midőn a jelen ily szennyfoltot hagy magáról a történe­lem lapjain , önigazolásunkra kérdezzük meg Kliót: mikor és hol történt az a vérontás, az a fegyveres brutalizmus, mely kimenthetné a jelent ? Vájjon a történelem lapjai, vagy a re­gék és mondák az őskor homályából mutat­nak-e föl oly borzalmakat, melyekkel maj­dan igazolhassuk a jövő előtt, hogy a 19-dik század többé nem a barbarismus korszaka volt ? Aligha. * Ily babért szereznek korunk részére a kultúra német apostolai ! helyi szinügyünk érdekében. A magyar színi múzsa okt. 1-én ismét megszólal színpadunkon. Midőn már csak néhány nap választ el bennünket a téli sziniidény kezdetétől s mi­dőn az első bérletre az aláírások már javában folynak, nem mulaszthatjuk el pár meleg szót intézni Szeged művelt közönségéhez — nem­zeti szinügyünk érdekében. Nemzeti szinügyünk érdekében! Hangsúlyozzuk a két első szót, mert úgy va­gyunk meggyőződve, hogy nemzeti színésze­tünk, mint a nemzeti érzelmek egyik kiváló fönntartója, ápolója és fejlesztője, ismét visz­­szanyerte, vagy igen rövid idő alatt vissza­­nyerendi azon fontosságát, melylyel az erősza­kosan germanisáló Bach-korszak alatt bírt. A különbség a Bach-korszak és ma közt csak az, hogy most ősi tü­relmességünknél és a szabadságban f­aluszékonyságunknál fogva kö­zönyösen tűrjük azt, aminek akkor a ha­talom iránti gyűlöletből erélyesen ellene sze­gültünk. Pedig vajmi kevés okunk van a közö­nyösség cigyházába visszahúzódni. A hata­lom, igaz, ma nem intézi ellenünk szellem­ölő támadásait, de intézik mások, s e táma­dások romboló erejét most nem tompítja meg ellenállásunk, hanem ellenkezőleg előmozdítja közönyünk. Avagy nem sajog-e szívünk, midőn hall­juk és látjuk, hogy az ország fővárosa Pest- Buda ma németebb, mint volt 20 év óta bár­mikor? S nem veszszük-e észre, mint szapo­rodnak vidéken is a német lapok , mint ka­landozzák be német színtársulatok az orszá­got, s mint igyekszik a német cultura olcsó könyvei özönével elnyomni a drágán, tehát szűken terjesztett magyar irodalmat ? S mind­ezek mellé sorakoznak a politikai constella­­tiok. Nem látjuk-e mint fog a jelen gyilkos háborúból a vér és vas politikáját űző Po­roszország caesari kormánypálcája alatt a nagy német egység kibontakozni, mely a pangermanismust teszi úrrá Európa fölött? Valóban úgy tetszik nekünk, hogy a már­­már kigunyolt föliratot, mit a budai népszín­házról letörültek, egész erélylyel restituálnunk s fölkarolnunk kell­­ .Hazafiság a nemzeti­ségnek !“ Ez a jelszó nem volt fölirva az 50-es években egy szinház homlokzatára sem, de be volt írva sziveinkbe s akkor volt a vidéki nemzeti színészet, a legnagyobb elnyomatás idejében, legvirágzóbb fokon. Azóta e devise lelkesítő ereje nagyon lelohadt, s talán, sok egyéb mellett, ez volt egyik oka vidéki színé­szetünk szemmel látható hanyatlásának. Mert a színészetnek is, mint általában a művészet bármely ágának, legjobb termőföldje a közön­ ,­ség lelkesülő és lelkesítő pártolása. Ezzel azonban nem akarjuk azt mondani, hogy ha a nemzeti cég alatt silányságot árul­nak, azt is hazafias buzgalommal karoljuk föl; de nem is ilyen az , amelynek pártfogá­sára ezúttal közönségünket­­ fölhívjuk. A színtársulat, melylyel Mannsberger földiák okt. 1-én a téli idényt megnyitja, egyike a legjobban szervezett vidéki társula­toknak , élén egy oly művezetővel (Császár Miklós), kinek Budáról eltávoztát a fővárosi lapok a budai színházra nézve pótolhatlan veszteségnek jelenték ki. Ez egyik előleges garantia arra nézve, hogy az előadások kie­­légitendik műigényeinket. A másik az igaz­gató személye, ki jól ismervén közönségünk igényeit úgy, mint a közelebbi színi évek gyarlóságait, tudni fogja , miként kell azokat kielégíteni,­­ ami fő, elegendő eszközzel is rendelkezik, hogy nem könnyű feladatát si­kerrel megoldhassa. De ehez természetesen elsört és nélkülöz­­hetlen kellék a közönség minél nagyobb mérvű pártfogása, melyre annál nagyobb szüksége van, mentül igazabb az, hogy nincs oly drága színház a vidéken, mint a szegedi, s emellett nincs egy is, mely úgy, miként a szegedi, kizárólag a közönség pártfogására lenne utalva. Mióta Molnár eltávozott Szegedről, azóta 9 év alatt csak ritkán correct, átalában pe­dig nagyon középszerű, sőt silány előadásokat láttunk színpadunkon, és mégis aránylag egy igazgató sem panaszkodhatott részvétlenség­­ről, sőt a pártolás sokszor, mint Aradinál is, meg nem érdemlett volt. Reméljük tehát, hogy e részvét az idén nemcsak lankadni nem, hanem növekedni is fog azon arányban, amint a leendő társulat érdemei követelik. Reméljük és óhajtjuk ezt helyi színügyünk és közönsé­günk érdekében , mert elég módunk volt be­leunni a selejtes társulatokba, s az idei párt­fogástól függ : vájjon meghonosithatjuk-e újra a régi jót, melyhez szokva voltunk, vagy egy rövid jó után ismét visszanyerjük a roszat, mely erszényünket anélkül apasztja, hogy lel­künket gazdagítaná. Cislajtáusai bonyodalmak. A világcháosz, mely fölött az úr rendező szelleme lebegett, alig volt nagyobb azon zavarnál, mely jelenleg Cislajtániában ural­kodik. Úgynevezett államférfiak sokévi határo­­zatlan ide-oda tapogatása és minden termé­keny gondolattól ment experimentálása hozta létre e maga nemében páratlan állapotot, mely a monarchiát szétmállással fenyegeti. Az alkotmányosság varázsvesszeje , melynek értelmes és tapintatos kezelése az ellentétes és ellenséges elemeket is a jog és szabad­ság zászlója körül csoportosította volna, ügyetlen és erélytelen kezekben elvesztette hatalmát, mert minél nagyobb gyengeséget, minél több eszmeszegénységet tanúsított a kormány, annál bátrabban léptek a síkra a „történet-politikai egyéniségek” (historisch­­politische Individualitäten) és Magyarország vívmányain vérszemet kapva, a fü­ggetlen-­s­ég oly messzemenő theóriáját kezdték val­lani, mely az állam önállósága­ és nagyha­talmi állásával egyáltalán meg nem egyez­tethető. A cseh declaratio és a lengyel resolutio kézzelfogható separatismusa mellett, a rumé­nek, szlovének és olasz érzelmű „nessutio“-k particularismusa szörnyen önérzetes, de sem­mikép sem igazolható pathoszt fejt ki, mert valóban az olyan alkotmány, mely mind e nemzetek és nemzetecskék „történeti és ál­lamjogi álláspont“-jának tökéletesen megfe­leljen és amellett még az ultramontánok és feudálisok középkori aspiratióinak is eleget tegyen, politikai utópia, m­íg a foederalis­­mus eszméje a számtalan különparlament oly szörnyetegét állítja elénk , mely az államgé­pezet öszhangzó működését rövid időn meg­zavarná és végkép megakasztaná. Az imént megújított reichsrath hiven tükrözi vissza az átalános szétbomlás szo­morú physiognosuiáját; még a németek sem akarják föltétlenül elismerni annak illetékes­ségét mindaddig, míg a csehek nem lesznek képviselve benne. Az alkotmány alapjából kiinduló trónbeszéd az egyes nemzetek kielégítésére nézve ugyan a legszebb reménye­ket köti a birodalmi tanács és a kormány közre- és észműködéséhez; azonban az olyan reichsrath, melyben a foederalistikus elem már­is túlnyomó, alig fogja méltányolni a decemberi alkotmányt, és egy minden párttól egyaránt elhagyott, tehetetlen és önmagában meghasonlott minisztérium sikeres eljá­rása a cseh kérdés megoldása körül legalább is igen problematikus, ha csak egyenes vá­lasztások nem h­atnak ki azonnal. Ösztönszerűleg érzi mindenki, hogy e szégyenletes és veszélyes állapotnak valami­kép véget kell vetni, ha Ausztria nem akar Porosz- és Oroszország martaléka lenni , és azért napról napra makacsabban ismétlődnek a miniszterválsági hírek. Azonban, hogy Cis­­lajtánia politikai rendszerének és helyzetének végmegállapítása csak alkotmányos úton eszközölhető, és hogy azok , kik az a­b­s­o­­lutizmusban üdvözlik a mentőszert, csa­latkoznak, arról, úgy h­iszem, kezeskedik az alkotmányosság szilárd bástyája — Magyar­­ország. Braun, szeptember 18-án. TANÜGYI ROVAT. Pályatársáénak. 1. Az iparosok , mielőtt mesterekké lenné­nek, vándorolnak ; a szobrászok, festészek, szóval a művészek a különféle országok jele­sebb városait, vidékeit fölkeresik. Az előbbiek n­yo­m­ét az utóbbiak, bizonyára nem csupán szokás- vagy utazási vágyból teszik ezt, ha­nem hogy mindegyik saját szakmájá­ban tökéletesítse magát. K. L.

Next