Szegedi Híradó, 1892. október-december (34. évfolyam, 236-313. szám)
1892-11-30 / 286. szám
az adónemeket, amelyek az 1893—95, tehát három évi ciklusra volnának 1893. év tavaszán kivetendők, csak egy évre vessék ki. Természetesen azért, mert az 1894. évi adóztatás már az uj adórendszer szerint fog megtörténni. Mondanunk sem kell, hogy ezt a nagy értékű hírt mi, akik elsőként sürgettük az adók reformját s elsőként hoztunk közleményt a reform előkészületeiről, a legnagyobb örömmel regisztráljuk. Wahrmann öröksége. A B. H. írja a következőket : A lipótvárosi képviselő halálával több állás üresedett meg, melynek betöltése iránt már széles körben megindult a mozgalom. Ami az orsz. képviselői mandátumot illeti, Hieronymi jelölt-sége elejtettnek tekinthető, mert a kormány óhaja, hogy a lipótvárosi képviselő zsidó és kereskedő legyen. Előkelő lipótvárosi körökben nem fektetnek azonban súlyt a vallásra, de azt határozottan akarják, hogy a budapesti city képviselője kereskedő legyen. Bár vannak némelyek, kik Chorin Ferenc dr. és Mezei Mór jelöltségét is emlegetik, de mindinkább érvényre jut a niemesebb értelemben vett kereskedői hmság és míg vannak, akik Weisz Berthold nevét emlegetik, mégis nagy pártja van máris hatvani Deutsch Sándornak, ki ma értekezett is már Faik Miksával, továbbá a képviselőházban Hieronimi és Lukats miniszterekkel. Deutsch Sándor, mint mondják, igen képzett, kitűnő kereskedő és financember. Nem lehetetlen azonban, hogy meglepetés is lesz a Lipótvárosban, mert igen erős ellenzéki — nemzetipárti — ajánlat is van ott. A képviselőházi pénzügyi bizottság új elnöke, beavatottak szerint, Széll Kálmán lesz. A kereskedelmi és iparkamarai elnökségre legtöbb kalitása Weisz Bertholdnak van, bár sokan Matlekovics Sándort emlegetik erre a diszes állásra. A zsidó hitközség új elnöke gyanánt Chorin Ferenc dr. orsz. képviselőt emlegetik. Az iparokt. tanács. A hivatalos lap közli, hogy a kereskedelemügyi miniszter, egyetértőleg a vallás- és közoktatásügyi miniszterrel, az ő felsége által Ischlben 1892. évi augusztus hó 2- én kelt legfelsőbb elhatározással jóváhagyott szabályzat alapján szervezett iparoktatási tanács elnökévé: dr. Darányi Ignác országgyűlési képviselőt; alelnökeivé dr. Schnierer Gyula miniszteri tanácsost és Jónás Ödön műegyetemi tanárt; titkárává Szterényi József kir. iparfelügyelőt; tagjaivá pedig a vallás- és közoktatásügyi tárca képviseletében: Bernáth István iparos tanonciskolai felügyelőt, dr. Csorba Ferenc miniszteri fogalmazó a vallás- és közoktatásügyi m. kir. minisztériumban, Farbaky István főbányatanácsos és országgyűlési képviselőt, Fittler Camill iparművészeti múzeumi őrt, Gyertyánffy István állami elemi tanítóképezdei igazgatót, Hegedűs Károly középipariskolai igazgatót, Keleti Gusztáv iparművészeti iskolai igazgatót, Lévay Ferenc miniszteri osztálytanácsost a vallás- és közoktatásügyi m. kir. minisztériumban, dr. Morlin Imre miniszteri titkárt a vallás- és közoktatásügyi m. kir. ministériumban, Radisics Jenő iparművészeti múzeumi igazgatót, Rejtő Sándor műegyetemi tanárt, Straub Sándor technológiai múzeumi őrt, Suppán Vilmos kepezdei igazgatót és Szalay Imre miniszteri tanácsost a vallás- és közoktatásügyi m. kir. mnnsztérumban , továbbá a kereskedelmi tárca képviseletében , Abonyi Emil miniszteri tanácsost a kereskedelemügyi m. kir. minisztériumban, dr. Békéssy Sándor iparfelügyelőt, For.Pter Nándort, a m. kir. államvasutak gépgyára és a diósgyőri vas- és acélgyár igazgatóját, Gelléri Mór orsz. iparegyesületi titkárt, Hauszman Alajos műegyetemi tanárt, Jordán Viktor bőrgyári igazgatót, dr. Matlekovics Sándor nyug. államtitkár v. b. t. tanácsost, Mössmer József budapesti kereskedőt, MudronySomát, az «Országos iparegyesület» igazgatóját, Péterfffy Lajos miniszteri titkárt a kereskedelemügyi m. kir. minisztériumban, Petrik Lajos állami középipariskolai tanárt, Tetmayer Károlyt, a kassai állami gépészeti középipariskola igazgatóját, Thék Endre nagyiparost és Török György ipartestületi elnököt nevezte ki. A „SZEGEDI híradó“ TÁRCÁJA. Kritika. (Almanach, 1893. szerk. Mikszáth Kálmán. Budapest Singer és Wolfner kiadása.) Hat évfolyam, állandóan növekvő kelendőség, szó sincs róla, nagyon kedvező auspiciumok közt indul útnak ez a csinos kötésű, izmos könyv, mely mint új irodalmi vállalat, a kiadók élelmességén kívül főleg annak köszönhette gyors meggyökeredzését, hogy a legősibb és legáltalánosabb magyar irodalmi fogyasztási cikket, a kalendáriumot is pótolja. Kétségkívül az irodalom minden barátjánál őszinte örömet kelt egy speciálisan magyar könyvnek ily remény fölött való prosperálása. Ha mást nem, annyit mindenesetre bizonyít ez a tény, hogy létezik és pedig eléggé tekintélyes számú magyar olvasóközönség, csak érteni kell a hozzáférkőzés módját. Az Almanach-nak ez sikerült, ami a kiadók ügyessége és szerencséje, ám egyszersmind arra is kötelezi őket a hálás publikummal szemben, hogy vállalatuk nívóját nemcsak fönntartani, hanem állandóan emelni is törekedjenek. Ebből a szempontból vizsgálva az 1893. évi Almanachot, csak részleges sikert konstatálhatunk. A Mikszáth «Előszava» határozottan pompás, ötletes csevegés, de már a Bródy Sándor «Utószónak» szánt «Az el nem készült novella» c. dolgozata épenséggel nem mondható sikerültnek. Bródy annyira par excellence elbeszéli, hogy a könnyed, játékszerű, finom «causerie» egyáltalában nem az ő mezeje. Bródy nem képes hús és vér nélkül dolgozni, erős kezében a tárca fölfútt, ragyogó semmije valóban semmivé válik. A Mikszáth genre-képe, valamint a Herczeg Ferenc «Protektora» azok közé az irodalmi puskaporok közé tartoznak, amelyekkel már Hittek egyszer. A magyar írók fejedelme, Jókai egy kicsike szilánkot adott az ő nagy szelleméből. «A halberstadti Adám» jószű, régi német adoma, melynek csak a Jókai neve és stylusa ad létjogot egy novella-gyűjteményben. Ugyancsak régi székely adoma a Rákosi Viktor «Kelemen és Pattyantyus» c. humoreszkje. Tábori Róbert «Bocskai István csizmáival» szintén a történeti anekdota hímes mezejét járja. Persze különböző szerencse kíséri ezen tömeges adomázást. A Beniczkyné Bajza Lenke «A harmadik» elbeszélése nem lép föl komo- STREGEDI híradó. Szerda, 1892. november 30. A medve bőrére- ha as Ivor a múlt héten egy nagyszabású cikkben meginditványozta a fegyverbarátságot a szélsőbal és a nem szélsőbal között s ezen indítványa őszinteségét nyomban be is bizonyította azzal, hogy föllépett Békésen Meskó szélsőbali ellen. Rendesen megbukott s ezzel kvitt, miket legfölebb mint valami mulatságos közéleti kuriózum érdekelhet. Ám a jó öreg Pesti Napló, melynek egyetlen olvasója Szegeden Pálfy polgármester, most tovább azi fűzi ezt a a fegyverbaráti rögeszméjét és pedig ezúttal Szeged rovására. Az Ízlés s vele a stylus különféle. Az az X., akivel kellemetlen dolgokat szokás elbeszéltetni, rendszerint «lapunk egy régi előfizetője» szokott lenni. A jó öreg Pesti Naplónál erre a hálátlan szerepre «lapunk egy régi barátja» vállalkozott. Ami talán csak nem azt jelenti, hogy a P. N.-nak nincs egy régi előfizetője, mert hiszen ott van épen a mi városunk atyja, hanem nyilván a mondóka áratlan, de mérges jezsuitizmusát fedezik azzal a «barát»-sággal. Nem kisebb dologban fájlalja fejét a jó öreg P. N. régi barátja, minthogy szervezkedjék a szegedi első kerületben a nemzeti párt s buktassa meg Tisza Lajost. De a jó Isten nevére tisztelt régi barát, mikor járt ön Szegeden ? Hogy nincs arról önnek halovány sejtelme sem, hogy Szegeden a nemzeti párt több lényeges okok alapján nem szervezkedhetik, melyek között hirtelenében csak azt az egyet említjük föl, hogy nincs. Mindössze egyetlen indigána, bérces testvér hazánk ide származott daliás fia lobogtatja nem is annyira Apponyi, mint inkább Horváth Gyula zászlaját s ez az egy bevallott «nemzeti párti» is a legszorosabb fegyerbarátságban él, s nem a szélsőballal, hanem a számonszedett mamelukokból álló Dianavadásztársasággal. S mivel ugyanezen megrögzött mamelukság a Nimródokról is köztudomású tény : ki az ördöggel kössön itt fegyverbarátságot a nemzeti párt ? A fegyvertelen szélsőballal talán, ám lássa következményét, mi nem irigyeljük slyabb igényekkel. Ez a termékeny nő író nagy népszerűségnek örvend a maga speciális, naiv olvasó közönsége előtt, amelynek bizonyára ez a novellája is tetszeni fog, más pedig úgy sem igen olvassa el. Egészen más, nagyobb szabású, izmosabb tehetségű elbeszélő az Almanach másik nékója, Gyarmathy Zsigáné. Az ő «Örökség» c. rajza akár festmény számban is elmehetne, jellemzetes, erő és életteljes vonásaival, poétikus mély alapszínével. Vadnai Károly «Vörös kéz» elbeszélése élvezetes, könnyed olvasmány, mint a régi jó novellistának mindenik gondosan, becsvágygyal megirott dolgozata. Járt nyomokon halad ez a szerény Múzsa, anélkül, hogy konvencionálissá válnék. Minden különösebb eredetiségre való törekvés nélkül rá lehet ismerni erre a tisztességes elbeszélésre, hogy Vadnai írta. Justh Zsigmond «Kihűlt csillag fénye» c. fantasztikus, de megkapó ötleten alapuló dolga meglehetősen idegenszerű benyomást gyakorol a magyar olvasóra. Mintha fordítva volna. Bizonyára onnan ered az, hogy írója inkább bizonyos nemzetközi légkörben érzi magát itthon a nyilván franciául gondolkozó. Sebők Zsigmond a «Tőrben» az ő erős, színes talentumához kevéssé méltó.