Székely Hirlap, 1896 (1. évfolyam, 1-104. szám)

1896-01-02 / 1. szám

I évfolyam. 1908­­ SZÉKELY HÍRLAP. TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETI ЬАР. И *1 1. M­egjelen: csütörtökön és v­asárnapon. SZERKESZTŐSÉG: Deák­ Ferencz-utcza 8-ik szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. -И*i Telephon szám 58. SZERKESZTIK: BEDŐHÁZI JÁNOS DR FENYVESI SOMA tanár, ügyvéd. Maros-Vásárhelyt, 1896. január hó 2. KOKYVTAfil IfiAZHATÓ ELŐFIZETÉS: Egy évre .... 6 frt — kr. Fél évre ... 3 frt — kr. Negyed évre . . 1 frt 50 kr Előfizetést és hirdet­m­é­nyeket fel­vesz a „SZÉKELY HÍRLAP*' kiadóhivatal. (REICHARDSPERG JÓZSEF könyvkereskedése. Előfizetési felhívás. Midőn lapunk, a „Székely Hírlap“ első számát ezennel útnak indítjuk, újra a nagy­közönséghez, de első­sorban M.­­Vásárhely sz. kir. város, Maros-Torda me­­gye és a székelyföld lakosságához for­dulunk , kérve támogatását lapunk ré­szére. Mutatványszámunkban részletesen be­számoltunk czélunkról, terveinkről. Elveink változást szenvedni nem fog­nak. Hiven és odaadással fogjuk szolgálni Maros-Vásárhely sz. kir. város, Maros- Tordavármegye és a székelyföld érdekeit. E lap olvasói kezébe van letéve a lap sorsa, mert minél szélesebb körökben terjed , minél élénkebb lesz az érdeklő­dés, annál erősebb lesz a lap befolyása, annál inkább leszünk azon helyzetben, hogy a székelyföld népének, az ő érdekeit igazán képviselő jó lapot adhassunk. Lapunk előfizetési ára : Egy évre­­1 frt, félévre 3 frt, negyedévre 1 frt 50 kr. A dijak a „Székely Hírlap“ kiadóhivata­lához (Reichardsperg József könyvkeres­kedésébe) küldendők. Tisztelettel a „Székely Hírlap“ szerkesztősége. Marosvásárh­ely 1896. január 1. Az 1895-ik esztendeje az urnák immár a múlté, a történelemé. Ha, eltekintve a politikai szempontoktól, csupán társadalmi tekintetből jellemezni akarjuk az eltelt évet: ama két hatalmas áramlatot kell figyelemre méltatnunk, a­melyeknek hul­lámai nemzetünk életének felszínét moz­gásba hozták. Az egyik a lázas előkészü­let nemzetünk ezer­éves fennállásának megünneplésére. Ez áramlat minden igaz honfiúnak keb­lét egyaránt járta át, minden magyar ember hazafias érzelmeit egy ütemre hozta ringásba. Hiszen a jelen nemzedék, a mely­nek ifjú és gyermekkora a nagy megpró­báltatásnak ama borús idejére esett, a mikor „hazánknak mindene csak a remény és egy bús emlékezet“ volt, e nagy ün­nepre való várakozásban álmodta, élte át az életet, ezt hallotta az öregektől, az új Simeonoktól, a­kik fehérlő hajjal, re­megő térddel susogták fülébe, öntötték szívébe a hitet a költő jós szavaival : „Lesz még ünnep egyszer a világon!“ A közlelkesedés szele duzzasztja ez ára­mot s hullámaiban föl kell oszlani minden más érdeknek, felfogásnak, tekintetnek. Azért, ha itt vagy ott egy-egy disszonáns hangot hallunk, ha a vezetők iránt a ki­csinylés fagyos szele sivit néha-néha közbe, ha a lomha közöny gátja terjeszkedik talán útjába, bizton reméljük mégis, hogy egy maroknyi nemzetnek óriásokkal vivott csatákat kiállott ezer éves küzdelméhez méltó ünnepély lesz. Ünnepély, a mely nemzeti érzetünk, öntudatunk színvonalát emeli magasabbra s az idegen nemzetek szemei elé mivol­tunkról egy tisztább, igazabb képet tár. Tudjuk, hogy megünnepli ez évet a leg­első magyar ember , a király ; láttuk, hogy a lefolyt évben mily lázas tevékenységet fejtettek ki a törvényhozás tényezői, a magyar államkormány; láttuk a törvény­hatóságok, testületek nagymértékű moz­galmát , de igazi ünnep csak úgy lesz, ha a gunyhókban és a palotákban, mindenütt egyaránt ünnepelnek, a­hol csak magyar , szó hangzik, ha minden f­zív, a­melyik magyarnak vallja magát, méghozzá érzel­meinek adóját. Tévednek azok, a kik’ugy.'-­­vélik, hogy az ezredéves ünnepély a jelen nemzedéket koronázza meg, a jelen nem­zedék érdemét szaporítja s ez ünnepély jelentőségét a jelen nemzedékre való te­kintetből ítélik meg. Az ezredéves ünne­pély a babért az egész történeti magyar nemzetnek nyújtja, azoknak az ivadékok­nak, a melyek megküzdve a harczot, ré­gen porladoznak s a jelen ivadéknak, an­nak csak egy-két levele jut. — Ennek az egy-két levélnek jogosultságát lehetne talán vitatni; de vájjon a magyar társa­dalom zöme viszh­angot adna-e rá? Hiszen ez ünnepély egy ezer éves múlt­nak nagyszerű szemlélete, egy végtelen jövőben vetett hitnek kifejezése. E szem­léletben, e hitben össze fog olvadni az egész magyar nemzet szive. A másik áramlat iszappal kevert hul­lámokat hozott a felszínre. — A politika szele korbácsolta fel, úgy terjedt át a társadalomra, igyekezve annak az erős gátnak hézagaiba hatolni, széttöréssel fe­nyegetve e kemény parterőditésünket, a­melynek neve felekezeti tü­relmesség. Vájjon áth­atotta-e ? vájjon széttörheti-e ? vájjon lehetséges-e a magyar társadalom­ban felekezeti h­arcz? A magyar faj ős­hazájából két erényt hozott magával: a szabadság végtelen szeretetét és a türe­lem nemes indulatát. Az egyik kezébe adta a kardot s a hő­siesség, az önfeláldozás magasztos tét- TÁRCZA. Az árnyék. (Kisértetes történet.) A társaság a tisztelendő úr szobájában volt egybegyülve. Az éjféli misére vártak. Addig sorra jártak a tálak, megrakva jóféle sültekkel, kalác­csal,­ meg fánkkal. A tisztelendő úr gazdasszonya híres volt egész megyében azok előtt, a­kik nem vetették meg az ízes falatokat. Ott volt az uradalmi tiszttartó úr, az öreg számtartó, meg a natal ispánok Megje­lent a postamester úr is egy kis „csöndes“ re­ményében , a kompánia azonban még nem állt­­ össze. Mindnyájan a tisztelendő úr gazdasszo­nyának diadalait fogyasztották. A derék hölgy­nek a fánksütésnél kipirult gömbölyű arczán aranyos mosolyok váltogatták egymást, a­mint sorra kínálgatta vendégeit. — Tessék! tessék! — hangzott utánozhatatlan kellemmel ajkain. — Pitte ! pitte ! némensz pánkó ! — kinálgatta a legelőkelőbb modorban Borivánszky Jaroszlaw urat, a helyszínelőt, a kiről a tiszte­lendő úr is meg volt győződve, hogy üldözött lengyel gróf titokban. Az ablakmélyedésben egy fiatal, nyúlánk le­ányka állt. Ki tekintett az ablakon, néha-néha visszafordult, hogy egy pillantást vessen az előtte álló egyenruhás fiatal­emberre. A leány arcza nagyban emlékeztetett a derék gazdasszonyára,­­úgy, hogy nagy ész nem kellett hozzá kitalálni : ki leánya ? Az együgyü falusi nép, minden további­­ utógondolat nélkül, egyszerűn pap Ilkának ne­vezte a leányt. Az egyenruhás fiatal­ember a helyi csendőr­állomásnak egyik derék tagja volt: Binder­­ Mihály őrsvezető. Künn fényes holdvilág ragyogott. A hóval borított­­ föld, fák, épületek kísérteties színben fehérlettek. A­­ kápolna, valamint a tisztelendő lakása az ódon kastélynak egyik szárnyát foglalta el Ugyancsak ebben a szárnyban lakott a számtartó és ispánok. A másik szárny egészen lakatlan volt. Abból az ablakból, a­mely előtt a leány állott, épen erre a szárnyra lehetett látni Hosszú, beüvegezett folyosó vonult el a földszinten. — Sötét ablakai egyszer csak, mintha valaki gyertyát gyújtott volna, megvilágosodtak. A fiatal lány keresztet vetett magára hirtelen, s önkénytelenül megra­gadta Binder Mihály karját. — Látja! már megindult — susogta hallkan. - Kicsoda? kérdezte a katona — A kisértet. Nem hallott még róla ? Hallszott a lány hangján, amint torkát a félelem össze­­szorította. De hát ki látta ezt a kisértetet? mert az a furcsa az ilyen kisértetes históriákban, hogy a melyik kisértetet látjuk, az nem kisértet ; a­­ melyik kisértet volna, azt meg nem látjuk. Binder Mihály valószínűleg nagyon szellemes­nek tartotta ez ötletet, mert még egyszer han­gosan elmondta a társaság többi tagjainak épü­­­­lésére. Ha magunk részéről nyilatkoznunk kell, megvalljuk, hogy ez az ötlet egy csendőr-őrsve­zetőtől is igen ügyes és állásához teljesen méltó megjegyzés volt. — Látott ön már kisértetet? kérdezte a tisz­­tartó úr, hátra szólva. — Hogy láttam? Fogtam is tekintetes uram! — felesé hetykén Binder Mihály. — Szemébe néznék én ennek is. — Csakhogy ennek nem nézhet a szemébe ám ! — sugdosta tovább a lány - mert élő ember azt meg nem láthatja. — Hát akkor micsoda kisértet, ha nem mutatja magát — Őt magát nem lehet látni, csak az árnyé­kát a falon, a­mint le és fel sétálgat holdvilágos­­­estéken a folyosón — Csak az árnyékát? higyje, aki hiszi! szólt fejét rázva Binder Mihály — Hát nekem se hiszi el? kérdezte a lány,­­ nagy kék szemeit ráfüggesztve a fiatal­emberre. Nézze csak ! milyen fényesek lettek az ablakok ! Binder Mihály azonban nem az ablakokra, ha­nem a lány szemeibe nézett és úgy jött neki,­­ hogy most mindent elh­inne, a mi a lány ajkairól jönne. Ezalatt a tisztelendő úr is be­jött a kápolná­ból, a­hol addig el volt foglalva. — A társalgás egészen a kisértetre tért át. Mohón itták a csajt, mintha valami hideg borzongatta volna valamennyit. — Igaza van Binder Mihálynak. Higgye, a­ki hiszi. Én bizony itt 1акощ már harmincz éve, soha semmi esélére nem tudtam rájönni— monda az öreg számtartó.

Next