Szegedi Híradó, 1893. január-március (35. évfolyam, 1-77. szám)
1893-03-29 / 75. szám
Szeged, 1893. XXXV. évfolyam. 75. szám. Szerda, március 29. Előfizetési árak: ?’.áshol hordással vagy postán küldve: licésa évre . 14 frt — kr félévre . . 7 » — » Negyedévre . 8 » 50 » ISIT hóra . . 1 a 20 » 87es szám ára 6 kz. EDI Híradó Kiadóhivatal: Endrényi Imre könyvkeresktdtsa Szigadon, hová az dlőfizetések ( a^ lap zxétküldésére vonatkozó fölszólaa* \- »ok inteeendök. Szerkesztői Iroda: Tiszta Lajos-Konit 73. sx. Reitzer-féle hrány földszint hová a lap azelleni részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek nem fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak visz % POLITIKAI NAPILAP Hirdetéseket és nyilttéri közlemény« ^cet a kiadóhivatal mérsékel Vt^E föl. A szabadkai főispánság*. Szeged, márc. 29. K . 11 a y Albert főispán tehát ott hagyta Szabadka föispáni székét, amely alkalommal e minőségében teljesített szolgálatai a legfelsőbb helyen elismeréssel találkoztak. A királyi kézirat, amely ezt tudtul adja, tegnap jelent meg a hivatalos lapban. Az okokat, amelyek Kárray Albert főispánt ez elhatározásra bírták, fölösleges keresnünk. Azok, úgyszólván, kéznél vannak. Öt évig adminisztrálta a híres várost s ez öt éves Kállay-ciklusra a szabadkaiak nem tekinthetnek más emlékekkel, minthogy ez idő a sükségessé vált nagy tisztogatások és a munkábaállás ideje volt. Mint az általános magyar közigazgatásban , úgy a szabadkaiban is az ősi felfogás, az öröklött elv dominált, amely nem áll másból, mint hogy a törvényhatóság inkább politikai testület, mintsem munkás közigazgatási intéző. Hát persze, hogy a mai viszonyok keretébe ez az elv nem illett bele. És természetes, hogy a politikának, mégpedig a pajtáskodó politikának bevitele a legközönségesebb közigazgatási ügyekbe, az adminisztráció mindennapi menetébe , megboszulta magát. A politika szenvedélyeket izgatott föl. A szenvedély pedig rossz tanácsadó azoknál is, akik ellenőrzésre hivatvák, azoknál is, akiknek kezében a hivatalos hatalom gyeplői vannak. Az ellenőrző törvényhatósági testület lázong, dühöng, egyre rémeket lát s valósággal hajszát tart a tisztviselőkre ; a tisztviselők pedig vagy biznak azokban, akikkel való pajtáskodás a tiszti székbe ültette s ekkor hibát-hibára csinálnak, vagy pedig a dühre-dühvel, a gyanúsításra-gyanúsítással és a sértésre-sértéssel felelnek, amire aztán elkövetkezik az általános Bábel, de nem a kétségbeesett, nem az értelmetlen , hanem a torzsalkodó, a gyűlölet hevében forrongó, a veszekedő Bábel. Körülbelül ez volt Szabadka képe is, amikor Kátay Albert annak ideiglenes kormányzatát átvette. A fekélyek már meg voltak gyűlve, ki kellett pattanniok. Az ideiglenes főispánnak, aki a Bábel kormányzatát átvette, bizony nehéz sora akadt. Szokva sem volt az alkotmányos küzdelmeknek ama féktelenségeihez, amelyekkel találkoznia kellett, mindjárt első intrádára. Soha sem a veszekedés, a bizalmatlankodás, hanem mindig az egyenes őszinteség és a becsületes, szorgalmas munkásság embere volt. Ezzel az egyéniségével bajos volt összeegyeztetni a speciális szabadkai levegőt. De munkához fogott, de tisztogatott, de példájával és erélyével elérte azt, hogy a közigazgatás szekere beledöccent a rendes kerékvágásba s megindult az adminisztráció rendes menete az egész vonalon. Bizony, amig ez megtörtént, addig elmúlt, jellemzőbben szólva, lezajlott egy-két esztendős Ká 11 az, aki elvégezte, teendőit teljesítette, ama hivatását, amely itt reá várt, s beadta a kormánynak lemondását a szabadkai ideiglenes főispáni székről, hogy férfiúi erejének egész teljével intézhesse ama két város sorsát, amelyeknek nem ideiglenes, de rendszeres főispánja. A fölmentés soká váratott magára. A belügyi kormány változó miniszterei a maradásra kérték, míg aztán megjelent a hivatalos lap tegnapi számában a következő legfelsőbb kézirat: »Magyar belügyminiszterem előterjesztésére : Kállay Albert Szeged és H.-M.Vásárhely városok főispánját Szabadka városi, továbbá Sándor Béla Bács-Bodrogvármegye és Zombor város főispánját Baja városi főispáni állásától, ezen ügykörükben teljesített szolgálataik elismerése mellett beteg férfiak állottak ott lelkükben unatkozva, kesinyes kritikát szórva a gondtalan mulatozásra, melytől undorodnak, melynek gyönyöreit nem áhitják, mert fáradtak test- és lélekben. Akik ideált tagadva őrlik életüket resignálva, valóságos életundorral. — Ennek a szenvtelen, megcsömörlött kasztnak divatos írója bizonynyal az, aki — erős, nagy tehetsége dacára — a fajkiválás genezisének szürke, érthetetlen eszméjét hirdeti. A „SZEGEDI híradó“ TÁRCÁJA Böjti szentenciák. Tagadhatatlan, hogy valami morális katzenjammer mutatkozik bennünk, századvégi emberekben. Idegrokkant emberek mutatkoznak a közpályán és a báli csillár alatt. A szellemiasitás, a minden iránt közönyös kedély, a spleen, járványszerűleg pusztít. Nagy baj, hogy ez a társadalmi betegség talmi példányokat is elsodor , fölös számban mutatkoznak olyanok, kik a lelki megcsömörlést csak szenvelgik mesterien és kétségbeejtően. Egy sajátságos aberrációja ez a lelkeknek, mely közéletünk minden ágazatában sajnálatosan mutatkozik. Sokszor felötlött már előttem ez a társadalmi járványos betegség. Ez a nemzetközi hatalom, mely teljes udvartartással vonult be politikába, társaságba és irodalomba. Mondhatnám , hogy ez a girgerlizmus szellemi téren. Választékos üresség, mely a formáknak feláldoz mindent, tartalmatlan és minden téren megcsappantja a haladást. Olyan ereje és hatalma van, mint a filloxerának a szőlőtőkéje Neki esik az embernek és termőképességét legyöngítve, megöli. Hatalmát az teszi ki, hogy sokan legyezik és a számba veendő műveltség nívójának tartják. A sápadt, idegbeteg férfiak érdekes alakjai ma a társaságnak. A kebelbeli hidegség a komoly férfiú fokmérője. Hajdan a cselekvésvágy, az ifjú tűz, a fiatalság kiforratlan hebehurgyasága, tüzes lelkesedése ment erényszámba: ma már ezeké az álmos lépésű, érzéketlen, gyorsabb emóciókra képtelen, szenzitív embereké társaságban a közfigyelem kitüntetése, akik lelkük ürességét szűkszavúság mögé rejtik. Mi tagadás benne, meg van ezen gondolataimnak a szomorú aproposja. Éppen most tettem le kezemből, fáradtan, kielégítetlenül, lelkemben mélyen megcsalatkozva a Justh Zsigmond divatos írónk legújabb könyvét, »A pénz legendáját«. Egy könyv, melynek legnagyobb erénye az volna, ha meg nem írják. Egy könyv, melyben borzalmasan mutatkozik az irodalmi nihil, hit, érzés és ízlésbeli üresség. Azaz mit is beszélek ? Hiszen éppen az ennek a könyvnek a veszedelme, hogy valóságos virtuozitással ejti ámulatba az ő idegbeteg olvasóit elragadó styljével, mely ragyogó burka az élő méregnek, mely szellemi tartalmát teszi. A fásultságnak mesteri költészete ez, érthetetlen axiómákkal. Nem tehetek róla ! Ezt a könyvet olvasva, eszembe ötlik a farsangi mulatságoknak egy szomorú tünete. Amit a csillár alatt láttam. Hogy alapos külsőbeli felkészüléssel, melyet bizonynyal a tükör előtti nagy tanulmányos pefecselések előztek meg. — ifjak, fáradt, idegbízi Sajnálom ezeket az erkölcsi megtévelyedteket, ezeket a lelki billantukban meghibbant embereket. Mi tagadás, a hit és bizalombeli fogyatkozás vezette őket lejtőre s a társadalom igazi humanistáinak figyelmét, valóban nagy ideje, hogy már egyszer ők is felkeltsék. Hazánkon kívül még veszedelmesebb nézetekben mutatkozik ez az erkölcsi megtántorodás, de a naturális iskola ezer hóbortja, az erkölcsöket negatív módon való kuruzsolása, ennek a szenvtelen, émelygős lelki ragálynak terjeszkedési hatalma , immár erősen veszélyezteti a józan turáni népfajt is. Aminthogy alig van város, ahol szenzitív, sápadt, idegbeteg alakok ne kóvályognának, akik a gigerlis divatnak nemcsak testüket rendelik, hanema lelkileg is átengedik magukat a szellemi kórságnak. Hirdetem azokkal, akik bíznak benne, hogy a lelki megcsömörlésnek eme szenvedőit okos bánásmóddal meg lehet gyógyi