Szegedi Híradó, 1872. július-december (14. évfolyam, 79-155. szám)

1872-09-15 / 111. szám

Megjeleli: Hetenkint 3-szor: vasárnap, szerdán és pénteken reggel. Szerkesztő­égi Iroda, hová a lap szellemi részét illető közlemények külden­dők: iskola-utca, 281. számú ház, 1-ső emelet. IliHilőhivatal Burger Zsigmond könyvnyomdájában, hová az előfizetési pénzek küldendők.__________ Előfizetési föltételek: Szegeden házhozhordással és vidékre postán: ; Helyben a kiadóhivataltól elvitetve: Egész évre . . . 8 frt. | Félévre ... 4 frt. | Egész évre . . . 7 frt. | Félévre . . 3 frt 50 kr. Évnegyedre ... 2 frt. | Évnegyedre . . 1 frt 75 kr. Hirdetések fölvétetnek: Szegeden a kiadóhivatalban; Pesten (Neumann B. első magyar hirdetési irodájában, kigyó-utca­­i szám, Bécsben Slausenstein & Vogler (Neuer Markt 11), Oppelik A. (Wollzeile 22) és Mosse Rudolf (Seilerstätte 22) hirdetési ügynöküknél; Maria m. Frankfurtban u. L. Daube & Cp. és Mosse Rudolf hirdetési expeditiójában; Lipcsében Eugen Fort, Párisban Havas, Laflite, Bullier & Cp. (Place de la Bourse 8), Prágában, Münchenben, Nürinbergben, Strassburgban, Zürichben és Hamburgban Mosse B. hirdetési irodájában 1­­­1-ik szám. Vasárnap, szeptember 15-én. / 1872. Tizennegyedik évfolyam. POLITIKAI ÉS VEGYESTARTALMU KÖZLÖNY. Üvisetések díjai. Magán­hirdetéseknél a hathasábos petitsor egyszeri hir­­d­etetésnél 6 kr., kétszerinél 5 kr., többszörinél 4 kr. és minden beigtatás után 30 kr. kincstári illeték fizetendő. Hivatalos hirdetések megrendelésénél a hirdetménynyel együtt a díj előlegesen megküldendő, és pedig minden hirdetés után a bélyegilleték betudásával, 100 szótő­­ frt és 50 kr., minden további szóért egy kr. fizetendő A „Nyílttériben a négyhasábos petitsor iktatási dija 15 krajcár. Ghyczy Kálmán nyilatkozata. (K. L.) A baloldali kör elnöke, Ghyczy Kálmán, sajátságos helyzetben van : ő egy olyan politikai testület élén áll, melynek meggyőződéseit nem osztja. Soha hivatal és hivatás nem képeztek oly egymással kiengesz­­telhetlen ellentétet, s Ghyczy, a tisztán látó, jellemes államférfiú, a külső hely­zet s a benső nézet közti nagy űrt mégis a pártfegyelem szigorával áthi­dalja. Azonban már rég érzi az ilyen állapot ferdeségét , tarthatatlanságát; már egyszer erőt vett rajta azon hamis viszony, melyben pártjához áll, s hogy minden további küzdelemnek egy csa­pással véget vessen, a magánéletbe akart visszavonulni. Választói nem akartak lemondani róla s ő a közkiván­­ságnak engedett — engedett azon föl­tétellel , ha nem követeli tőle senki a kínos önmegtagadást, önmeghazudtolást. Ólomsúlyként nyomta lelkét, szívét az állása és meggyőződése közti összefér­­hetlenség, s hogy e tehertől megsza­baduljon , az országgyűlés kezdetén nyíltan letette hitvallomását. Nagy be­széde, melyet a baloldali kör szeptember 7-iki értekezletén tartott, bizonyos te­kintetben gyónásnak tekinthető. Ghyczy Kálmán bevallotta „jobboldali bűneit“, de nem kérte a fölmentést, melyet Tisza Kálmán nem is adhatott neki. A baloldal megmaradt eddigi elveinél, Ghyczy ragaszkodik saját meggyőző­déséhez s csupán mint elnök függ össze a párttal, ezentúl csak úgy, mint ez­előtt , szóval, minden a réginél marad, azon egy különbséggel, hogy most már nemcsak a megbízottak, hanem az egész ország tudja, hányadán van a baloldalnak legtiszteltebb vezérével. Hanem ez az egy különbség sokat nyom a latban. Épen mivel Ghyczyt az egész nemzet méltán nagy hazafinak és józan államférfiúnak elismeri, az ő nyilatkozata kitűnő jelentőséggel s bord­erével bír, mert habár nem hajlíthatta meg a közjogi ellenzéket, de igazolja a Deákpárt politikáját, és ez nagy nyereség a jövőre nézve. Igaz, hogy Ghyczy nyilatkozatában nem egy poli­tikai párt szólal föl­, hanem pusztán egyénnel van dolgunk, de az ilyen egyéniség tényezőként szerepel. Nem bocsátkozhatunk alkuba a baloldallal, mely tőlünk hiában várja a közeledést, miután Ghyczy kezdeményezését hide­gen, mondhatni ridegen visszautasította, de talán erősebb önérzettel folytathat­juk utunkat, miután Deák oldalán egy baloldali elsőrendű korifeus szellemét is látjuk. E szellem ugyan még nem bontakozott ki egészen a közjogi ellen­zék ködéből, de ezt méltán nem is kívánhatjuk. Sokkal tovább élt Ghyczy a baloldal légkörében, semhogy annak befolyásait egyszerre lerázhatná magá­ról. Azért csak sajnáljuk, de nem cso­dálkozunk azon, hogy a Deákpárt el­leni vádak dolgában ő is egy rég el­koptatott ösvényre lépett, mely hozzá nem méltó, mert nem egyéb puszta ellenzéki taktikában gyökerező lefogás­nál, hogy a jobboldal az ő többségét a szabadelvű reformok rovására tartja fönn. De igenis áll az, hogy a köz­jogi ellenzék van útjában a haladásnak s aláírjuk, amit Ghyczy erre vonatko­zólag mond: „Mi azt szoktuk mondani, hogy csak ritkán pendítettük meg a közjogi kérdéseket s a csekély idő, melyet ezen fölszólalásaink igénybe vet­tek, nem gátolható a reform kérdései­nek megoldását, ez igaz, de a kérdés súlypontja nem itt, hanem abban rejlik, hogy zászlónkra a közjogi kiegyezés­nek egyenes és határozott megtámadása lévén kitűzve, közöttünk s a Deákpárt között folyvást status belli létezik, mely azt —­­akkor is, midőn ideiglenes fegyverszünetek esete állt be, állás­pontjának szakadatlan védelmére, vé­delme eszközeinek állandó biztosítására kényszeríti.“ E status belli-t akarná tehát Ghyczy megszüntetni s ezzel nyilatkozatának lényegét érintettük, mert ezen örvende­tes eset csak akkor állhat be, ha a baloldal a közjogi alapot elfogadja, hogy a Deákpárttal bizonyos engedmé­nyek folytán és föltételek közt szövet­kezzék. Ez volna aztán a sokat emle­getett s végre hajótörést szenvedett fúzió. Ghyczy maga — némi föntar­­tással — az 1867-iki kiegyezést a magáévá teszi és körülményesen fejte­geti a jobb- és baloldal közt létesít­hető szövetség föltételeit. Ezen föltéte­lek egyszersmind saját politikai néze­teit­ tükrözik vissza és röviden össze­vonva a következőkből állanak : Ghyczy kívánja a független magyar hadsereget, az önálló bankrendszert s vele össze­függésben államadósságunknak elkülö­nítését és törlesztését, a vám és ke­reskedelmi szerződés javítását, a közös pénzügyminisztériumnak közös pénz­­tári kezelésre való átváltozását. Ellen­ben elismeri a külügyi politika közös­ségét s ennélfogva a közös külügyi minisztériumot, valamint a delegációt, és mindenekelőtt hangsúlyozza, hogy a létező törvények törvényhozás útján leendő megváltoztatásukig megtartassa­nak. — Ezen programm ellen — ha a független magyar hadsereget kivesz­­szük — nem lehetne semmi kifogásunk és ha a Deákpárton múlnék, ezen alapon a fúzió kétségkívül létrejöhetne; azon­ban Tisza merev negációja minden kö­zeledést már csirájában elfojtott s e te­kintetben Ghyczy nyilatkozata nem képez egyebet becses anyagnál, mely­­lyel csak a már kifejtett egyéb okoknál fogva, főkép pedig, mivel egy Ghyczy nyilatkozata nem múlhatja idejét, fog­lalkozunk oly behatóan. Csak a „független magyar hadsereg“ eszméjével nem érthetünk egészen egyet. Ghyczy a következőket mondja: „Kí­vánom , hogy a német császárság pél­dája , jelesül a bajor hadsereg mintája szerint magyar hadsereg állíttassák föl, az a hazában szállásoljon, s a közös fejedelem főhadparancsnoksága és az osztrák hadsereggel egyenlő szervezet mellett a magyar honvédelmi minisz­ter alá, költségvetésére pedig a ma­gyar országgyűlés alá rendeltessék.“ Ghyczy itt arról feledkezik meg, hogy a német császárságban több önálló fe­jedelem és független ország van, ami a külön hadsereget föltételezi, míg az osztrák-magyar birodalomban a fejede­lem csak egy, amott a külön külön hadseregek az együttes, kölcsönös vé­delemre szövetkeznek, mivel a fejedel­mek is szövetségi viszonyban állanak egymással; míg nálunk, hol az orszá­gok fölött csak egy az uralkodó, az ilyen szövetkezésnek tulajdonképen nem lenne értelme. És ha már elismerjük a közös főhadparancsnokságot, miért sza­kítanék ketté a hadsereget, mely egy­sége által mindenesetre impozánsabb és erősebb? Ha nem is mondunk le vég­kép a független magyar hadseregről, mégis — legalább egyelőre s talán hosszabb időre — e kérdést már pusz­tán a pénzügyi nehézségek miatt is, melyeket vállaink még el nem bírná­nak, el kellene odáznunk. De még na­gyobb figyelmet érdemel azon körül­mény, hogy épen a német császárság, melyre Ghyczy hivatkozik, ha úgy lehet mondani, az egységesítés politikáját kö­veti, s ha Bismarck tervei jövőben is úgy sikerülnek, mint eddig, nem so­kára „egységes német hadsereg“ álland a német császárság sou­ver­ainj­ének ren­delkezésére s nem lesz ott többé sem mintha nem is létezett volna elválás közöt­tünk. A gyermekes érzelem, mint férfiúi szen­vedély ébredt föl bennem. Elsbeth, én sze­retlek téged! Itt e szent talajon mondom neked először: szeretlek ! És te ? Elsbeth keblére rejté égő arcát és sírt. És te? — kérdő csengve és fájalomtel­­ien még egyszer Arnold. Szelíden emelé föl fejét és könyezve, de örömtelien nézett szemébe Elsbeth. — Arnold, én szivemből jó vagyok hozzád; én téged mindig, mindig szeret­telek ! Erre Arnold ismét keblére voná­st és csókok erősít­ik meg szivük vallomásait. A boldog szerelem első mámora után még sokáig ültek édes önfeledésben az atya sírján. Arnold elbeszélte, mint folytak dolgai, mint vágyakozott mindig haza és Elsbeth újra atyjáról és kora gyermekségéről, ama szép napokról beszélt. A nap már rég le­áldozott és ők azt nem vevék észre. Végre közel zörej ébresztő föl álmaik­ból és Elsbeth egy futólagos bucsúcsók után Arnold karjaiból tovaröpült. Arnoldot még a késő éj is mámoros visszaemlékezésekbe merülve találta atyja sirján és a hajnal szürkült már, midőn tele, gazdag szívvel lépett az atyai hajlékba. Másnap reggel, midőn Elsbeth atyjának a reggelit hozta, az öreg Veit Arnoldról kez­dett beszélni. ( Folytatása következik. ) TÁRCA. Heiting János sziklája. — Cseh népmonda. — Sok , sok év előtt az Éger folyó mellett egy kis faluban élt egy vagyonos paraszt. A monda a falu nevét elhallgatja , de gyanítják, hogy az a karlsbadi fü­rdővendé­­gek előtt eléggé ismeretes Rich falucska át­­ellenében, az Éger balpartján feküdt. V­eit-nak — így hívták a parasztot — kedves, szeretetreméltó leánykája volt, öröme és dísze az egész vidéknek. Elsbeth csak­ugyan gyönyörű szép és emellet oly jó és nevelt volt, hogy akkoriban hozzá hasonlót alig lehetett találni. Veit háza egy kis kunyhó mellett állott, mely a fiatal Arnoldé volt, kinek atyja épen most halt meg. Arnold a kőmivesmesterséget tanulta volt és hosszú idő után most először tért újra hazájába, épen midőn atyja meghalt. Ő mint jó fiú, szívből fakadt könyeket hullajtott az öreg sírján , mert habár nem is maradt tőle egy szegényes kunyhónál egyéb reá, Arnold mégis egy csöndes , minden földi kincsnél drágább örökséget hordott keblében: igaz­­ságszeretetet és hűséget s eleven érzelmet minden jó és szép iránt. Megérkezésekor már betegeskedett édes atyja s a viszontlátás rögtöni örömét az öreg nem bírta elviselni. Arnold , ki őt kitartóan ápolta, nem távozott odala mellől, és innen jött az, hogy az öreg halála utánig ifjúkori barátai és ismerősei közül , hacsak egyik vagy másik öt atyja betegágyánál föl nem kereste, még egyet sem láthatott. Arnold mindenekfölött Veit Elsbethjének örült, mert együtt nőttek föl és ő még min­dig örömmel emlékezett meg a piciny, ba­rátságos leányról, ki őt úgy szerette és ki oly keservesen sírt, midőn neki mesteréhez Prágába kellett utaznia. Arnold karcsú növésű , csinos legény lett, és hogy Elsbeth szintén megnőtt és na­gyon szépnek kell lennie , azt Arnold már többször mondogatta magában. Atyja halála utáni harmadik estvén fáj­dalomteli ábrándokba merülve ült a friss han­ton, midőn mögötte valakit csöndesen a te­mető udvarába lépni hallott. Körülnézett és egy kedves lánykát, karján egy kosárka vi­rággal, látott a gyepes hantok között feléje lebegni. Csak egy bodzafabokor rejté még őt el Elsbeth szemei elöl, mert ő volt az, ki szom­szédja sírját virágokkal akarta földisziteni. Könyerő szemekkel borult a sir fölé és kezeit összekulcsolva , halkan mondá: Nyu­godjál csöndesen , jó ember! legyen a föld könnyebb neked , mint volt az élet és sírod ne legyen virágtalan, mint napjaid valának. Ekkor Arnold a bokor mögül kiugrott. — Elsbeth ! — kiálta és karjai közé szok­ta a megijedt leányt . — Elsbeth , is­mersz-e engem ? — Ah, te vagy az, Arnold — susogá elpirulva Elsbeth — mi már jó rég nem lát­tuk egymást. — És te oly szép, oly szelíd, oly ked­ves lettél és szeretted atyámat és oly ba­rátságosan emlékszel meg róla, kedves, édes leányka! — Igen, jó Arnoldom, én öt szívből szerettem — mondá Elsbeth és szelíden bon­takozott ki karjai közül. — Mi gyakran be­széltünk együtt felőled, fia fölötti öröme volt egyetlen boldogsága. — Hát csakugyan öröme volt bennem — vágott gyorsan közbe Arnold — oh úgy kö­szönet neked istenem, hogy becsületes és jó maradtam! — De Elsbeth, gondold meg csak egyszer, mint megváltozott minden. Egyéb­kor, midőn még kicsinyek valánk és atyám az ajtó előtt ü­lt, térdein játszadoztunk , te oly szives valál irántam és mi nem lehettünk egymás nélkül. És ime most! A jó öreg itt nyugszik alattunk, mi megnőttünk; de ha nem is lehettem nálad , igen gyakran gon­doltam reád. — Én is te reád — susogá halkan Els­beth — és nagy, barátságos szemeivel szívé­lyesen nézett reá. Ekkor így szólt a lelkesült Arnold: — Lásd Elsbeth, mi már rég szerettük egymást, nekem távoznom kellett; de itt, hol atyám sírján, a reá való szent emlékkel szi­vünkben, téged újra föltalállak , úgy érzem,

Next