Szegedi Híradó, 1872. július-december (14. évfolyam, 79-155. szám)
1872-09-15 / 111. szám
Megjeleli: Hetenkint 3-szor: vasárnap, szerdán és pénteken reggel. Szerkesztőégi Iroda, hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők: iskola-utca, 281. számú ház, 1-ső emelet. IliHilőhivatal Burger Zsigmond könyvnyomdájában, hová az előfizetési pénzek küldendők.__________ Előfizetési föltételek: Szegeden házhozhordással és vidékre postán: ; Helyben a kiadóhivataltól elvitetve: Egész évre . . . 8 frt. | Félévre ... 4 frt. | Egész évre . . . 7 frt. | Félévre . . 3 frt 50 kr. Évnegyedre ... 2 frt. | Évnegyedre . . 1 frt 75 kr. Hirdetések fölvétetnek: Szegeden a kiadóhivatalban; Pesten (Neumann B. első magyar hirdetési irodájában, kigyó-utcai szám, Bécsben Slausenstein & Vogler (Neuer Markt 11), Oppelik A. (Wollzeile 22) és Mosse Rudolf (Seilerstätte 22) hirdetési ügynöküknél; Maria m. Frankfurtban u. L. Daube & Cp. és Mosse Rudolf hirdetési expeditiójában; Lipcsében Eugen Fort, Párisban Havas, Laflite, Bullier & Cp. (Place de la Bourse 8), Prágában, Münchenben, Nürinbergben, Strassburgban, Zürichben és Hamburgban Mosse B. hirdetési irodájában 11-ik szám. Vasárnap, szeptember 15-én. / 1872. Tizennegyedik évfolyam. POLITIKAI ÉS VEGYESTARTALMU KÖZLÖNY. Üvisetések díjai. Magánhirdetéseknél a hathasábos petitsor egyszeri hirdetetésnél 6 kr., kétszerinél 5 kr., többszörinél 4 kr. és minden beigtatás után 30 kr. kincstári illeték fizetendő. Hivatalos hirdetések megrendelésénél a hirdetménynyel együtt a díj előlegesen megküldendő, és pedig minden hirdetés után a bélyegilleték betudásával, 100 szótő frt és 50 kr., minden további szóért egy kr. fizetendő A „Nyílttériben a négyhasábos petitsor iktatási dija 15 krajcár. Ghyczy Kálmán nyilatkozata. (K. L.) A baloldali kör elnöke, Ghyczy Kálmán, sajátságos helyzetben van : ő egy olyan politikai testület élén áll, melynek meggyőződéseit nem osztja. Soha hivatal és hivatás nem képeztek oly egymással kiengesztelhetlen ellentétet, s Ghyczy, a tisztán látó, jellemes államférfiú, a külső helyzet s a benső nézet közti nagy űrt mégis a pártfegyelem szigorával áthidalja. Azonban már rég érzi az ilyen állapot ferdeségét , tarthatatlanságát; már egyszer erőt vett rajta azon hamis viszony, melyben pártjához áll, s hogy minden további küzdelemnek egy csapással véget vessen, a magánéletbe akart visszavonulni. Választói nem akartak lemondani róla s ő a közkivánságnak engedett — engedett azon föltétellel , ha nem követeli tőle senki a kínos önmegtagadást, önmeghazudtolást. Ólomsúlyként nyomta lelkét, szívét az állása és meggyőződése közti összeférhetlenség, s hogy e tehertől megszabaduljon , az országgyűlés kezdetén nyíltan letette hitvallomását. Nagy beszéde, melyet a baloldali kör szeptember 7-iki értekezletén tartott, bizonyos tekintetben gyónásnak tekinthető. Ghyczy Kálmán bevallotta „jobboldali bűneit“, de nem kérte a fölmentést, melyet Tisza Kálmán nem is adhatott neki. A baloldal megmaradt eddigi elveinél, Ghyczy ragaszkodik saját meggyőződéséhez s csupán mint elnök függ össze a párttal, ezentúl csak úgy, mint ezelőtt , szóval, minden a réginél marad, azon egy különbséggel, hogy most már nemcsak a megbízottak, hanem az egész ország tudja, hányadán van a baloldalnak legtiszteltebb vezérével. Hanem ez az egy különbség sokat nyom a latban. Épen mivel Ghyczyt az egész nemzet méltán nagy hazafinak és józan államférfiúnak elismeri, az ő nyilatkozata kitűnő jelentőséggel s borderével bír, mert habár nem hajlíthatta meg a közjogi ellenzéket, de igazolja a Deákpárt politikáját, és ez nagy nyereség a jövőre nézve. Igaz, hogy Ghyczy nyilatkozatában nem egy politikai párt szólal föl, hanem pusztán egyénnel van dolgunk, de az ilyen egyéniség tényezőként szerepel. Nem bocsátkozhatunk alkuba a baloldallal, mely tőlünk hiában várja a közeledést, miután Ghyczy kezdeményezését hidegen, mondhatni ridegen visszautasította, de talán erősebb önérzettel folytathatjuk utunkat, miután Deák oldalán egy baloldali elsőrendű korifeus szellemét is látjuk. E szellem ugyan még nem bontakozott ki egészen a közjogi ellenzék ködéből, de ezt méltán nem is kívánhatjuk. Sokkal tovább élt Ghyczy a baloldal légkörében, semhogy annak befolyásait egyszerre lerázhatná magáról. Azért csak sajnáljuk, de nem csodálkozunk azon, hogy a Deákpárt elleni vádak dolgában ő is egy rég elkoptatott ösvényre lépett, mely hozzá nem méltó, mert nem egyéb puszta ellenzéki taktikában gyökerező lefogásnál, hogy a jobboldal az ő többségét a szabadelvű reformok rovására tartja fönn. De igenis áll az, hogy a közjogi ellenzék van útjában a haladásnak s aláírjuk, amit Ghyczy erre vonatkozólag mond: „Mi azt szoktuk mondani, hogy csak ritkán pendítettük meg a közjogi kérdéseket s a csekély idő, melyet ezen fölszólalásaink igénybe vettek, nem gátolható a reform kérdéseinek megoldását, ez igaz, de a kérdés súlypontja nem itt, hanem abban rejlik, hogy zászlónkra a közjogi kiegyezésnek egyenes és határozott megtámadása lévén kitűzve, közöttünk s a Deákpárt között folyvást status belli létezik, mely azt —akkor is, midőn ideiglenes fegyverszünetek esete állt be, álláspontjának szakadatlan védelmére, védelme eszközeinek állandó biztosítására kényszeríti.“ E status belli-t akarná tehát Ghyczy megszüntetni s ezzel nyilatkozatának lényegét érintettük, mert ezen örvendetes eset csak akkor állhat be, ha a baloldal a közjogi alapot elfogadja, hogy a Deákpárttal bizonyos engedmények folytán és föltételek közt szövetkezzék. Ez volna aztán a sokat emlegetett s végre hajótörést szenvedett fúzió. Ghyczy maga — némi föntartással — az 1867-iki kiegyezést a magáévá teszi és körülményesen fejtegeti a jobb- és baloldal közt létesíthető szövetség föltételeit. Ezen föltételek egyszersmind saját politikai nézeteit tükrözik vissza és röviden összevonva a következőkből állanak : Ghyczy kívánja a független magyar hadsereget, az önálló bankrendszert s vele összefüggésben államadósságunknak elkülönítését és törlesztését, a vám és kereskedelmi szerződés javítását, a közös pénzügyminisztériumnak közös pénztári kezelésre való átváltozását. Ellenben elismeri a külügyi politika közösségét s ennélfogva a közös külügyi minisztériumot, valamint a delegációt, és mindenekelőtt hangsúlyozza, hogy a létező törvények törvényhozás útján leendő megváltoztatásukig megtartassanak. — Ezen programm ellen — ha a független magyar hadsereget kiveszszük — nem lehetne semmi kifogásunk és ha a Deákpárton múlnék, ezen alapon a fúzió kétségkívül létrejöhetne; azonban Tisza merev negációja minden közeledést már csirájában elfojtott s e tekintetben Ghyczy nyilatkozata nem képez egyebet becses anyagnál, melylyel csak a már kifejtett egyéb okoknál fogva, főkép pedig, mivel egy Ghyczy nyilatkozata nem múlhatja idejét, foglalkozunk oly behatóan. Csak a „független magyar hadsereg“ eszméjével nem érthetünk egészen egyet. Ghyczy a következőket mondja: „Kívánom , hogy a német császárság példája , jelesül a bajor hadsereg mintája szerint magyar hadsereg állíttassák föl, az a hazában szállásoljon, s a közös fejedelem főhadparancsnoksága és az osztrák hadsereggel egyenlő szervezet mellett a magyar honvédelmi miniszter alá, költségvetésére pedig a magyar országgyűlés alá rendeltessék.“ Ghyczy itt arról feledkezik meg, hogy a német császárságban több önálló fejedelem és független ország van, ami a külön hadsereget föltételezi, míg az osztrák-magyar birodalomban a fejedelem csak egy, amott a külön külön hadseregek az együttes, kölcsönös védelemre szövetkeznek, mivel a fejedelmek is szövetségi viszonyban állanak egymással; míg nálunk, hol az országok fölött csak egy az uralkodó, az ilyen szövetkezésnek tulajdonképen nem lenne értelme. És ha már elismerjük a közös főhadparancsnokságot, miért szakítanék ketté a hadsereget, mely egysége által mindenesetre impozánsabb és erősebb? Ha nem is mondunk le végkép a független magyar hadseregről, mégis — legalább egyelőre s talán hosszabb időre — e kérdést már pusztán a pénzügyi nehézségek miatt is, melyeket vállaink még el nem bírnának, el kellene odáznunk. De még nagyobb figyelmet érdemel azon körülmény, hogy épen a német császárság, melyre Ghyczy hivatkozik, ha úgy lehet mondani, az egységesítés politikáját követi, s ha Bismarck tervei jövőben is úgy sikerülnek, mint eddig, nem sokára „egységes német hadsereg“ álland a német császárság souverainjének rendelkezésére s nem lesz ott többé sem mintha nem is létezett volna elválás közöttünk. A gyermekes érzelem, mint férfiúi szenvedély ébredt föl bennem. Elsbeth, én szeretlek téged! Itt e szent talajon mondom neked először: szeretlek ! És te ? Elsbeth keblére rejté égő arcát és sírt. És te? — kérdő csengve és fájalomtelien még egyszer Arnold. Szelíden emelé föl fejét és könyezve, de örömtelien nézett szemébe Elsbeth. — Arnold, én szivemből jó vagyok hozzád; én téged mindig, mindig szerettelek ! Erre Arnold ismét keblére vonást és csókok erősítik meg szivük vallomásait. A boldog szerelem első mámora után még sokáig ültek édes önfeledésben az atya sírján. Arnold elbeszélte, mint folytak dolgai, mint vágyakozott mindig haza és Elsbeth újra atyjáról és kora gyermekségéről, ama szép napokról beszélt. A nap már rég leáldozott és ők azt nem vevék észre. Végre közel zörej ébresztő föl álmaikból és Elsbeth egy futólagos bucsúcsók után Arnold karjaiból tovaröpült. Arnoldot még a késő éj is mámoros visszaemlékezésekbe merülve találta atyja sirján és a hajnal szürkült már, midőn tele, gazdag szívvel lépett az atyai hajlékba. Másnap reggel, midőn Elsbeth atyjának a reggelit hozta, az öreg Veit Arnoldról kezdett beszélni. ( Folytatása következik. ) TÁRCA. Heiting János sziklája. — Cseh népmonda. — Sok , sok év előtt az Éger folyó mellett egy kis faluban élt egy vagyonos paraszt. A monda a falu nevét elhallgatja , de gyanítják, hogy az a karlsbadi fürdővendégek előtt eléggé ismeretes Rich falucska átellenében, az Éger balpartján feküdt. Veit-nak — így hívták a parasztot — kedves, szeretetreméltó leánykája volt, öröme és dísze az egész vidéknek. Elsbeth csakugyan gyönyörű szép és emellet oly jó és nevelt volt, hogy akkoriban hozzá hasonlót alig lehetett találni. Veit háza egy kis kunyhó mellett állott, mely a fiatal Arnoldé volt, kinek atyja épen most halt meg. Arnold a kőmivesmesterséget tanulta volt és hosszú idő után most először tért újra hazájába, épen midőn atyja meghalt. Ő mint jó fiú, szívből fakadt könyeket hullajtott az öreg sírján , mert habár nem is maradt tőle egy szegényes kunyhónál egyéb reá, Arnold mégis egy csöndes , minden földi kincsnél drágább örökséget hordott keblében: igazságszeretetet és hűséget s eleven érzelmet minden jó és szép iránt. Megérkezésekor már betegeskedett édes atyja s a viszontlátás rögtöni örömét az öreg nem bírta elviselni. Arnold , ki őt kitartóan ápolta, nem távozott odala mellől, és innen jött az, hogy az öreg halála utánig ifjúkori barátai és ismerősei közül , hacsak egyik vagy másik öt atyja betegágyánál föl nem kereste, még egyet sem láthatott. Arnold mindenekfölött Veit Elsbethjének örült, mert együtt nőttek föl és ő még mindig örömmel emlékezett meg a piciny, barátságos leányról, ki őt úgy szerette és ki oly keservesen sírt, midőn neki mesteréhez Prágába kellett utaznia. Arnold karcsú növésű , csinos legény lett, és hogy Elsbeth szintén megnőtt és nagyon szépnek kell lennie , azt Arnold már többször mondogatta magában. Atyja halála utáni harmadik estvén fájdalomteli ábrándokba merülve ült a friss hanton, midőn mögötte valakit csöndesen a temető udvarába lépni hallott. Körülnézett és egy kedves lánykát, karján egy kosárka virággal, látott a gyepes hantok között feléje lebegni. Csak egy bodzafabokor rejté még őt el Elsbeth szemei elöl, mert ő volt az, ki szomszédja sírját virágokkal akarta földisziteni. Könyerő szemekkel borult a sir fölé és kezeit összekulcsolva , halkan mondá: Nyugodjál csöndesen , jó ember! legyen a föld könnyebb neked , mint volt az élet és sírod ne legyen virágtalan, mint napjaid valának. Ekkor Arnold a bokor mögül kiugrott. — Elsbeth ! — kiálta és karjai közé szokta a megijedt leányt . — Elsbeth , ismersz-e engem ? — Ah, te vagy az, Arnold — susogá elpirulva Elsbeth — mi már jó rég nem láttuk egymást. — És te oly szép, oly szelíd, oly kedves lettél és szeretted atyámat és oly barátságosan emlékszel meg róla, kedves, édes leányka! — Igen, jó Arnoldom, én öt szívből szerettem — mondá Elsbeth és szelíden bontakozott ki karjai közül. — Mi gyakran beszéltünk együtt felőled, fia fölötti öröme volt egyetlen boldogsága. — Hát csakugyan öröme volt bennem — vágott gyorsan közbe Arnold — oh úgy köszönet neked istenem, hogy becsületes és jó maradtam! — De Elsbeth, gondold meg csak egyszer, mint megváltozott minden. Egyébkor, midőn még kicsinyek valánk és atyám az ajtó előtt ült, térdein játszadoztunk , te oly szives valál irántam és mi nem lehettünk egymás nélkül. És ime most! A jó öreg itt nyugszik alattunk, mi megnőttünk; de ha nem is lehettem nálad , igen gyakran gondoltam reád. — Én is te reád — susogá halkan Elsbeth — és nagy, barátságos szemeivel szívélyesen nézett reá. Ekkor így szólt a lelkesült Arnold: — Lásd Elsbeth, mi már rég szerettük egymást, nekem távoznom kellett; de itt, hol atyám sírján, a reá való szent emlékkel szivünkben, téged újra föltalállak , úgy érzem,