Szegedi Híradó, 1871. január-június (13. évfolyam, 1-78. szám)

1871-01-27 / 12. szám

Megjelölt: edetenkint 3-szor, szerdán, pénteken és vasárnap reggel. Szerkesztőségi iroda, hová a lap szellemi részét illető közlemények külden­dők : iskola-utca, Vadász-ház, 1-ső emelet. Kiadóhivatal Burger Zsigmond könyvnyomdájában, hová az előfizetési pénzek küldendők. Szegeden házhozhordással és vidékre postán: Egész évre . . . 8 frt. | Félévre . . . . 4 frt. Évnegyedre ... 2 frt. Előfizetési föltételek: Helyben a kiadóhivataltól elvitetve: Egész évre ... 7 frt. | Félévre . . 3 frt 50 kr. Évnegyedre . . . 1 frt 75 kr. Hirdetések fölvétetnek : Szegeden a kiadóhivatalban; Pesten ,Neumann B. első magyar hirdetési irodájában, kigyó-utca 6 szám; Bécsben Hausenstein & Vogler (Neuer Markt 11), Oppelik A. (Wollzeile 22) és Mosse Rudolf (Seilerstätte 22) hirdetési ügynököknél; Maria m. Frankfurtban G. L. Daube & Co. és Mosse Rudolf hirdetési expeditiójában; Lipcsében Eugen Fort, Párisban Havas, Laftite, Bullier & Co. (Place de la Bourse 8), Prágában, Münchenben, Nürinbergben, Strassburgban, Zürichben és Hamburgban Mosse R. hirdetési irodájában.­­ 1871. Tizenharmadik évfolyam. POLITIKAI ÉS VEGYESTARTALMÚ KÖZLÖNY. 12-ik szám. Péntek, január 27-én. Hirdetések díja: A hathasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 6 kr., két­szerinél 5 kr., többszörinél 4 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mellett ked­vezőbb feltételek alatt vétetnek föl. Kincstári illeték minden egyes beigtatásért 30 kr. A „Nyiltér“ ben a négyhasábos petitsor igtatási dij 15 krajcár. Szeged, jan. 26. A porosz határtalan elbizakodott­sága , kihívó modora és az európai diplomatia végtelen gyengesége és gyá­vasága már oly monstruosos alakban jelentkezik, hogy annak méltó megbé­lyegzésére nincs többé elég erős kife­jezésünk. A londoni konferencia, mely a sem­leges hatalmak és a háborús felek kép­viselőinek közreműködése mellett a pon­­tosi kérdés elintézésére van hivatva, Bismarck velleitásai folytán nemcsak alapjában van megtámadva, hanem a tényállás szemügyrevétele mellett egy­szerűen tehetetlenségre van ítélve. A párisi szerződések garantírozó közt Franciaország első szerepet ját­­szik; annak képviselete és beleszólása nélkül a londoni konferencia semmiféle jogos és kötelező határozatokat nem hozhat. Granville lord tehát a semleges hatalmak egyetértő beleegyezésével Fav­­re-t, mint Franciaországnak ez idősze­­rint legilletékesebb képviselőjét hívta meg a konferenciára, egyszersmind tud­­tul adván neki, hogy Bismarck men­levelet fog neki kiszolgáltatni. Ter­mészetes, hogy Granville meghívó sür­gönyében nem említette volna föl a men­levelet, ha erre vonatkozólag nem bírja Bismarck ígéretét. A nemes gróf azon­ban , ki a szó- és hitszegés tág meze­jén tökéletesen otthonos és az európai hatalmakkal kényekedve szerint játszik, még az utolsó percben meggondolta ma­gát, s a st.-james-i kabinetet egyenesen meghazudtolta, Favre-től a menlevelet megtagadta, és őt a párisi előőrsök parancsnokára utalta a szabad út ki­eszközlésére. Mi, kik a londoni konferenciához az eddig tapasztaltak nyomán vérmes reményeket nem kötünk, csak Bismarck e legújabb merényletét akarjuk illus­­trálni, miután ezen előzmények a porosz főhadiszállásban uralkodó szellemről és célokról eléggé tanúskodnak. A semleges hatalmak, melyek ed­dig a borzasztó vérengzést hideg vérrel nézték, a pontosi kérdés megoldása mel­­­lett a francia-porosz ügy kiegyenlítésére is merészkedtek gondolni. Ez nem volt a porosz Chauvinismus ínyére, mely min­denáron tökéletesen le akarja sújtani Franciaországot és főkép nem akar le­mondani Páris bevételének dicsőségéről. Ennek következtében Bismarck a kon­ferencia porosz képviselőjét, Bernstorffot utasította, hogy hagyja el azonnal a tár­gyalási termet, mihelyest a béke hely­reállításának kérdése kerülne szőnyegre. Ez utasítás titkos rugóját azonban nemcsak azon remény képezi, hogy a po­rosz fegyvereknek sikerülene Francia­­országot végkép leverni és azután neki a legsúlyosabb és legmegalázóbb bé­keföltételeket szabni, hanem egyszers­mind azon körülmény is, hogy Porosz­­ország a mostani francia kormány tör­vényességét el nem ismeri, és e nézet, mely különben nem új, Bismarck azon sürgönyében, melyben a menle­velet megtagadja, tisztán ki van fejtve. Igaz ugyan, hogy a semleges ha­talmak sem ismerték el eddig hivatalo­san a jelen francia kormányt, de azon körülmény, hogy a vele való diploma­­tiai összeköttetést nem szüntették meg, és még inkább azon tény, hogy a lon­doni konferenciára a honvédelmi kor­mány egyik kitűnő tagját meghívták, az elismerést involválja, miután a legalitás megtagadása egyszersmind a kompetentiát is kizárja. Midőn tehát Bismarck a menleve­let megtagadta, nemcsak a semleges hatalmakat sértette meg vakmerő módon, hanem egyszersmind megmutatta, hogy a porosz győzelmi ittasság nem ismer többé határt és a békéről mit sem akar tudni; és ha a semleges hatalmakban csak egy csepp önérzet és becsületérzés lenne még, e nyílt bántalmazásra és kihívásra azonnal a francia védelmi kor­mány elismerésével és a háborús felek közti rögtöni interventióval felelnének. De várhatunk-e ily erélyes föllé­pést? vagy várhatunk-e egyátalján va­lami pozitív eredményt a londoni kon­ferenciától, ha Favre csakugyan az elő­őrsi parancsnoksághoz folyamodott, hogy a tanácskozásban részt vehessen ? Nem fogja-e mindenekelőtt kívánni, és jogo­san kívánni, hogy a francia köztársa­ság és annak kormánya ismertesssék el? És ha e követelése visszautasítta­­tik, összeegyeztethető-e a francia nép sou­­verainitása­ és méltóságával, hogy kép­viselője alárendelt és csak tűrt szerepet játszék? Nem fog-e Favre úgy távozni, amint jött, csak nagyobb keserűséggel keblében ? E keserűség végre is nem marad­hat visszahatás nélkül, mert Európa népei értik és méltányolják azt. A kétszí­nűség és méltatlanság, a kegyetlenség és embertelenség, mely a porosz poli­tikát és hadviseletét jellemzi, és az a maró gdny és semmibevevés, amelylyel egész földrészünket illeti, végre meg­tenni gyümölcseit, és ha a fejedelmek és diplomaták még csak rövid ideig tűr­nek és haboznak, a nemzetek fog­nak fölszólalni a XIX. század szent esz­méinek nevében. K. L. Szeged város közgyűlése 1871. január 22-én. A tanyai tanítók fizetés-emelésére célzó indítványhoz először szól: Szekerke: a törvény megállapítja ugyan a tanítók fizetésénél a 300 frt minimumot, de ugyanazon törvényben van egy paragraphus, mely azt mondja, hogy ha a község királyi adója 5%-os kamatjának megfelelő összeg nem elégséges a tanügyi szükségletek fölözésére, akkor a hiánylatra nézve a község államse­gélyhez fordulhat. Minthogy pedig Szeged vá­ros már most is 12.000 hrtot áldoz a tanügy előmozdítására, indítványozza, hogy a taní­tók fizetése államsegély útján eszközöltessék és e célból a város a szükségelt összegért fo­lyamodást intézzen a kultuszminisztériumhoz. D­áni Ferenc nem fogadhatja el Szekere indítványát, mert igaz ugyan, hogy a törvény államsegélyre is nyújt kilátást, de azon eset csak akkor állhat elő, midőn a tanügyre egy külön alap kijelölve van. Különben is a baj orvoslása halasztást nem szenvedhet; a tanyai tanítók nyomorú helyzete minden pillanatban igen érezhető hátránynyal fenyegeti a nép­nevelés ügyét; a tanítók már is kezdik oda­hagyni állásaikat és meglehet, hogy mire az indítványba hozott mód eredményhez vezetne, csak néhányan állják meg mostoha viszonyok­tól környezeti helyüket. Szeged városnak lesz még alkalma a törvény eme kedvezményét igény­be­ venni, melyre méltó joggal számíthat. Dobó Miklós azon véleményben van, hogy ne most folyamodjunk a segélyért, mi­dőn aránylag csekély összeg forog szóban, ha­nem éljünk a törvény érintett kedvezményé­vel akkor, midőn nagyobb mérvű szükségletek födözéséről leend szó. Elnök azon erősködik , hogy most kell folyamodni; Szűcs Andor most akarja igénybe venni az államsegélyt az ezutáni szükségle­tekre nézve is. Wagner­­nok csak a tan­­ügyi alap kijelölése után tartja célszerűnek a folyamodást, mert csak akkor fog kitűnni, hogy mily mérvben van utalva a város a sub­­vencióra. Tóth János iskola­felügyelő elismerést szavaz ugyan a városi képviseletnek azért is, hogy a tanyai tanítók helyzetén a törvény­szabta minimum megadása által könnyíteni óhajt, de még a 300 irtot is igen csekély díjnak tartja a tanítók szorgalma és viszonyai­hoz mérten s kétséges, hogy ily csekély fize­tés mellett kaphat-e a város szakavatott ta­nítókat. Igen óhajtaná azért, ha a tanyai ta­nítók díja nem 300 írtra, hanem legalább 360 írtra emeltetnék. Szabó János még most­ nem tartja el­érkezettnek az időt arra nézve, hogy a köz­gyűlés a törvényszabta minimumon fölül sza­vazzon meg valamit. Ezután a tanyai tanítók fizetésének 300 írjra emelése egyhangúlag elfogadtatik. Elnök fölteszi a kérdést, hogy a tan­ügyi subventióért most akar-e folyamodni a közgyűlés vagy később. A nagy többség a folyamodás halasztását fogadja el. Napirendre kerül az inasok iskoláztatá­sának ügye és olvastatik az erre vonatkozó előterjesztés, melyben elő van adva, hogy a tanítók azon esetben, ha a közgyűlés továbbra is vonakodnék fáradozásaikat némi jutalomban részesíteni, kényszerülve lesznek fölhagyni a vasárnapi iskolázással. A tanítók részére fe­jenként 100 frt, a hitoktatók részére 50 forint kéretik. D­á­n­i Ferenc előadja, hogy a tanítók mily buzgalmat fejtenek ki az inasok sok nehézséggel járó vasárnapi oktatása körül anél­­kül, hogy erre törvényileg kötelezhetők vol­nának , azért méltányosnak látja legalább elismerésül őket némi jutalomban részesíteni. Fell­may­er János a kért összeg helyett a tanítók részére 60 frtot, a hitoktatók ré­szére 40 frtot indítványoz. Az indítvány egyhangúlag elfogadtatik. A fővárosból. Pest, jan. 22-én 1871. III. (Vége.) Ez évi ápril 2-kán lesz ötven éve annak, hogy Toldy Ferenc első irodalmi munkáját átnyujtá atyjának, s ezzel megkezdő azon fél­százados munkásságot, melynek gyümölcsét, egyéb jeles munkákon kívül, a hazai iroda­lomtörténet megírása képezi. Erdély írói a Toldy-jubilaeum emlékét szebben meg nem ülhették, mint azzal, hogy f. hó 17-én Ko­lo­svárt összegyűlve, elhatározták , hogy Toldy-kört alakítanak, melynek célja Er­dély monumentális irodalomtörténetének nyers­anyagait földolgozni, s azokat annak idejében egészszé olvasztani. Bizton hiszszük, hogy e tekintetben Ma­gyarország írói sem fognak elmaradni , s maga a nemzet is sietni fog háláját leróni azon szellemi munkája iránt, ki félszázadon keresztül törhetlen buzgalommal s ritka hi­­vatottsággal munkálkodott a felvilágosult tu­domány világában. S neki ebben kétszeres érdeme van, mert irodalmi fejlődésünk első korszakaiban olyan úttörőként szerepelt, ki a tudományt nem csupán magáért, hanem általánosításiért művelte. Nagy horderejű törekvés ez, mert nagy­szerű eredményeket biztosít, ugyannyira, hogy mai nap már nemcsak egyesek , hanem kor­mányok is föladatul tűzik ki maguknak e törekvést, mert legbiztosabb emeltyűnek te­kintik a nép erkölcsi , szellemi és anyagi erejének a fejlet­ség fokára való emelésére. Belátták ezt nálunk is, és e téren a felnőttek oktatásával megtették az első lépést, mely ha, az intézmény újszerűségénél fogva, rögtönös eredményeket nem is tüntethet föl, de azon buzgalomnál fogva, melylyel ez esz­mét az országban fölkarolták, már a közel jövőben meghozandja áldásait. Attól pedig ne tartson senki, hogy a népnek veszélyes lesz a tudás fájáról enni. Csak akkor veszélyes e gyümölcs, ha gyönge a gyomor annak megemésztésére; s hogy e sánta hasonlatnál világosabb kifejezéssel éljünk : ha helyesen meg nem vettetik az alap , melyre a fejlődő ész későbbi tapasztalatainak tégláit lerakhatja, s józan ítéletével betetőzheti az­után azon épületet, melyet: társadalmi műveltségnek nevezünk. És amily áldásosnak tekintjük a felnőt­­tek­ oktatását, és oly őszinte örömmal üdvö­zölhetjük fővárosunk társadalmi köreinek azon iparkodását, melylyel a nők munkajogát ér­vényre emelni, munkaképességüket fokozni, vagy jobban mondva, önállósítani s értékre emelni kívánják. Munkakör kell a nőnek, képesség önálló életföntartásra, hogy akkor, midőn az élet viharai beköszöntenek s elra­gadják mellőle az apát vagy férjet, ne legyen kénytelen meddő munkásságnak föláldozni idejét s tengődve enni a nélkülözés kenyerét, sem pedig erkölcsi reputatiójának rovására leélni napjait. Azok, kik azt hiszik, hogy a nőnek nincs más hivatása, mint a főzőkanalat for­gatni, igen jól teszik, ha egyszersmind arról is biztosítanak minden nőt, hogy az éléska­mara tele lesz akkor is, ha nincs kinek meg­keresni a belevalót. — Extravagáns Georges Sand-féle nőemancipátiót pedig józaneszű em­ber úgy sem kíván sem m­gának, sem em­bertársának. Ekként futólag megérintve sociális éle­tünk főbb mozgalmait , a haute politique ré­gióiból jött azon biztos hírt registrálom, hogy a belügyminiszteri tárca üres , hogy Rajner Pálé is az-e? azt constatálni nem áll repor­­teri tisztemben. Bárki legyen is utódja, nem irigyelhetjük tőle a bársony fauteuilt, mely­nek kényelmessége az álláshoz kötött gondok miatt, az egyszerű köz­polgár bőrös karszé­kével bizonyára nem állja ki a versenyt. Versio, hogy Királyi Pált ültetnék bele, má­sok Bittó Istvánt emlegetik , ismét mások tárcacseréről beszélnek, a hivatalos lap pedig meghozza maholnap a kinevezést, s azzal véget érendnek a combinatiók is. Et nunc venio ad fortissimum.... a fényesen sikerült jogászbálban Leibold ka­tonai karmester által a király megjelentekor eljátszott „Gotterhalte“ utóhangjaira, melyek a jogászság néhány egyetemi polgárának túl­­hajtásai által valóságos dissonanciává lesznek. Azt feszegetik ugyanis utólagosan, hogy a haza reményteljes ifjúsága a servilizmus és hazafiatlanság kiáltó jelét adta az által, hogy a magyar királyt a jogászbálban a császári ház s nem a nemzet hymnuszával fogadta. Az üszköt az „Ellenőr“ dobta a fiatalság közé, s f. hó 21-dikén gyűlést tartottak e tárgyban, elhatározván, hogy egy 3 tagú b­zottság tiltakozást szerkeszszen és bocsás­son közre. Mi a dolgot inopportunusnak találjuk, mert nem látjuk kívánatosnak oly tett elkö­vetését, melyből bécsi barátaink tőkét csinál.

Next