Szegedi Híradó, 1892. április-június (34. évfolyam, 79-157. szám)

1892-05-04 / 107. szám

Szeged, 1892. XXXIV. évfolyam. 107. szám. Szerda, május 4. Előfizetési árak: Hirhoz hordással vagy pon­­tán küldve: Egési ívre . 14 frt — kr­ifélsvre . . 7 » — « Negyedévre . 3 » 50 » Irigy hóra . . 1 » 20 » Egyes szám ára 6 kr. Kiadóhivatal:­­Bndrényi Imre könyrvkeres­­l­edise Szegeden, hová iz e­őfizetések s a lap szétkül­désére vonatkozó fölszólato­­lások intézendők. Szerkesztői iroda: Tisza Lajos­ körút 73. sz. Reitzer-féle ház, földszint, hová a lap szellemi részét il­lető minden közlemény in­tézendő. Bem­entetlen levelek nem fo­gadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Hirdetéseket és nyílttéri közleménye­ket a kiadóhivatal mérsékel áron vesz föl. POLITIKAI NAPILAP Alföldi kulturegylet, Szeged, május 4. Kolozsvárról azt az értesítést vet­tük, hogy Sándor József, az Emke titkára, mihelyt az erdélyrészi közmű­velődési egylet budapesti nagygyűlése lezajlik. Szegedre fog jönni, hogy az Emke számára fiókegyletet szervezzen. Minden­esetre nagy örömünkre szolgál, ha az erdélyrészi magyarság elfajulásának meggátlására, az elvesz­tett nemzeti terület visszahódítására irányzott nemes munkából Szeged is kiveszi a maga részét. És örömükre fog szolgálni a tudat, hogy a hazafias ügy diadalához mi is hozzájárulunk. Ám ez nem akadályoz meg ben­nünket abban, hogy amíg a magyar társadalom összeadott kezelőjének az erdélyrészi nemzetiségek között diada­lát óhajtjuk, hazafias aggodalomba ne merüljünk afölött, hogy le Szegedtől minden irányban mint egy elzátonyo­­dott tenger terül el a nemzetiség­lakta dús vidék, amelyen, biz ez saj­nos, a magyar nemzetiségi aspirációk nem tartanak diadaljárást. Mert habár való, hogy a szerb és oláh nemzetiségiek e nagy terület­ről, mint külön nemzetiségi párt nin­csenek is képviselve a parlamentben ; s habár igaz, hogy a hazafiatlan szer­­bek sorai egyre ritkulnak ; de ezzel szemben áll az is, hogy az érzésben és nyelvben való hozzánk alkalmazko­dás vágya semmikép nem nyilatkozott meg az Alföld és a délvidék nemze­tiségei közt. Hogy sokat ne említsünk : Arad­nak van külön oláh társadalma, Fe­hértemplomban még egy ifjú sírjánál is fölzúg egy pap ajkáról a magyar szó ellen szórt átok ; Temesmegye igen számos iskolájában hallatlan a magyar szó ; Krassó-Szörényben csak az állami tisztviselők tudatában él az egységes magyar nemzeti állameszme. Bács és Torontál szerbjei között ha elcsitult is a kifelé törekvés szenve­délye, de a passzivitás csak az erők várakozását jelenti. Versecen van ugyan magyar nyelv­terjesztő egyesület, de működésének szemmel látható ered­ménye nincs. Ily körülmények között föltétlen szükség van arra, hogy­­egy alföldi és délvidéki ktoltáregylet alakuljon, olyan egyesület, aminő például a dunántúli. E célból a mozgalom már meg is indult. A zászlót Bessenyey Fe­renc országgy. képviselő, a délvidéki viszonyok alapos ismerője vette ke­oly szívesen váltanak egymással, csak elő­­iskolái voltak egy későbbinek. A barátság a szerelemhez vezet, ehez a hálátlan érze­lemhez, melyről az ember ifjú korában be­szélni hall s amely ösztönzi az embert, anélkül, hogy értené, vagy látná. Mondha­tom kevésbé voltam kiváncsi, az életre, ki­véve a házasságot í­zélre. Kell, hogy ez a zászló diadalra jusson. Az óhaj különben nem most nyert először kifejezést. Ide-oda egy éve, hogy a délvi­dék széles köreit az a kérdés kezdte foglalkoztatni: nem volna-e helyes a Délvidéki Kulturegylet­ megalapítani ? Sokat szellőztették e kérdést a hírla­pokban, a délvidék számos magyar nyelvterjesztő egyesülete fölkapta az eszmét, a délvidéki magyar, hazafias intelligencia lelkesedett mellette s a temesvári kiállítás alkalmával gyűlést is tartottak Temesváron, amelyen a kulturegylet megalapítását szükségesnek mondták, hogy a délvidéknek amúgy is hazafias lakossága nyelvben is ma­gyarrá váljék. És menten el is hatá­rozták —­elvben, hogy a kulturegyle­­tet meg is alapítják. Az egylet ügye az érdekelt körö­ket még foglalkoztatta egy ideig, az­tán egyszerre csönd állott be, mély­séges, zavartalan csönd. A délvidéki kultur-egylet ügye elszundikált s a beállott csönd éppen arra való volt, hogy szundikáljon, szundikáljon, szun­dikáljon . . . Pedig a kimondott elvnek nem szabad soha meg nem valósítható jámbor óhajjá válnia, mert kultur-egy- T „SZEGEDI híradó“ TÁRCZÁJA. Egy szív története. — Jean Ju­lien rajza. — Kis leányok futkároztak a virágos ré­teken, nagy kerülőket csapva, körbe tán­coltak, daloltak s én köztük valók. Ennyi az, amire emlékszem gyermekkoromból. De úgy tetszik, mintha akkor egészen más idő járt volna, mintha a nap fényesebben ra­gyogott, a virágok pompásabban illatoztak volna és mintha a madárkák sem féltek volna tőlem, talán magam is olyan kis ma­dárka voltam. Később serdülő leány koromban nagynénémnél voltam, a Monte­limart és Valense közt, a szőke Rhone partján fekvő kis faluban, ahol szép cserjés hal­mok, nagylevelü fügefás kertek, vidáman csörgedező pa­rkok és magas hegyek kötöt­ték le figyelmemet. Ott kezdődött nevelte­tésem, de bizony tanulás helyett jobban esett a szabadban futkározni s még mikor aludni tértem is a ragyogó napsugárral, az ingó faleveleket álmodoztam. Nagynéném észrevette, hogy mellette nem sokat fogok tanulni s leányneveldébe küldött. Tizenötéves koromban, mint minden jól nevelt leány, meghalni kívánkoztam Ar­ról álmodoztam, milyen szép is volna, ha menyasszonyi fehér ruhába öltözötten a Rhone partján sétálnék s mint Ophelia a habokba vetném magamat, igy jutni el egy boldogabb világba. De ez az állapot nem so­káig tartott. A csókok, melyeket fiatal lányok Hogy szép voltam-e 18 éves korom­ban ? talán az voltam, hiszen iparkodtam, hogy kedves legyek s megjelenésem se le­gyen visszatetsző, így szeretett belém Bigault Athemar gróf. Minden nő szereti a bókokat s nem tartozom azok közé, akiket hidegen hagy a hízelgés, sőt azt is megval­lom, hogy a csóktól sem irtóztam. Egyszer a gróf csókot kért tőlem, elpirultam, he­begtem, nem tudva, mit mondjak, mit fe­leljek. Nagy bajunk is nekünk szegény nők­nek, hogy nem tudjuk kifejezni azt, mit érzünk. Hiszen nekem is meg kellett volna vallanom, hogy ő volt ideálom. Hiszen sze­rettem őt, de hát ezt megmondhatjuk-e házasság előtt ? Olykor az ember szeret, mert úgy hiszi. Milyen szép is a szerelem, ha hisszük, hogy szeretünk! Esküvőnk után teljes boldogságban él­tünk. Nyáron a Montpais-i kastélyban lak­tunk, télben Valensében. Ez a város se tetszett valamint nagyon, hiszen olyan er­kölcsös volt, olyan pedáns, olyan élénk volt a tár­sasága. Ezért esett rosszul minden ősz­kor, ha Montprust oda kellett hagynunk. Rosszul éreztem magamat a városban, hi­szen úgy tetszett, mintha férjem­es­en el lennénk választva egymástól, látogatóink s látogatásaink által. Pedig férjem szerette a világot s büszke volt rá, ha engem muto­gathatott s nekem jól esett, ha kedvére le­hettem. Egy idő óta nem tudom, hogy mi lett ! Fiam születése közelgett, ami decemberben meg is történt. Oh minő boldogság volt ez! Kacagtam is, sírtam is. «Milyen bol­dogság azt mondhatni ez az én fiam, a mi fiunk, ez a parányi lény mindkettőnk szívé­nek egyesülése, szerelmünknek megsze­mélyesítője». Nem győztem csókolgatni, hi­szen olyan szép volt, mint az apja. Ha a nő nem szereti férjét, iszonyo­dik tőle, mihelyt gyermeke van. De ha az­előtt szerette, ilyenkor imádja. Bár igaz, hogy egyeseknél éppen megfordítva van. Az ég fiúval áldott meg. Athe már leányt kívánt, amint szokott lenni, de annál jobban örült, hogy fiú lett, akit rajongással ölelgetett. Sokáig beteg voltam s olyan rosszul esett, hogy lassan épültem. Férjem az első napokban nem távozott el mel­lőlem, azután el-elhagyott, később mind gyak­rabban, utoljára alig láttam. Ők azok a fér­fiak­­ azt akarják, hogy mindig fiatalok, szé­pek legyünk, mindig csak kacagjunk. Ők nem tudják, hogy az anyaság megtört ben­nünket, hogy a fájdalom megváltoztatja ar­cunkat s hogy a sírástól véres lesz a sze­münk. Azok az asszonyok, akik nem anyák mindig nevetnek s még ha megöregedtek is tudnak enyelegni. Miért is nem volt

Next