Szegedi Uj Nemzedék, 1921. május (3. évfolyam, 98-120. szám)

1921-05-05 / 101. szám

Amint ugyanis a nagy rendalapító szent cselekedett, úgy jártak el az ő fiai, a sze­gedi kegyesrendi atyák is. Kalazanti József különösen a mindenkitől elhagyott szegény gyermekeket karolta fel, maga köré gyűj­tötte, nekik könyveket, ruhát, írószereket adott, megmosdatta, megfésülte őket, úgy, hogy gyermekei nem a hivatalos pedáns­­ság korlátai közé ékel­ten, hanem a szere­tet melegétől lelkesülve tanultak. Így tettek a szegedi piaristák is, akik nagyon sok szegény tanulót támogattak és segítségük­kel számos derék munkást adtak a tudo­mányos világnak. . Köszönjük a piarista atyáknak azt is, hogy szeretettel közeledtek hozzánk és szeretetet neveltek szívünkbe. A kegyes iskolák természetében min­dig , volt és ma is van valami szívhez szóló. Míg ugyanis más iskolák jobban magukon viselik a hivatalos hidegséget, addig a piarista iskoláknak általában, de különösen a mienknek, mindenkor elma­radhatatlan járuléka volt a családiasabb színezet. Másfajta iskolákban az ifjúság alig érintkezhetett a szorosan vett iskolai órákon kívül tanáraival, itt a kegyesrendi atyákat megtalálhatjuk nemcsak az isko­lában, hanem a templomban, a tanuló la­kásán, játékánál és mindenütt. A sűrű érintkezés aztán eltéphetetlen láncokkal fűzi egymáshoz a tanulót és a tanárt. Köszönjük a kegyes iskolának erköl­csünk megnemesítését és akaratunk fe­gyelmezettségét. A kegyes iskolánál ugyanis egyik sem írta jobban zászlajára az erkölcsi finomítás feladatát és ez minden időkben a legfőbb teendői közé tartozik. Az idők folyamán ugyan sok mindenféle nézet, divat és korszerű követelmény vegyült az eredeti szellembe, de az ma is általános tapasztalat, hogy a kegyes iskola körében nagyobb fegyelmezettségre lehet szert tenni, mint egyebütt. Köszönjük végül a kegyes iskolának lelkivilágunk legértékesebb kincseit. A gyermek lelkivilágának fejlesztésére szünetlenül nagy gondot fordított a sze­gedi kegyes iskola. Itt mindenkor az erős vallásos és nemzeti érzés, a faji öntudat és összetartás nevelésére volt kiváló gond­juk a tanároknak. Itt mindig derék ma­gyarrá nevelték az ifjú nemzedéket érzés­ben és gondolkozásban, itt mindig ráne­velték a gyermeket a magyarság faji jó tulajdonságainak tiszteletére, a­­m­agyar föld szeretetére, itt a materialista világnézettel szemben mindig az idealizmus felé, a becsületes munka gondolatára és a maga­sabb, erkölcsi alapokon nyugvó világ­felfogásra vezették az ifjú lelkeket. És mert ilyen volt kezdettől fogva mind a mai napig iránya, iskolánkká vált a szegedi kegyes iskola nemcsak nekünk, szegedieknek, hanem az egész Délvidék­nek is, amelynek fiai ezrével kerestek fel bennünket és lettek itt belőlük művelt, de mindenek felett vallásosan érző és becsü­letesen gondolkozó magyarok. Az idő bár nagyon elhaladt a kegyes iskola felett, de ennek ősi szelleme nem fakult meg egy percre sem; ugyanaz volt az a „Hatrongyos“-ház primitív bódészerű iskolájában, mint ma a monumentális pa­lotában. Pályájának íve még ma is emel­kedőben van; a szellem, amely eddig éltette, ma is változatlanul friss és élénk, mert megszentelt hagyományokból táp­lálkozik. Büszkeséggel tekintek tehát feléje, mert ez a mi egyetlen erős várunk, ez a mi biztos jövőnk, ez a mi sikeres küzdel­meink záloga. Kétszáz éves múltban megedzett és megszentelt öreg intézet! E szent napon meghatóban és köszöntve áldlak. Et vos quoque, pii magistri, salvete ! Dr. Lippay György, tankerületi kir. főigazgató. Egy pillanatra megütődve nézett rám­. — Aztán hogyan tudod, hogy épen annyi ? — Aki nem hiszi, olvassa meg — feleltem bátran. — Tetszel nekem fiam. Lehet hogy sokat tudsz, de azt is látom, hogy nagy huncut vagy. Jó leszel vigyázónak. Ülj ide az első pad szélére. Leültem. Nagyon kicsiny voltam. Lábaim nem érték a padozatot. Másnap az előadások kezdetekor már egy kis sámli volt a lábaim alá készítve. — Neked csináltattam — szólt osztályfőnököm. Még pedig azért, hogy szilárdul állj lábaidon és ne kelljen bizonytala­nul lógatni. Nemsokára megértettem, hogy ez a kis sámli jelképezte azt a szilárd talajt, melyen állanom kell. A Farkas László élet-bölcsességgel teli derűs, hazafias lelke jelölte ki a mi utunkat s a becsület, tisztes­ség, hazafiság önfeláldozás és Isten félelem eszményei­vel telitett volt az a talaj, melyet nekem és sok ezer tár­samnak lábai alá raktak a piarista atyák, Szegeden kétszáz éven át. * ♦ * * * A gyermekből serdült ifjú lesz, mikor a gyma­­sium 5-ik osztályába kerül. Külsőleg ez abban is nyilvánul, hogy a tanár per „ön“ szólítja az ötödi­kes diákot. Nálunk ez az év a görög órával kezdődött. Budavári tanította. Feszült várakozással néztünk első órája elé, mert ő a nagy diákok tanára volt. Komoly­ságával, önmagába zárkózottságával hatványozott te­kintélyt váltott ki bennünk. Hatalmas, sovány, ráncos arcú pap volt. Min­den szavát mimikával és az egyes szótagoknak tö­kéletes nyelvtani hangsúlyozásával ejtette ki, úgy hogy néha a legkomolyabb percekben is ellenállha­tatlan kacajra ingerelt bennünket. Mikor a katedrára fellépett legkisebb osztály­társunk egy hatalmasat tüsszentett. Csodálkozva nézett rá Budavári. Majd jóságos mosoly jelent meg meg arcán és rámutatva a reszkető diákra, jóakara­túlag feddi meg. Tanulja meg ön, hogy nem illik ilyen kis embernek oly nagyot tüsszenteni. A­mit ezzel kifejezett, azt az eszmét igyekezett belénk oltani négy éven keresztül. Senki se mutas­son többet, mint amit tud és­ a mi egyéniségéhez méltó. Pedig jóságos, eszményi igazságra törekvő, igaz apostol volt a kinek mérhetetlenül tartalmasabb tudása és eszményeiesebb lelke volt, mint a meny­nyit — ő magának mutatott. Diák életem egyetlen szomorú emléke a német nyelv. Az ideális lelkű Váradi Károly tanárom azt ígérte, hogy perfekt németté tesz. Három évig izzadt velem — sikertelenül. Talán miattam ment el Szeged­ről is, pedig előre megjósoltam, hogy ég és föld összeszakadhatnak, de én németül regi­esen beszélni nem fogok soha. Utóda Fittinger Jakab volt. A megtestesült kedélyesség és az ifjúság rajongó barátja. Német írásbeli vizsgát tettünk. A felügyeletet nagynevű örök emlékű igazgatónk, Magyar Gábor végezte. Csupa megértő szív, diákjaiért tűzbe menő lélek lakott kebelében. Odajött hozzám, átnézni az impuzumot. Csóválja a fejét, majd feledten árulja el jólelkét: „szívesen segítenék ifiam, de én sem értek hozzá.“ Kimegy az osztályból, felváltja Dr. Czirbusz Géza. Ez a csupa ész, csupa ideg ember. Gyenge testben hatalmas érző hazafias lélek, az ifjúság igazi bizalmas kenyeres pajtás és bálványo­zott tanára. Okos szemének egy villanásával átlátja a magyar fiúk vergődését, megfordul a másik terem felé és nevetve szól. — Egy kicsit nem láttok engem, aztán ismét láttok engem. Sapient­­sat. Minden magyar gyerek német érettségi dol­gozata sikerült. Az enyém jeles lett. Ebből baj szár­­mazott­. Szóbelire cipeltek, hogy bizonyítsam be ott is jeles tudásomat a Niebelung énekek bájos nyelvén. A vizsgálat előtt naivan bevallottam Fittinger tanár úrnak, hogy azt is elfeledtem, amit eddig tud­tam. Csak egy menthetne meg, ha memoritert kellene fordítanom, vagy Göthe életrajzát kérnék számon tőlem az elválasztható igekötőkkel együtt. — Menj tőlem te haszontalan, kárhol szelíden. De a következő magyar órában már klasszikus ma­gyar nyelven fordítom Hermann und Dorothea és Tell Vilmos kívülről betanult remek részleteit. Platz fődirektor úr el van ragadtatva. A klasz­­szikus fordítást kiegészítem Göthe német nyelven előadott életrajzával, és hibátlanul soroltam fel az elválasztható igekötőket. A jóságos fődirektor úr valór­­ággal ünnepelt, mint ékes példányképét annak, ki az iskolában tanult meg németül. A becsület a fődirektor úr előtt meg volt m­entve, de Fittinger tanár úr­ mégis elégségest adott. Érettségi után mosolyogva kérdezte: — Tudod-e miért kaptál elégségest a szép felelet dacára ? — Tudom. Mert nem érdemeltem jobbat. Ilyen volt minden piarista tanárom. Tűzbe mentek volna minden tanítványukért a ki arra érdemes volt, csak egyet nem sértettek meg­­soha. Az igazságot. * * fie Elmúltak a diák­évek. De mi azért soha sem szűntünk meg tanulni­­egykori tanárainktól és azok utódaitól. Követőik vagyunk ma is. Ritka élvezettel üdülünk fel napról napra Ipi bácsi aranyos kedélyén és tőle tanulunk ma is meg­nyugvást az élet megpróbáltatásai között. Mestereinknek valljuk ma is a Dugonics And­rások, Révayak, Horváth Czirilek, Erdősök és Magyar Gáborok méltó utódait, Singer Kornélt és Prelegg Józsefet az Isten iránti imádatban, hazánk végtelen szeretetében és nemzetünk önzetlen szolgálatában, mert minket a végtelen tisztelet, a leróhatatlan hála és a rajongó szeretet fűz hozzájuk. Ezek a kötelékek pedig elszakíthatlanok. Ayla. SZEGEDI ÚJ NEMZEDÉK 1921 május 5 . csütörtök Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában Hiszek egy isteni örök igazságban. Hiszek Magyarország feltámadásában. Amen! A 200­8« történetéből: 1721—1921. A kegyestanítórend 1666-ban történt ma­gyarországi letelepedése után 54 esztendő múlva már 1702-ben jezsuiták jöttek Sze­gedre, akik a városban tanintézetet akartak léte­síteni. Midő­n azonban a város ősidőktől élvezett kegyúri jogot, a jezsuitákkal szemben is meg­akarta őrizni és ezt az akkori kormányhatóság biztostotta is Szegednek, a jezsuiták Nagybányára költöztek azzal az alapítvánnyal együtt, melyet Matyasovszky László nyitrai püspök bocsátott a jezsuiták rendelkezésére tanítóintézet alapítására. Ily módon Szeged kilátásba helyezett iskolájától elesett. De ekkor a város saját emberségéből ipar­kodott intézetet létesíteni. Erre az idő 1719-ben érkezezett el, midőn a város tanácsa egyesíteni akarván a polgárok lelki életének gondozását az ifjúság nevelésével érintkezésbe lépett az alig négy évvel előbb törvényesen befogadott kegyes­tanitórend tartomány főnökével. Hosszas tárgya­lások után a város és a kegyestanitórend között végre elkészült a szerződés, melyet 1720. február 20-án 11I. Károly király legfelsőbb jóváhagyással látott el. A szerződés kölcsönös elfogadása után Zaj­kinyi Lénárd a kegyestanitórend magyarországi alkormányzója 1720 július 11-én Szegedere kül­dötte ideiglenes elöljáróul Kovácsovics Pál pesti magyar hitszónokot két más kegyestanitórendi atya társaságában a szerződésileg nekik juttatott palánki plébánia átvételére. A város tanácsa ma­gyaros vendégszeretettel fogadta a piarista atyá­kat­­és számukra a Szent Demeter templom mel­lett jelölt ki egy roskadozó hajlékot, iskolahelyi­ségül pedig a mai Iskola­ utcában egy bódémódra összetákolt épületet, mely az 1709. és 1710. év­ben pestis kórháza volt. Néhány hónappal ezután még két kegyestanitórendi atya jött Szegedre, majd megérkezett a rend generálisa által kineve­zett házfőnök is Kubránszky László Nyitráról. A kegyestanitórendiek a lelkészkedést azonnal megkezdették, az iskolát azonban, melynek beren­dezéséhez idő kellett, csak 1721. őszén nyitot­ták meg. A város és tanítórend között létrejött szer­ződés a kegyesr­endi atyák részére biztosította, hogy a^ palánki Szent Demeter templomban ők végezhessék­­a plébániai teendőket, mindaddig, mig a­*csanádi káptalant fel nem állítják és ki nem egészítik by módon a piaristák 68 éven át vezették a palánki lakosság lelki ügyeit. Ez a birtoklás épen nem volt zavartalan. A plébánia jogaiért folytonos küzdelmet kellett vivniok az egyházmegyei lelkészekkel, akik nem elégedtek

Next