Székely Hirlap, 1871 (3. évfolyam, 1-103. szám)

1871-03-22 / 23. szám

is akarom azt, hogy a kath. egyház önkormányzata hit ágazatainak épségben tartása mellett a lehető legsza­badabb legyen..........e nézetem kivihetőbbnek látszik előttem a 27-es bizottság kisebbsége által bemutatott munkálat alapján s azért elfogadom azt a részletes ta­nácskozás alapjául. Midőn azonban érintett munkálatot a részletes ta­nácskozás alapjául elfogadom, nem tagadhatom el, hogy annak némely egyes pontjaira nézve eltérő véleményeim vannak,­­ lesz szerencsém azokat a részletes tanácskozás folytán előadni. Valamint nem mellőzhetem itt annak is kinyilat­koztatását, miszerint tekintve azt, hogy jelen gyűlésünk szervező gyűlés — óhajtottam volna, hogy az ezen gyű­lésből kibocsátott 27-es bizottmány figyelmét ezúttal, és kizárólag arra terjesztette volna ki, hogy az egyháznak az állam iránt századokon át különböző változásokon át ment viszonyai tekintetbe, vételével, az egyházi javadal­­masok és javadalmas szerzetesek birtokában illetőleg ke­zelések alatt levő javak, úgy a kath. vallási alapítványi és egyébb kath. alapok állapotáról, azok birtoklásának jogi alapjáról, hiteles adatok nyomán a majdan életbe lépendő kath. önkormányzat közegei számára kellő fel­világosításokat szerzett volna. Ha azonban tekintetbe veszem azt, hogy a 27-es bizottmánynak majoritása az illető javak kérdésében j­o­­gi tekintetben a kisebbséggel teljesen egyöntetűleg járt el, meg kell győződnünk a felől, hogy fontos okok vezethették így a majoritást, mint a minoritást arra, hogy az illető javak kérdését most és ezen gyűlés elha­tározása tárgyául tekintse. Iás ez okokat nem vitatom csak óhajtom, hogy a czél, melyért a huszonhatos bizottmány a fontos lépést megtette, elérve legyen. Ezeket előrebocsátva követni akarom e­amlságának az általam mélyen tisztelt kalocsai érseknek tegnapelőtti beszédének bevezetésében tett azon figyelmeztetését, mely szerint a tanácskozás alatt álló tárgy szentsége, fontossá­ga megkívánja azt, hogy az eltérő nézeteket mérséklettel előadni, azokat szeretettel és türelemmel meghalgatni tö­rekedjünk. Teljesen osztozom e nézetben és a figyelmeztetésből azon következést vonom ki, miszerint itt az eltérő néze­teket nem annyira hevesen és csípősen megc­áfolni, mint inkább azoknak előadóit okokkal, szeretetteljesen meg­győzni, megnyerni kell. Én azt hiszem, hogy azon heves megtámadása az előadott véleményeknek, mely egy parlamenti vitatkozás­ban néha a kétséges kimenetelű ügy győzelmét egy pil­lanat alatt biztosítja, itt e teremben épen ellenkező ered­ményekre vezet, s pedig arra, hogy mindnyájunk fő czélja a 8 millió katholikus lélek egyesítése, érdekeltségének felébresztése elérve legyen, mindenek előtt szükséges, hogy a magunk közötti egyetértést biztosítsuk s annak veszé­lyeztetésével az érdekeltséget, mely bennünket e terembe vezetett, magunk között ne lyukasszuk. Hogy a congressus tagjainak m­eghasonlása a 8 mil­lió kath. m­eghasonlása lenne, ebbe senki se kételkedjék. Ugyanazért az itt előadott egyes nézetek c­áfolatá­­ba nem bocsátkozom, s csak egy pár igen rövid észrevé­telt kívánok tenni azokra, a­mik itt pár nappal ezelőtt elmondottak. Szép és valóban megható volt a kép, melyet ő­­m, a kalocsai érsek tegnapelőtt elmondott, beszédének foly­tán előmutatott, akkor, midőn elr­pndá, miképen fogná „a javaktól megfosztott s fényes palotáiból az ispán la­kába szorított magyar főpap Jézus tanait épen olyan s talán még nagyobb buzgalommal és elhatározottsággal hirdetni,“ mondám szép és megható volt a kép, de meg fogja nekem a főügy szónok engedni, hogy nyilváníthas­sam, miszerint a bemutatott képnek helyét én a terem­ben feltalálni nem tudom, mert én úgy vagyok meggyő­ződve, hogy sorainkban bizonyára nem találtatik senki, ki a kath. egyház autonómia szabadságát abban keresné, hogy vallásunk főpapjai az ispán lakába szorittassanak s kezökbe az apostolok szegény botja adassák. Még egy más nem kevésbé szép mint megható képre is kívánok egy pár szóbeli észrevételt tenni. Nincs kétség benne, mindnyájan voltunk már tanúi népcsoportoknak, melyek áhitatos lelkesültséggel seregei­tek a megyéjét látogató főpásztor elébe, hogy térdre bo­rulva fogadhassák annak áldását. Én nem akarom sem azt kétség alá vonni, hogy a katholikus nép az ily ünnepélyes összesereglése hitbuzgó­­sága által hivatik létre, sem azt, hogy az apostolok utódának minden földieken felülemelkedő lelke egy ily ünnepélyes pillanatban semmi kívánni valót nem talál, —de legyen szabad nekem, ki már láttam — (azt hiszem mindnyájan láttunk) — csendes, nyugodt természetű s kiválólag di­­nastikus és monarchikus érzelmű népet egy 24 óra alatt a hatalom fegyvereivel szemben, kétségbeesetten küzdeni, — épen azért, mert ünnepélyes jelenetekre ne csak most — a­mint tegnapelőtt történt, hanem ezután is minden­kor hivatkozni lehessen — a kép kiegészítéséhez aziránti őszinte óhajtásommal járulni, hogy megyéiket látogató főpapjaink a hivatott nép­csoportokban ezután is láthas­sanak oly férfiakat is, kikkel e gyűlésben az országgyű­lés termeiben s a mivelt társadalom köreiben találkozni szoktak, még pedig találkozzanak ne csak egyes osztály­ból; bármennyire előnyösen állja is ezen osztály — a­mint az előbb megjegyeztetni ballam — a versenyt a többiekkel, mert én azt hiszem, hogy az egyháznak min­den gyermekét egyforma szeretettel kelletvén keblére ölel­ni, — az egyik rész elidegenedéséért, a másik rész csat­lakozásával magát eléggé kárpótolva nem érezheti. úgy vagyok meggyőződve, hogy ezen óhajtásom tel­jesülése eddig is szükséges volt, — szükség van arra ma is s valószinű­leg még nagyobb szükség lesz ezután. Mint már nyilvánítottam, tanácskozás alapjául a kisebbség munkálatát fogadom el. f ám«JL Néhány szó a Darwin tanáról, Vogt Károlytól. (Folytatás.) Ha igaz (és ezen senki se kételkedhetik), hogy az agy bizonyos részeinek működése, tehát egyik vagy másik szellemi tehetség, gyakorlás által ép úgy erősbül és javul, mint ak­ármely más szerv munkaképessége; úgy a kato­nai gyakorlat és bábom csak azon tehetségeket növelheti, melyek a jól dreszszírozott s ember ellen uszított buldo­got kitüntetik. Sultane nevű kutyámnak mindezen tulajdonai meg­vannak. Tulságig jó állat. Házam és családom minden ismerőinek és barátainak kedvencze, a gyermekektől, kik sokszor bánnak vele rosszul, mindent eltűr, minden mél­tatlankodás daczára is kedélyesen játszik velük, veretni hagyja magát, egy szó, sőt intés is elég neki az enge­delmességre. De, ha azt kiáltom: „Sultane, fogd meg!“ dühössé lesz, ráugrik a kimutatott phantomra (emberre soha se uszítottam), torkon ragadja és művészi módra tépi szét. Aztán megnyalja áldozatát s parancsszavamra fark­csóválva megy be aljába teljesített kötelessége öntudatá­ban. A feltétlen engedelmesség, az egyénnek is egész tö­megeknek egyetlen ember parancsa alá való absolut ren­delése, a merev figyelem — ezek teszik a háború lelkét, valódi signaturáját, szükséges következményét. Az elsajá­tított engedelmességi tehetségek a következő nemzedékekre öröklődnek — ez: a Darwin-féle tan alaptételeinek logi­kai kifejlése egyszersmind átka és végleges romlása a rájuk támaszkodó társaságoknak. A politikai és tudományos téren beállott nagy és következmény dús forradalmaknak jelleme abban áll, hogy az azon téren megjelenő munkákra közös bélyeget nyomnak, úgy, hogy még az ellenesek is kényteleneknek látják magukat: az uj eszmemenetbe bemélyedni s az uj nyelven beszélni. Minél mélyebbre hat az átalakulás, an­nál hosszasabban tart annak utóhatása. Berzenkedjenek bár még annyira is azon császársági férfiak, kik most Németországon oly rohamosan teremnek, mint a gomba a vizenyős szemétben, mégis csak azon alapon állanak ők is, melyet a franczia forradalom teremtett ; legyenek azon levelek és ágak, melyeket a Hohenzollerek hajtanak, még oly középkori színezetűek is, mégis sok van edé­nyeikben azon nedvből, a melyet Francziaország a múlt század végén destillált. A „Kreuzzeitung“-nak és Bis­­marck-iaknak tehát, álláspontjukból kifolyólag, mintegy ö­sztönszerűen van igazuk, midőn főfeladatukká teszik a „franczia sze­l­lem“ ellen harczolni — benne van ez a mai európai társadalomnak vérebeie, öntudatlanul foly ki ez az akkor elplántált nézetekből. лреп így áll a dolog a terménytanban is Darwinra és az általa behozott felforgató újításokra nézve. Alig tiz éve, hogy „a fajok keletkezéséről“ szóló hires művé­vel fellépett — s ma már nincs oly természetvizsgáló, ki ne volna kénytelen azon eszmékbe, melyeket az tar­talmaz behatolni s azokat vizsgálódásaiban kiinduláspon­­tul felvenni. S az már aztán teljesen mindegy: váljon követője-e vagy nézetellenese ; váljon lelkesült apostolként roh­an-e bele a hypothesisek és bebizonyítatlan felvételek tömkelegébe, váljon józanul lépésről lépésre követi-e a tényeket s a közvetlenül ezekből fakadó következtetéseket, avagy azokat visszautasítani vagy épen ignorálni igyek­szik. — be kell lépnie ez eszmék körébe! Va­lóban, ha olykor olykor valamelyik árral szembe úszó természetvizsgáló pajtásomat látom, ki kézzel lábbal ka­paszkodik minden szalmaszálba, mely reményt nyújt, eszembe jut, a­mit egyszer egy dáma, kinek fiatal ko­rában nagyon szépnek kelle lennie, mondott volt nekem : Igen, igen, édes Vogt barátom, ha én egyszer feltettem magamban, hogy valakit udvarlómmá tegyek, nem segít­hetett rajta semmi — megfogtam én — de, magától ér­tetik, csak tisztességes után ! tévé utánra szive mélyéből föllélegzelve, így kell megfogatniok — no persze, tisz­tességes után — nemcsak ama berzenkedő collegáknak, hanem még — — a müncheni püspököknek is! Csak tíz rövid év — és minő áramlatát szülte a Darwin által kezdeményezett lökés nemcsak a mellette és ellene támadt iratoknak, — hisz ez még semmi a mi írói mániában szenvedő hazánkban, hol a szaktársnak írnia kell, ha előhaladni akar, — hanem a minden irány­ból kikerült dolgozatoknak is — valóban, mintha csak új életre támadott volna a régi hangyaboly ! És ha e hangya szorgalom miatt kellemetlen érzés lephetné is meg a haladottabb korú búvárt, ez csak abbeli sajnálkozásából eredhetne, hogy többé nincs meg teljes munkaereje s if­jabb éveinek függetlensége, hogy hiavatalhoz, családhoz van kötve, és más meg más viszonyok ezer meg ezer szálával behálózva, mely nehéz helyzetében nem egy kiált föl így a sorshoz: „több időt nekem!“ Midőn Darwin főműve ezelőtt tíz évvel megjelent, azt ígérte, hogy ennek kiegészítésére még néhány munkát bocsátana közre, s ezek részletesebben fogják ismertetni azon észleleteit, a­melyekből állításaiban kiindult és a­melyekhez az anyagot a „Beagle“ hajónak földkörüli úíjából visszatérése után 1836 óta gyűjtögetett. E kiegé­szítő munkákból azóta már egynéhány meg is jelent, s közülük különösen nevezetes a házi állatok és te­nyésztett növényekről szóló két kötetes munkája, melyben a legpontosabban mutatja ki azon átalakuláso­kat, a­melyeket azok az emberi mesterség folytán szen­vednek. Darwin — könnyen belátható okokból — semmit sem szólott tanának az emberre való alkalmazásáról. Csak egyetlen egy szelíd és teljesen ártatlan c­érzás van erre első művében. De csakhamar hatalmas polémia fejlődött ki ezen pont felett, különösen a bibliahitű Angliában. Azon nevezetes kérdések merültek föl, hogy: hát azon törvényeket, melyek szerint az állat­fajok az átalakulás és öröklés útján a lét küzdelmében lassanként átidomul­nak, az emberre is lehet-e alkalmazni ? és, ha igen, miért nem mondott Darwin épen erről, úgy szólva, egy betűt sem ? de különösen miért hagyta a fűtetlenségekről am­úgy is bőven ismert német tudósokra és búvárokra, hogy az ember és állat közti határt átszökjék, és az embert frivol vizsgálódásaik körébe vonják ? — Bizonyosan, mon­dák némelyek, egy véleményen van ő is Hackellel, Vogt­tal, Brocával, csakhogy nem akarja mondani — ártana ezzel magának az angolok előtt ! Ellenkezőleg áll a dolog, mondák mások, épen nincs, dehogy van egy véleményen ezekkel — ezért nem akar velük szembeszállani, mert a többi pontokra nézve azok mindnyájan követői és védői az ő tanának! — És ez utóbbi nézet annál is inkább szélesebb tért nyerhetett, mivel úgy látszik, hogy Wallace, a­ki Darwinnal egy ugyanazon időben jutott el ama vezér­­gondolatokra, az embert, legújabb műveiben, kivételnek kívánja tekintetni ama törvények alól. (Vége köv.) 90 k­omágyűlés. A képviselőház e hó 15-iki ülésé­nek napi­rendjét az államjavak eladására vonatkozó pénz­ügyi bizottsági jelentés képezte, melynek alapján, a ház az államjavak eladása ellen határozott, a különben rövid ülésnek igen fontos mozzanatát Schwarz Gy. következő interpellácziója tette: „Van-e tudomása a miniszternek arról, hogy a csal­hatatlanságról szóló pápai közlemények az ország több püspöki megyéjében ki lőnek hirdetve? Ha van tudomása, tett-e és minő intézkedéseket tett a kormány megóvására és épségben tartására Ma­gyarország apostoli királya azon jogának, miszerint a pápai közleményekbe, mielőtt ezek hazánkban kihirdet­hetnének, előzetesen beletekinthessen, és fölöttük „place­­tum“-ot gyakorolhasson ? Avagy elévültnek tekinti-e miniszter a tetszvény­­jogot, mint preventív rendszabályt, vagy érvényen kívü­l helyezettet, mint — legalább részleg — nem törvényben, hanem szokásos jogban gyökerezőt? Ha igen, v úgy elégségesnek tartja-e miniszter a merőben represszív rendszabályt, mint biztosítékot oly bekövetkezhető pápai közlemények ellenében is, melyek nem miként a csalatkozhatlanságról szóló bulla hitágazati tanokra vonatkoznak, hanem közvetlenül s nem csak ala­kilag, hanem anyagilag is a magyar állam közjogával jöhetnek összeütközésbe ? Ha nem, h­ogy minő intézkedéseket tett vagy fog tenni a végett, hogy addig is, míg az állam és az egy­ház közti jogviszonyok végleges szabályozása folytán ha­zánkban a teljes vallásszabadság és teljes vallásfelekezeti egyenjogúság lehetővé válik, a magyar állam közjoga függetlenségének biztosítékai a római kúriával szemben a lelkiismeretszabadság és sajtószabadság érdekével ösz­­szeegyeztethessenek ?“ Ezen interpelláczió nagyon fontos , mert a királyi praczétum fentartása vagy feladásának kérdése, mint az­­ interpellácziót követett általános helyeslés mutatta, minden­­ párt tekinteten kívül áll, s mert alkalmat ad az új ne­velés ügyéinek bebizonyítani , hogy meg­dicsőült előde nyomdokain halad. 16-ikán a folyó évről szóló költség­vetésről tett jelentést a központi osztály előadója, nem tévén semmi változtatást a pénzügyi bizottság által össze­állított költségvetési törvényen. (E költségvetést, lapunk terjedelméhez mért kivonatban, alább közöljük. Szerk.) Az erdélyi kincstári erdőségekről Hivald Adolf pénzügyminisztériumi osztálytanácsos terjedelmes kötetre rugó jelentést terjesztett föl, a pénzügyminiszterhez s a jelentős nyomtatásban is megjelenvén, érdekes adatokat nyújtott az erdők állapotának megismertetéséhez. E sze­rint a kolozsvári jószágigazgatóság alá tartozik: 521,498 hold erdő, 30,646 hold havas, 6883 hold szántóföld, 10,919 hold rét és kert, 4­3,044 hold legelő, 136 hold szőlő és 988 hold terméktelen föld, vagyis összesen 583,614 hold, s ebből erdő és havas 94,6°/0, mezőgazdaságilag használt föld 54%. Ezenkívül van több száz különféle ház. Az erdők ezen kimutatott terjedelmére nézve azon­ban jótállást senki sem képes vállalni, miután az adatok régi térképekről vétettek s a valódi térséget kipuhatolni csak pontos uj fölmérések utján lehet. — A szakavatott szerző részletesen kimutatja, hogy az erdők mily roppant kincset képviselnek, — melyek azonban máig kiaknázat­lanul fekszenek s jövedelem helyett költséget okoznak, mert az erdők beosztása és a kezelő- és védszemélyzet szervezése hiányos, a jogügyek képviselete és a hatóságok, meg a törvényszékek meg nem felelők s mert a fontok és a piaczok úgyszólván semmi összeköttetésben sincsenek a kincstári erdőkkel, az usztatásra és tutajozásra alkal­mas vizek szabályozatlanok s e mellett még megközelit­­hetlenek. Ezek mellett a szerző egyúttal pozitiv javas­latokat is tesz az említett hátrányok elhárítására. — Parisban a németellenes liga napról napra nagyobb kiterjedést nyer s igy az apró zavargások még gya­koribbakká válnak. A Seribe valamint a Neuve St. Augustin utczákban köt­elebből akartak kinyitni két ékszeres boltot, melyeknek tulajdonosai németek. Épen nem csoda, hogy e boltok az ostrom alatt be voltak zárva, mert ez időben senki sem vásárolt különben sem efféle tárgyakat, s ha némelyek nyitva maradtak is, arany függők helyett, hurká­kat s nyaklánczok helyett, nyúzott macskákat lehetett látni kirakataikban. E két bolt azonban nem a vásárlási kedv kihalta következtében záratott be, de egyedül, mert tulajdonosai németek. Midőn a kinyitást megkisérlették, legott roppant néptömeg tolult a boltok elé, rögtöni be-

Next