Székely Hírmondó, 2020. augusztus (25. évfolyam, 146-166. szám)

2020-08-07 / 150. szám

KLIPPREMIER Ma mutatja be a kézdivásár­­helyi Ego Sum zenekar legú­jabb, Nem érnéd fel című da­lát és a hozzá forgatott klipet. „Kerekes Ákos szólógitáros megírta a zenét és egy sza­kasznyi szöveget. Aztán bele­tunterlmrlf'itr« Alr^p 'Viliul-' -- JI *%-cvi. 1VULCULIi .rUKUd llxullKd­jába, megírtam, majd több­ször átírtam még egy szakaszt és egy refrént” - vázolta a dal születését a frontember, Páll Áron. A dal „hétköznapi bal­lábas dolgokról szól, mint amikor belerúgsz a szekrény sarkába, ami azonban poén lehet, ha mosollyal viseled”, fejtette ki. Mától a YouTube­­on látható klipet Láng László Zsolt rendezte, az operatőr és vágó pedig az általa ajánlott Nagy Szabolcs (Whiteeffect Studio). ,A forgatás nagyon jó hangulatban zajlott, a ze­nekar köszöni a türelmet és a profi munkát.” A dal a Spo­­tify-, iTunes- és Deezer-zene­­megosztókon is elérhető lesz, emellett a zenekar négy új da­lon dolgozik, amelyekhez kli­peket is forgatnának (daczó) KONCERT Ma 19 órától a kézdivásárhe­­lyi Atrium szálloda udvarán a háromszéki rocklegendának számító Bumeráng zenekar megalakulásának 40. évfor­dulója apropóján rendeznek fesztiválízű koncertet. A túl­zsúfoltság elkerüléséért elő­zetes regisztráció szükséges a 0731.178.160-as telefonszá­mon. Egy jegy ára 15 lej. KIÁLLÍTÁS A sepsiszentgyörgyi MAG­MA Kortárs Művészeti Kiál­lítótér jelenlegi helyzetre re­agáló,­­a gyűjtemény A (soha véget nem érő) készenléti álla­pot idején című kiállítása szeptember 4-ig látogatható, hétköznapokon keddtől péntekig, 11-19 óra között. ELŐADÁS Augusztus 11-én, kedden 18 órakor Erdővidék Múzeuma kertjében Kik éltek, hogyan éltek Baráton ? címmel meg­tartják a település különböző részei bemutatását célzó so­rozat első találkozóját, me­lyen a Gát, a Kulcsár és a Híd utcákról esik szó. Házigazda: Hoffmann Edit muzeológus. 2020. AUGUSZTUS 7., PÉNTEK Az írói alkotó képzeletről... Mikestől KAF-ig Mikes Kelemen - aki 1690 augusztusában, tehát 330 évvel ezelőtt született - írói munkásságának legközismertebb fejezete a Leveleskönyv. Ennek ol­vasója természetes do­lognak tartja, ugye, hogy a levelek címzettje kita­lált, fiktív személy. Borcsa János z írói hitelesség kedvéért Mi­kes azt is „eljátssza”, hogy az őáltala írt leveleire válasz ér­kezik. „A kéd szép, de igen kurta le­veleit kedvesen vettem - kezdi a Rodostóból keltezett 39. levelét. - Édes néném, mert kíván kéd olyan gyönyörűségtől megfosztani, amely egy pénz­ben sem telik köd­nek? A meleg házban nem mester­ség írni, a köd leveleit pedig a hideg házban is gyönyörűség olvasni.” Az irodalmi levél képzeletbeli címzettjétől viszont igen nagy lépés volt a fiktív költő, illetve a költői alakmások létrehozása. A magyar irodalomban legismertebb a Weö­res Sándor által létrehívott Psyché, azaz Lónyay Erzsébet 19. század eleji költőnő alakja, akinek költői életművét a Psyché című kötetben (1972) „alkotta újra” a szerző. A romániai magyar irodalom­ban a legszámottevőbb ilyen írói teljesítmény a Méliusz József (1909-1995) nevéhez fűződik, akinek Horace Cockery nevű alak­mása az 1960-as években született meg, és ennek az észak-európai költőnek a verseiből készült „fordí­tásokat” még neves szerkesztők sem tudták a helyén kezelni, azaz nem az írói alkotó képzelet szüle­ményének tekintették. Székely Já­nos, a marosvásárhelyi Igaz Szó cí­mű folyóirat versrovatának szer­kesztője például a valóságos sze­mélyt kereste a Horace Cockery név mögött, amint kitűnik a Méli­­usznak írt 1973. szeptember 26-i leveléből. „Valamit azonban nem tudunk eldönteni, Jóska bácsi ked­ves, és a legegyszerűbb megoldásra szántuk el magunkat: úgy döntöt­tünk, hogy megkérdezzü­k tőled - írta. - Az a kérdésünk tehát, hogy ez a szöveg a Te szöveged-e, vagy pedig csakugyan fordítás egy Ho­race Cockery nevű költő elégiájá­ból. Kerestük ezt a nevet a legújabb kiadású világirodalmi lexikonban, nincs benne. Azért érdekel minket a dolog, mert ettől függ, hogy az el­ső lap tetején mint a szerző nevét tüntessük-e fel a nevedet, vagy a szöveg végén, mint a fordító nevét szoktuk.” Azóta sok víz lefolyt a Maroson, a kitalált költő egész lírai életművét „lefordította” Méliusz, sőt életre­gényét is megírta, s egy kötetben kiadták 1983-ban (Horace Cockery darabokra tört elégiája - Horace Cockery­ Múzeum). Ekkorra már eredeti irodalmi alkotásként fo­gadta a kritika is. Azóta fiatalabb költők is termé­szetes módon hoztak létre írói alakmásokat, egy-egy fiktív alkotó szerepében mutatkoztak meg (Ki­rály László, Csíki László, Ferenczes István, Bogdán László és mások). Ezúttal Kovács András Ferenc (költői jelnevét használva: KAF) Jack Cole nevű alakmására hívnám fel a figyelmet, akit mint amerikai költőt és dalszerzőt ismerhettünk meg, s akinek verseiből már az 1980-as évek végén többet úgy­mond, átköltött és közreadott a szerző. Ekkor már kikezdhetetlen irodalmi ténynek számított a fiktív költői művek valósága a Maros partján is... Maga a kötet Jack Cole dalos­könyve címmel 1996-ban jelent meg, s ebben is olvasható egy rövid életrajz a fiktív költőről, akinek fel­menői között az Újvilágba megho­nosodott erdélyiek is vannak. A szerep kötöttséggel jár, de sza­badságot is ad annak, aki azt választ, illetve azt vesz fel. Kötöttséget je­lent a hiteles „alakítás” tekinteté­ben, ami egy adott szemléletmód, mondhatni, a lélek és a formák „el­sajátítását” feltételezi, de a szabad­ság megélésének a lehetősége is a szerepjáték, minthogy általa az élet­valóság és a létezés kérdéseinek ere­deti és újszerű értelmezése jöhet létre. Ezúttal egy kortárs amerikai poéta nyugtalan, felfokozott életér­zésén és­­szemléletén átszűrve, így pedig térségünk egyént és közössé­get illető létkérdései egy más pers­pektívából válnak láthatóvá. Elmondhatom viszont, hogy sa­játunknak tekinthetjük a költői „létleletet”, illetve a nyelvvesztésre vonatkozó kérdésfelvetést, ami így hangzik az Indián szerenád című vers szavaival: „Sápadtarcú már a szó /, El se mondható soha / Nyelvre szárad megtapad / Cson­ka törzseken moha / Záporok tü­zes vizek / Mossák mint wigwa­munk / Mégis együtt él velünk / Déli Szél mondd - kik vagyunk?” (Indián szerenád) A Kovács András Ferenc gyakran más személyiségek álarca mögé bújva szólal meg - ezek lehetnek hajdan­­létezők vagy kitaláltak K­ opogtatok ezekkel az egyedi betűk­kel a mindenség termő­s temető földjén. Vagy van kedvem földjéhez, és ahhoz tisztítom lábbelim, vagy hagy­nám, és egyre többször hagynám az egész mindenséget magában búslakodni, érettem vagy miattam. Pokoli az ábra velem együtt és nélkü­lem is. Ez hát a sors, meg az erőtlen élet. Egyetlen, mert ennyi a mindenség s az emberség javára húzni a dár­dát, akkor is, ha megveszel s elve­­szel belé. Egész életem egyetlen fellebbezés a Mindenség Urához és szót érteni egyetlen szóban, amely éle­tem nyitogatója: szabadság. A gyengé­ de)bbek a verset választot­tuk ostromra is, szelíd kenyérszelésre is, míg elérnénk végre az emberi szózatok ti­tokzatos nyitogatójához. A Szabadság, amit nem elég felmosó rongyként kitere­getni a szárító kötélre, rózsafüzérre vagy akasztáshoz. Meg kell élni azt A-tól Z-ig és odabenn ám, ahol a varázsszavak lobog­nak, míg egyszer eléred magad is az ő ér­vényes ujjongását, lélek és kenyér között. Mert a fogamzással egyidősen ereden­dő igazság, hogy aki a szabadságért kel életre, egyszer megéli ám azt valóságo­san! Ez az életek igazi rendje. Húszan, ha voltunk, abban a buszban, mind költők, írók, mind Budapestről. Nabucco Európa fölött Meghívtak tisztelettel és ragyogó arccal a jugoszláv, szerb diktatúra alól frissen ki- és felszabadult Horvátországba. Írnánk meg a nyugat s a kelet számára, nincs már mészárlás, gyilkolás az egység, azaz a nyomorult párthatalom kedvére. Ünne­pel a frissen újjászületett jó horvát né­pesség, minden a békét ünnepli. És az én szívem meneti úton s aztán a jövetm­ is csak Erdélyben, érette és vele együtt do­bogott, valóban szívesen. Volt tenger, kis szigetek sora, mindenütt ünnep, ének, mind a mi hírvivő kedvünk ébresztésére: szabad a dalmát tengerpart, szabad itt minden, lehet jönni. Terítve mindenütt, ének és bor a legszebb lányoktól. Felsza­badultam én is, Erdélyország is talán, fel Románia is? Jön egyszer a prímás hoz­zám, kedvesen kérdi, mit játszhatna ne­kem kedvemre? Minden sejtem egyet kívánt, ha már itt és így: Giuseppe Verdi Nabucco c. operájából a rabszolga kórus énekét, azt. A horvát prímás kezében a vonó, hegedű, szeme tele könnyel. Nézzük így egymást, egymásra találtunk, könnyeztünk, mint az áldott eső. Ő már szabad, az én Erdélyem még siratni való. És az ünnepi zenekar tagjai, a sok vendég együtt zúgta a láza­dó rabszolgák dalát az Adria, az egész Eu­rópa ege alatt. Czegő Zoltán MŰVELŐDÉS

Next