Székely Hirlap, 1871 (3. évfolyam, 1-103. szám)

1871-06-10 / 46. szám

lanak s onnan ezerek vagy milliók jó vagy balsorsára hatnak ki, hanem azok is, — s néha talán nagyobb mértékben — kik szerény kis körben észrevétlenül mű­ködnek: az egyszerű föld vagy kézmivestől, a mécsnél virasztó tudós vagy országok kormányzójáig, szóval : minden ember, ha a számára kijelölt s általa elfoglalt helyet méltólag betölti, a társadalomnak egyaránt hasz­nos tagja, így a különböző egyletek és intézetek között is, a világhírű s messze kiható nagyszerűek, s a szerény kis körben, de czélravezetőleg működők, egyaránt hasznára vannak az emberiségnek, s egymást kölcsönösen segítik elő. E téren — hála az emberek résztvevő nemes in­dulatának s önérdeken felül emelkedő közérzetének, — min­denfelé folytonosan nagyobb munkásságot fejtenek ki, s hazánkban is, kivált e szabadabb önkormányzat korában — a múltak mulasztásait is pótolva, több hasznos inté­zetek keletkeztek, azok közt nagyszerűek is, de alig van köztük üdvösebb az óvodáknál. Mert, hogy az ember, emberi s polgári magasabb elhivatásának s a kor fokonként növekedő igényeinek meg­felelhessen, hogy a szellemi és testi erők csivajokban el ne fojtassanak, nemcsak , hanem folytonos védés és ápolás mellett fejlesztessenek, a nevelést már a bölcsőnél kell megkezdeni, s úgy fokozatosan folytatni. az első képzőknek és nevelőknek természetesen a szülőknek, különösen magzataikhoz önfeláldozó szeretettel ragaszkodó anyáknak kell lenniök, kik az első percztől fogva őrködnek kisdedeik jólléte fölött; az első gyagyogó szó kiejtése után igyekeznek a naponkint mutatkozó szel­lemi fejlődést ápolni, elősegíteni. És mily fontos a szü­lőknek , az anyáknaknak, e sokak előtt nagyon köny­­nyűnek tetsző teendőjük, mert tagadhattam hogy a kez­detheti jó irányú nevelés, a még mindenre fogékony lé­lekben maradandó nyomokat szokott hagyni, s ekkor ké­szül el a biztos jó talaj, melyben a betehintett jó mag­vak erőteljesen fejlődhessenek; ellenben, a kis gyermeki években elkövetett mulasztást, vagy sokszor észrevétlenül is becsúszott hibás irányt, ritkán képes többé bár­mily gondos későbbi nevelés kipótolni. Hiszen ha a gyenge csemete fiatal korában ferde irányt vett, soha sem fog az oszlop, vagy árboczfává kinőni; ha a kora dér elh­er­­vasztja a fejlődő rügyet vagy bimbót, virágtalanul hull le ; ha a virág nincs védve fagyasztó hideg, vagy lan­­kasztó melegtől, ha gyümölcsöt hoz is elő, az teljes fej­lődése előtt férgesedve hull alá! Fontos feladat i de képesek-e minden szülők, a leg­jobb akarat mellett is, néha a szükséges ismeret és ké­pesség hiányában, máskor társadalmi viszonyaik, hivatali s kereseti foglalkozásaik,­­ többféle házi bajok, néha be­teges kedves, vagy még apróbb gyermekekkel­ elfoglal­­tatás miatt a két éven túl, fejlődésnek indult gyerme­keiknek, a szükséges czélszerű­ képző nevelést megadni, azokat testileg, szellemileg részint tovább fejleszteni, ré­szint megóvni mindazoktól, mi vagy a testet ronthatja meg, vagy az ártatlan lélekbe hinti a romlás könnyen fogamzó magvait. Fájdalom, de úgy van , hogy a kis gyermekek egy része a cselédszobában nevekedik, pedig tudjuk, mi ha­tása van a példának, s a gondtalanul elejtett szóknak. Mit mondjunk azokról, kiket a folytonos utczai lézengé­sek között csak a jó isten véd meg. Megfontolandó az is, hogy okos felvigyázás és ko­rához mért folytonos foglalkozás nélkül, a gyermek henyévé lesz, s a tétlenség és unatkozás már e korban is szülője sok rész hajlam, gondolat és tettnek. Mindezekből kitűnik, h­ogy a többféle jótékony in­tézetek között, mily jóltevő hatású, az ártatlan kisdede­ket óvó képző intézet, s mennyiben vannak általok köny­­nyítve a szülők teendői, hol alkalom nyílik a szegényebb sorsú kisdedeknek is oly czélszerű nevelés alapjában ré­szesedni, melyet különben nélkülözni lettek volna kényte­lenek, s a szülők nyugodtan járhatnak el napi foglalko­zásaikban, mert tudják, hogy gyermekeik gondos felvi­gyázat alatt óva vannak lelki és testi veszélytől. De a tehetősbek, s azok is, kik netalán otthon is képesek kisdedeik felügyeletére, czélszerű­leg vehetik az óvodákat igénybe, legdrágább kincseik elhelyezésére, hol csak avatott fel vigyázó alatt játszva-mulatva gyakorol­tatnak a szükséges előismeretekben, s korukhoz illő tár­saságban töltik idejüket, a­mi már magában is nagy előny, mert a gyermek gyermekek társaságában találja magát legjobban, ott­honol a nékiek annyira nélkü­lözhet­­len ártatlan vidorság; ily körben őszintébbek, bátrabbak lesznek, több egyoldalúságot levetkeznek, s korán el­kez­dik gyakorolni az annyira szükséges testvéri s felebaráti szeretetet. Tudjuk, hogy a jól rendezett gyermekjáték, részint lélek és testfejtő és edző foglalkozás, részint eszköz a gyermek kedélyének folytonos derült állapotban tartására, minek haszna kiszámithatlan. E czélok vezették e nemes város értelmiségét, elöl­járóit és polgárait, midőn ezelőtt már 15 évvel, több részvényes és alapitó tagok, — kik között első helyen áll e nemes városi község, — egy óvodát állítottak fel, és tar­tanak fenn, egyaránt nyitva minden vallási­ és nemzeti­ségű kis­gyermekek számára. Az intézet működését a kisdedek közül a közelebbi években mind kedvezőbbnek nyilváníthatom, a­mi nagy részben köszönhető óvó­­. Lajthai úr szakavatott, buzgó fá­r­radhatlan és tapintatos eljárásának, részint pedig inté­zetünk hasznossága a czélszerűsége felőli meggyőződés na­­­­gyobb elterjedésének. Az ovonezok száma némely hónap­ban meghaladta a százat, közép­számításban 80—90 kö­zött lehet tenni. A fenn kijelölt szám, bárha kedvező, de még mind nem kielégítő; remélhető azonban, hogy mind növekedni fog, mert kedvező jelenetként említhetem hogy az intézet jótékonyságát az utóbbi időkben mind inkább át kezdték érteni, s azt igénybe venni azok, kik­nek legnagyobb szükségök van reá, a szegényebb osztály­beliek. Bár tennék minél többen, s megtehetnék, mert a fizetésre képtelenek gyermekei ingyen vétetnek fel, s a rendes havi dij is aránylag nagyon csekély — 35 ki­mondhatni egy napra­­ kr. Mily sok szegény szülő ad ki havonként ennél sokkal többet haszontalanságra, gyakran káros élvezetre, vagy épen ama felnőtt gyermeke túlsá­gos fényűzésére, kinek kis­kori nevelését elhanyagolta; pedig ezen csekély kiadás minden más befektetett tőkés­nél nagyobb kamatot hajt: gyermeke eszét, szivét neme­­siti- fejti általa, s védi a megromlástól. Anyagilag, ha a közelebb múlt években nagyszerű eredményeket nem mutathatunk is fel, mindamellett in­tézetünk nem csak fennakadás nélkül fennállott, ha­nem némileg gyarapodott is. A magán­segélyezésseli pártolást, akarom hinni, hogy nem a részvétlenség csök­kentette, hanem inkább — részben a viszonyok súlya, részben pedig az is okozta, hogy intézetünk most már nem egyedül áll a jótékony intézetek között, mint kelet­kezésekor, hogy így a polgárság kizárólagos pártolását vehetné igénybe. Az utóbbi időkben anny­i mindenféle különböző , mind szükséges és pártolást érdemlő jóté­kony intézetek keletkeztek, hogy egynek részére nagyon sok nem juthatott. Bízunk mindamellett, hogy polgár­társaink áldozatkészsége nem fog hiányozni intézetünk iránt, ha alkalmilag arra újból föl fogjuk kérni. Kevésbé menthetők azok, kik rendes tartozásaikat, a kamatot, ovásdíjt fizetik pontatlanul, mit mutat a nagy hátralék. De mivel mentsük az áldozatot nem kívánó személyes részvét és érdekeltség hiányát? mit most is tapasztalunk. Az intézet jövedelme állott: kamat — ovásdij — új évi üdvözletek megváltása — hangverseny — báljö­vedelméből, s nagyon kevés magán ajándékból. E jöve­delemből fedezte a bizottmány, évi nyolcz és kilenc­­száz forint közti kiadásait, s gyarapította valamivel a tőkét is , mely — ide nem számítva e nemes városi közönség ál­tal alapított 6°/0-kal kamatozó 5000 forint fölmondhat­­lan tőkét­­ — volt a kezdő 1856-ik év végével 1022 ft 47 kr; az 1866-ik év végével a hátralékot is belé számitva 6192 ft 47 kr; az 1867-ik év végével 6595 ft 94 kr; az 1868-ik év végével 7425 ft 44 kr ; az 1870-ik év TÁR­­­­­A. A pü­nköszi rózsa. (Egy barátom naplójából.) (Folytatás és vége.) Delneiéknél nagy sürgés-forgás volt kinn és benn, mert szokás szerint sok volt a vendég bncsu alkalmával a vendégszerető háznál, mert nemcsak szerettek ide jő­­ni Delnei bátyám jó emberei, de ki sem is merték volna kerülni, mert aztán Delnei kereste volna fel őket bármi távol laktak légyen — a szájával, s ettől féltek. Nem untattak barátom, a társaság bemutatásával, s a­mi ott lefolyt késő estig, míg a vendégek legnagyobb része az úttól is fáradtan, nyugodni ment; halálos unal­mat okozott magamnak is akkor, mert Ágnesemmel — ki egy sereg asszony s leány között volt — egy szót sem válthatok. Tíz óra tájban egyedül maradtunk Del­­neiék, a néni, Agnes és én. Delnei különben sem állotta ki soha, ha egy leány s ifjú együtt volt közelében, hogy ezekre csintalan czérzásokat ne lövöldözzön ; most annyi­val is inkább rágyújtott kedvenc a thémájára, mert úgy az én, mint Agnes csü­ggeteg sóhajtásaink s bizonyára zavart magunk viselete bő tápot nyújtottak jó kedvének. Megvallom, hogy ezúttal szörnyen boszantott és sértett Delnes bátyám kötekedése, s már-már kifakadni vagy el­menni akartam. De valahányszor Agnes félénken fölemelt pillantásával találkozott szemem, mindannyiszor elenyé­szett mindkét irányú szándékom. Nem fakadtam ki Del­nei ellen, és az elmenésből sem lett semmi, a néni egész este igen keveset szólt hozzám, s gya­nakvó szigorú szemekkel vigyázott minden mozdulatomra. Agnes szemeiben is valami szemrehányás, vagy szomorú bizalmatlanság felét véltem olvasni, s igy három oldal­ról éreztem magamra szakadni a fájdalom és boldogta­lanság leverő súlyát. E közben már éjfél felé haladt az idő ; Delnei is kivette a maga mulatsága részét s ásítoz­­ni kezdett. Én gondolataimba merülve, nem számolhat­tam most az illem szabályaival s mereven ültem helye­men, mig a kedves Delneiné vállamra téve kezét, örök­­vidám hangján megszólított: — No, ne búsuljon már többet édes Firtosi, hisz Ages még holnap is itt lesz. Mint égő kanóc­, estek Delneiné szavai a belsőmben forrongó türelemre. ... el voltam árulva, s tovább nem tarthatva magamon, lázas hévvel ragadtam meg Demneiné Sympathikus kezét s csókjaimmal halmozva ismétlem : „Agnes,------még holnap is itt lesz“..........Egy gyenge sikoltást véltem hallani s kerestem szemeimmel azt, ki­vel szivem annyira betelt, — de ő sehol sem volt. E jelenetnél Delnei bátyámnak is egészen kiment az álom szeméből, de a kötekedés is elhagyni látszott őt; mellém jött, s nála oly ritkán észlelhető komoly hangon rapndó: — Öcsém, soha se gyermekeskedjék az efféle dol­gokkal ; ni­ni, hiszen itt a sógorasszony (Somosdinét tá­voli rokonság jussán így szokta nevezni), s erről tudna ő tenni, s én azt gondoltam, hogy azt a leányt is lelte valami, és ennek a kettőnek egy az orvossága, ha mon­dom......... A néni valami appreheudálás félét emlegetett, a­mire én akkor nem igen bírtam figyelni , hanem ellenkezőleg indulataim árjától elsodortatva, a néni kezeit ragadtam meg, és első szerelem lángoló szavaival kértem adná ne­kem leányát, ki nélkül tovább nem élhetek__ Magam sem csudálom a néni meglepetését és zava­rát, melyből csak annyit tudott kifejezni hirtelenében, hogy az nem megy ilyen hirtelen, s még kétszer is meg kell ezt gondolni__Ámde a dolog ennyire raenvén, nem lett volna földi hatalom, mely Delnei bátyámat csata közepén takarodásra bírhatta volna ; neki fogott azért az ostromnak a néni szigora és fontolgatása ellen , s egy jó fél órai sűrű sortüz után az életbölcsesség, házi boldog­ság és atyafiságos confidenczia nehéz lövegeiből, — az én drága Delnei bátyám egy föltételes kapitulácziót eszkö­zölt ki számomra, mely szerint Agnes nyilatkozzék az én lobogóm kitűzése tárgyában__ Delneiné önkéntesen elindult a herold szerepében Ágneshez a másik szobába, de pár percz múlva rémült arczc­al futott vissza, s mi mindnyájan egyetlen gondo­lattól megragadva, kérdés nélkül siettünk a másik szo­bába, hol Ágnest eszméletvesztve egy ágyon találtuk. Életemben először éreztem a kétségbeesés kínait, s csak nem eszméletemet vesztem én is, mialatt sikerült az asszonyoknak Ágnest magához téríteni. Hozzája rohan­tam, s nem használt semmi tartóztatás. Agnes bágyadt szemeit reám függesztő, s alig hallhatólag mondá: — Feri, ugye-e nem a rózsatőért akarsz elvenni ?... oh, mert akkor kár volt fölébrednem...... Én nem értem meg ugyan a lány rejtélyes szavait, s csak állapotja kép­­zeményeinek tartom, de forró csókjaimmal erősítem lel­kem egyetlen eszméjét, hogy őt, és senki mást, csak ő érezte magáért és semmi egyébért a földön, szeretem és nélküle nem élhetek. Ágnes rövid időn egészen felüdült, s vidám és bol­dog volt , a­mit látva Delnei, a néni minden ellenveté­sei daczára ott nyomban megtartotta közöttünk az el­jegyzést. Megáldom szívemben e türelmetlen embert, mint legnagyobb jótevőmet! Boldogan pihentünk le mind­nyájan késő éjjel, s csak a néni zsémbelt csendesen ma­gában, hogy ő még­se hitte volna, hogy leányát „férjhez hozza“ erre a búcsúra. . . . Éltem legfontosabb ügye ekép jól útba indulván, az én és Delnes bácsi szívós türelmetlenségének sikerült az összes szokásos családi előkészületek és czerimoniák mellőzésével, menyegzőnket pünköst harmadnapján meg­tartani, s én másnap mint ,a föld legboldogabb halandója, Ágnest Sándorfalvára vittem uj gazdaságomba, hová anyó­som is elkísért. — De kedves Ferim, vágtam szavába elbeszélő ba­rátomnak, — megengedj, én ugyan egész szív­ből örven­deztem és lelkesültem boldogságod történetén, de hisz te az asztalon díszelgő rózsatő történetét is ígérted ne­kem elbeszélni és — — — Ej, ej, már csak látom, hogy te is meg vagy érve a házasságra barátom, mert elegendő türelmetlenséggel látszol bírni. — Hisz épen most fog kiderülni az, a­mit történetemből a dolgok sor­án egészen idáig én ma­gam sem tudtam. Sándorfalvára késő este érkeztünk. Másnap reggel anyósom jobbkor kelvén, a tornáczon találtuk őt, midőn a kertbe indultunk reggelihez. Ott volt most is a torná­czon az a sor virágcserép, melyet a néni szekerein el nem vihetett, ezek között babrált a jó öreg asszony. Ág­nes megpillantva e virágokat, összerezzent s karomat jobban magához szorítva, titkolódzva kérde: — Hol a rózsatő? Feri, hová tetted? — Az bizony ott van most is Somlyón kis szobám­ban, melyet rendes szállóhelyemül bérben tartok ; felelém könnyedén, — az istenért, küldj rögtön, — de nem, menj ma­gad, — de nem te ne menj, maradj nálam ... itt van Rebi, őt küldj­ed, hogy hozza ki rögtön, de rögtön j­oh hogy is tudta igy elfeledni, sopánkodék a kedves angyal miközben az aggodalom színváltozásai a szépség minden árnyalatait ragyogtaták gyönyörű arczán. •— Mit susogtok itt a hátam mögött? kérdé mo­­solygva anyósom, — már vége, látom én; nekem nincs többé leányom ! már ezentúl minden dolga titok előttem . . . fej­ezé­be sóhajtva. — Nincs többé titkunk kedves anyánk, sietek én a felelettel. — Ágnesem visszahozta nekem azon rózsatőt, melyet mama elvitt néki e múlt őszszel, tudja tán még? — Mit visszahozta ? ! rémü­lködék anyósom, — hol, hogyan, mikor? ez lehetetlen, hisz erről mit sem tudok! — Oh te Feri! vágott közbe nem szemrehányó hangon, s anyjához kérlelően folytatá: lelkem jó anyám, ne haragudjék, de — de — Szegény kis nőm, belesült, valamit hazudni akart, s ehez nem tudott soha az angyali lélek. Egy zavarteljes szünet ült be, mely reám kellemetlenül kezde hatni , s azért ketté vágandó e kérdést, elsiettem, s gondolkozás nélkül az egyik mezőre indított béres­ szekerom lajtorjá­jára pattanva, sebes vágtatva Somlyóra robogtam a rej­télyes rózsatő után, mert megvallom, már annyiszor idé­zett elé e lényegtelen tárgy izgató és csudálatos hangu­latot nőmnél, hogy magam is vágytam már tisztába jőni e rejtélylyel. A szerelem valóban szárnyán jár, s én alig másfél óra alatt a fatális rózsatővel Sándorfalván termet­tem, s azt a kertbe a nők elé vitetem, mint valami de­­linquenst, kinek elég nagy bű­ne volt, hogy az én ked­vesemet annyiszor rebegésbe hozta. Mikor a rózsatő ott állott előttük s Agnes figyel­mesen körül kémlelé és tapogatá a bödönke abroncsait s a földet a tő körül, diadalmas tapsolylyal tekinte rám és mondá: „Na jól van, nincs semmi baja!“ — Hála az égnek ! sohajta anyósom, ki igen fel­izgatottnak és nyugtalannak látszik. — De hát végre is, kedves Ágnesem, megtudhatom-e, hogy mely titkos varázs vagy érték fekszik e rózsatő­ben? Kérdem nemet, kissé türelmetlenkedve ily hosszas rejtély­esség után. — Igen édes Ferim, meg fogod tudni rögtön, vála­szolt örömmel, — jól mondád, hogy titkos — — — E pill.matban megnyílt a mellékszoba ajtaja, hová barátom elbeszélése kezdetén a társaság tagjai vonultak volt, s elől a házi asszony, két, kezén két gyönyörű kis 184

Next