Szegedi Híradó, 1892. április-június (34. évfolyam, 79-157. szám)
1892-05-04 / 107. szám
Szeged, 1892. XXXIV. évfolyam. 107. szám. Szerda, május 4. Előfizetési árak: Hirhoz hordással vagy pontán küldve: Egési ívre . 14 frt — krifélsvre . . 7 » — « Negyedévre . 3 » 50 » Irigy hóra . . 1 » 20 » Egyes szám ára 6 kr. Kiadóhivatal:Bndrényi Imre könyrvkeresledise Szegeden, hová iz eőfizetések s a lap szétküldésére vonatkozó fölszólatolások intézendők. Szerkesztői iroda: Tisza Lajos körút 73. sz. Reitzer-féle ház, földszint, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bementetlen levelek nem fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Hirdetéseket és nyílttéri közleményeket a kiadóhivatal mérsékel áron vesz föl. POLITIKAI NAPILAP Alföldi kulturegylet, Szeged, május 4. Kolozsvárról azt az értesítést vettük, hogy Sándor József, az Emke titkára, mihelyt az erdélyrészi közművelődési egylet budapesti nagygyűlése lezajlik. Szegedre fog jönni, hogy az Emke számára fiókegyletet szervezzen. Mindenesetre nagy örömünkre szolgál, ha az erdélyrészi magyarság elfajulásának meggátlására, az elvesztett nemzeti terület visszahódítására irányzott nemes munkából Szeged is kiveszi a maga részét. És örömükre fog szolgálni a tudat, hogy a hazafias ügy diadalához mi is hozzájárulunk. Ám ez nem akadályoz meg bennünket abban, hogy amíg a magyar társadalom összeadott kezelőjének az erdélyrészi nemzetiségek között diadalát óhajtjuk, hazafias aggodalomba ne merüljünk afölött, hogy le Szegedtől minden irányban mint egy elzátonyodott tenger terül el a nemzetiséglakta dús vidék, amelyen, biz ez sajnos, a magyar nemzetiségi aspirációk nem tartanak diadaljárást. Mert habár való, hogy a szerb és oláh nemzetiségiek e nagy területről, mint külön nemzetiségi párt nincsenek is képviselve a parlamentben ; s habár igaz, hogy a hazafiatlan szerbek sorai egyre ritkulnak ; de ezzel szemben áll az is, hogy az érzésben és nyelvben való hozzánk alkalmazkodás vágya semmikép nem nyilatkozott meg az Alföld és a délvidék nemzetiségei közt. Hogy sokat ne említsünk : Aradnak van külön oláh társadalma, Fehértemplomban még egy ifjú sírjánál is fölzúg egy pap ajkáról a magyar szó ellen szórt átok ; Temesmegye igen számos iskolájában hallatlan a magyar szó ; Krassó-Szörényben csak az állami tisztviselők tudatában él az egységes magyar nemzeti állameszme. Bács és Torontál szerbjei között ha elcsitult is a kifelé törekvés szenvedélye, de a passzivitás csak az erők várakozását jelenti. Versecen van ugyan magyar nyelvterjesztő egyesület, de működésének szemmel látható eredménye nincs. Ily körülmények között föltétlen szükség van arra, hogyegy alföldi és délvidéki ktoltáregylet alakuljon, olyan egyesület, aminő például a dunántúli. E célból a mozgalom már meg is indult. A zászlót Bessenyey Ferenc országgy. képviselő, a délvidéki viszonyok alapos ismerője vette keoly szívesen váltanak egymással, csak előiskolái voltak egy későbbinek. A barátság a szerelemhez vezet, ehez a hálátlan érzelemhez, melyről az ember ifjú korában beszélni hall s amely ösztönzi az embert, anélkül, hogy értené, vagy látná. Mondhatom kevésbé voltam kiváncsi, az életre, kivéve a házasságot ízélre. Kell, hogy ez a zászló diadalra jusson. Az óhaj különben nem most nyert először kifejezést. Ide-oda egy éve, hogy a délvidék széles köreit az a kérdés kezdte foglalkoztatni: nem volna-e helyes a Délvidéki Kulturegylet megalapítani ? Sokat szellőztették e kérdést a hírlapokban, a délvidék számos magyar nyelvterjesztő egyesülete fölkapta az eszmét, a délvidéki magyar, hazafias intelligencia lelkesedett mellette s a temesvári kiállítás alkalmával gyűlést is tartottak Temesváron, amelyen a kulturegylet megalapítását szükségesnek mondták, hogy a délvidéknek amúgy is hazafias lakossága nyelvben is magyarrá váljék. És menten el is határozták —elvben, hogy a kulturegyletet meg is alapítják. Az egylet ügye az érdekelt köröket még foglalkoztatta egy ideig, aztán egyszerre csönd állott be, mélységes, zavartalan csönd. A délvidéki kultur-egylet ügye elszundikált s a beállott csönd éppen arra való volt, hogy szundikáljon, szundikáljon, szundikáljon . . . Pedig a kimondott elvnek nem szabad soha meg nem valósítható jámbor óhajjá válnia, mert kultur-egy- T „SZEGEDI híradó“ TÁRCZÁJA. Egy szív története. — Jean Julien rajza. — Kis leányok futkároztak a virágos réteken, nagy kerülőket csapva, körbe táncoltak, daloltak s én köztük valók. Ennyi az, amire emlékszem gyermekkoromból. De úgy tetszik, mintha akkor egészen más idő járt volna, mintha a nap fényesebben ragyogott, a virágok pompásabban illatoztak volna és mintha a madárkák sem féltek volna tőlem, talán magam is olyan kis madárka voltam. Később serdülő leány koromban nagynénémnél voltam, a Montelimart és Valense közt, a szőke Rhone partján fekvő kis faluban, ahol szép cserjés halmok, nagylevelü fügefás kertek, vidáman csörgedező parkok és magas hegyek kötötték le figyelmemet. Ott kezdődött neveltetésem, de bizony tanulás helyett jobban esett a szabadban futkározni s még mikor aludni tértem is a ragyogó napsugárral, az ingó faleveleket álmodoztam. Nagynéném észrevette, hogy mellette nem sokat fogok tanulni s leányneveldébe küldött. Tizenötéves koromban, mint minden jól nevelt leány, meghalni kívánkoztam Arról álmodoztam, milyen szép is volna, ha menyasszonyi fehér ruhába öltözötten a Rhone partján sétálnék s mint Ophelia a habokba vetném magamat, igy jutni el egy boldogabb világba. De ez az állapot nem sokáig tartott. A csókok, melyeket fiatal lányok Hogy szép voltam-e 18 éves koromban ? talán az voltam, hiszen iparkodtam, hogy kedves legyek s megjelenésem se legyen visszatetsző, így szeretett belém Bigault Athemar gróf. Minden nő szereti a bókokat s nem tartozom azok közé, akiket hidegen hagy a hízelgés, sőt azt is megvallom, hogy a csóktól sem irtóztam. Egyszer a gróf csókot kért tőlem, elpirultam, hebegtem, nem tudva, mit mondjak, mit feleljek. Nagy bajunk is nekünk szegény nőknek, hogy nem tudjuk kifejezni azt, mit érzünk. Hiszen nekem is meg kellett volna vallanom, hogy ő volt ideálom. Hiszen szerettem őt, de hát ezt megmondhatjuk-e házasság előtt ? Olykor az ember szeret, mert úgy hiszi. Milyen szép is a szerelem, ha hisszük, hogy szeretünk! Esküvőnk után teljes boldogságban éltünk. Nyáron a Montpais-i kastélyban laktunk, télben Valensében. Ez a város se tetszett valamint nagyon, hiszen olyan erkölcsös volt, olyan pedáns, olyan élénk volt a társasága. Ezért esett rosszul minden őszkor, ha Montprust oda kellett hagynunk. Rosszul éreztem magamat a városban, hiszen úgy tetszett, mintha férjemesen el lennénk választva egymástól, látogatóink s látogatásaink által. Pedig férjem szerette a világot s büszke volt rá, ha engem mutogathatott s nekem jól esett, ha kedvére lehettem. Egy idő óta nem tudom, hogy mi lett ! Fiam születése közelgett, ami decemberben meg is történt. Oh minő boldogság volt ez! Kacagtam is, sírtam is. «Milyen boldogság azt mondhatni ez az én fiam, a mi fiunk, ez a parányi lény mindkettőnk szívének egyesülése, szerelmünknek megszemélyesítője». Nem győztem csókolgatni, hiszen olyan szép volt, mint az apja. Ha a nő nem szereti férjét, iszonyodik tőle, mihelyt gyermeke van. De ha azelőtt szerette, ilyenkor imádja. Bár igaz, hogy egyeseknél éppen megfordítva van. Az ég fiúval áldott meg. Athe már leányt kívánt, amint szokott lenni, de annál jobban örült, hogy fiú lett, akit rajongással ölelgetett. Sokáig beteg voltam s olyan rosszul esett, hogy lassan épültem. Férjem az első napokban nem távozott el mellőlem, azután el-elhagyott, később mind gyakrabban, utoljára alig láttam. Ők azok a férfiak azt akarják, hogy mindig fiatalok, szépek legyünk, mindig csak kacagjunk. Ők nem tudják, hogy az anyaság megtört bennünket, hogy a fájdalom megváltoztatja arcunkat s hogy a sírástól véres lesz a szemünk. Azok az asszonyok, akik nem anyák mindig nevetnek s még ha megöregedtek is tudnak enyelegni. Miért is nem volt