Székely Nemzet, 1883 (1. évfolyam, 1-198. szám)

1883-04-22 / 61. szám

Április 22.SZÉKELY NEMZET­ szavára, hogy ő nem informálta Füzesséryt, se kijelenté ennek, hogy nincs az a kincs, a­miér­t (Komjáthy) azon interpellácziót megtette volna A szombati ülésben a közadók kezelésére szóló javaslat került tárgyalás alá. A függetlenségi kör értekezlete a Füzes­­séry-Polonyi-Verhovay ügyben. Lapunk tegnapi számában csak röviden emlékezhettünk meg a függetlenségi párt azon értekezletéről, mely Verhovayval és feltűnően ki­hívó modorú lapjával, a Függetlenséggel beha­tóbban foglalkozott. A kör tiltakozását fejezte ki azon irány ellen, melyet Verhovay lapjával képviseltet s, nemcsak nem azonosította magát vele, hanem kijelentette, hogy Verhovay a körnek nem tagja , s hogy lapját a körbő­l kizárja. Megismertetjük e gyűlés lefolyását részlete­­­sebben két okból. Először, mert szívesen veszünk minden olyan mozgalmat, mely a sajtó túlkapá­sainak akar gátat vetni és másodszor azért, mi-­ vel sok oly dolgokat mondanak el maguk a füg-­ getlenségiek a kulisszák mögül, a mik tanulsá-l j gosak ránk nézve, a kik a szélső­baloldal nyilai-­­ nak minden órán ki vagyunk téve — hazafiság szempontjából. A gyűlés lefolyása ime: Elnök Mocsáry Lajos az értekezletet meg­nyitván, mindenek előtt fölkéri a kör jegyzőjét, hogy a mai nap folytán érkezett levelet olvas­sa fel. Incze József jegyző olvassa: „Mocsáry Lajos orsz. képviselő úrnak, a függetlenségi kör elnökének. Van szerencsém jelenteni, hogy mai nap a függetlenségi körből kilépek. Fogadja mély tisz­teletem kifejezését. Budapesten, 1883. ápr. 18-án, déli 12 órakor. Füzesséry Géza:“ Herman Otto: Nem boszuvágy, nem rossz­­indulat az, a mi felszólalásra késztet; vezet lelkem mély aggodalma, mely abban gyökerezik, hogy pártunk, mely annyi keserves küzdelem után végre valahára erősbödésnek indult, nőttön növekedő tekintélyben részesül, nyomorult bot­rányok által visszahanyatlik, s azok, kik meg­maradnak, Sysiphus kínos munkájára lesznek kárhoztatva — a legszentebb, legnemesebb czél: a haza függetlensége nagy kárára. És hát hol van annak a botránynak a fészke ? mik czéljai ? honnan meríti létjogát? Füzesséry Géza a ház előtt vezekelve, ki­mondta, hogy ő „több képviselő informálása után indult“, a­midőn azt a parlamentet és pár­tot sértő, meggyalázó ballépést elkövette. Kik azok a „képviselők“, azok a gonosz besúgók, kik a helyett, hogy férfiasan kilépné­nek s a parlament és párt érdekében nyíltan cse­lekednének, a rágalom, besúgás ezudar mester­ségéhez folyamodnak ? Füzesséry megjelenik Polonyi képviselő há­zánál s felkért tanuk előtt bocsánatot kérve, kijelenti, hogy ama képviselők között, kik infor­málták, az első Verhovay Gyula !! Ugyanaz a Verhovay Gyula, a­ki a ház keddi ülésében fel­szólalva, azt állítá, hogy neki az interpelláczió­­ról tudomása nem volt, hogy ő Füzesséryvel erről sohasem beszélt. És tovább mondja Füzesséry, hogy ugyan­azokat, az immár hitvány rágalmakká törpült őt ! dolgokat elmondotta neki Hentaller Lajos és rt Komjáthy Béla, az utóbbinak pedig­ tudomása az volt az interpelláczióról is! 51 Az utóbbi kettővel nem foglalkozom. Itt e körben már szembeszállottam egyszer Komjáthy képviselő úrral, elmondtam, hogy megjön az idő, a­midőn én vele még máskép is szembe kerü­­­lök — ez az idő még nem érkezett meg. Várok, I­e Verhovay Gyula képviselővel foglalkoz­nom kell, mert minden becsületes törekvés, ki-­­­váltképen pedig pártunk hazafias, nehéz küzdel­­­­meivel végzetes és esküdt ellenségét látom benne,­­ ki a függetlenség szent elvét hangoztatva, min­dent leránt, mindent gyanúsít, a­mi azoktól a kötelességtudó férfiaktól ered, a­kik a párt elveiért nyílt csatát vívnak azon a helyen, a­­­hová becsületes harczosokat a választók bíró-­­ dalma küldötte: a nemzet tanácsában. 1 . O, ki sem e párt tanácskozásaiban, sem a­­ parlamenti viták nehéz feladataiban részt nem­­ vesz, s egy előkelő magyar város mandátumát 1. kezében tartva, mindent lerántó, gyanúsító lap­­n­jával mint a szú, úgy őröl a párt törzsén. 11. [ Ha valaki, úgy én vagyok feljogosítva arra,­­­ hogy ezeket elmondjam, mert a midőn évekkel­­ ezelőtt Hoitsy Pál barátommal együtt munka- ii társa lettem, a midőn a Függetlenség megala­ is­­ittatott, én a függetlenségi eszme igaz bajnokát ir kerestem benne, s a midőn Majthényi golyója­­ leteritette, oda állottam a helyére s nem törődve r­­á semmivel, folytattam a harczot, áldoztam s vi­seltem a következményeket. És mi volt a bérem ? Betolakodott a re­portere házi szentélyembe, pellengérre rakta s a midőn ez ellen tiltakoztam, gúnyolódva ve­tette oda, hogy nyilatkozataimmal a feltűnést hajhászom. De ez csak én vagyok — ez semmi. Más a párt, más annak missziója. Én konstatálom, hogy mindazon botrány, a mely nyíltan vagy besugás utján Verhovay Gyulától ered s minden tisztességes és komoly emberben csak undort és felháborodást kelthet, országszerte a független­ségi párt intéző körének rovására iratik és maagyaráztatik, holott Verhovay Gyula e körnek nem tagja, az ő lapja e körnek nem közlönye, szóval, a pártkör, mint olyan, Verhovay Gyulá­val és lapjával semminemű szolidaritásban nem áll! Itt rejlik a veszedelem, ez ellen határozot­tan kell tennünk ! Én részemről itt, a pártkör színe előtt leg­határozottabban kinyilatkoztatom, hogy avval a Verhovay Gyulával, a­ki a parlament nyílt ülé­sében tudva mondta azt nem igaznak, a­mit Füzesséry vallomása úgy a ház előtt, mint fel­kért tanuk jelenlétében Polonyi Géza előtt való­nak és igaznak bizonyított, t. i. a rágalom be­­súgását, avval az emberrel én egy párton helyet nem foglalok. Indítványozom, hogy miután Verhovay Gyula működése a függetlenségi párt törekvéseivel ellenkezik, országszerte a párt tekintélyének rovására magyaráztatik ; továbbá, miután lapja, melybe rovott előéletű, a társadalomból kitaszí­tott emberek írnak, nem képviseli s nem kép­­iselheti a függetlenségi párt feladatait és törekvéseit: bocsásson ki a függetlenségi párt­hoz egy indokolt nyilatkozatot, mely konstatálja azt, hogy Verhovay Gyula nem tagja a függet­lenségi párt körének. Függetlenség czímű lapja nem közlönye a pártnak, s a pártkör mint olyan leghatározottabban visszautasítja azt, hogy Ver­hovay Gyulának és lapjának bárminemű dolga a függetlenségi párt központi körével összeköt­tetésbe hozassák. Ezután hosszabb vita fejlődött, melynek során A SZÉKELY NEMZET TÁROZÁSA. Téli hajnal. Vad, csikorgó téli hajnal Szele rázza ablakom. Puha ágyon elmerülve, Elmélázva hallgatom. Lelkem a lezajlott múltak Harczai közt andalog . . . Kik idáig elvezettek — Óh ! bizony csak angyalok ! Mikor őrült szenvedélyem Lázas kínja kergetett, Eszeveszett dobzódásban Csikarni enyhületet; Mikor izzó gondolatok Gyehennáján érezéra, Hogy bor, mámor, semmi, semmi Nem fog a szív mély sebén; Vagy, mikor majd zsibbadásba’ Tört, gyötört a nyugalom, S egyedüliségem átkát Kellett nyögve hordanom; Mikor — óh! — e másik véglet Pokla tépett, . Álmodhattam-e, _ Jobb napom még szakgatott, hogy egykor fölragyog ? Hogy az elhalt láva hamván Enyhe pásztortűz gyulád, S mosolyogva szitogatja Csengő-bongó ifjú had ; Hogy könyázott fürtei­m­el Gödrös apró kis kacsók Játszadoznak, és lelkemből Áldva hull a köny, a csók. Hogy az idő szárnyairól Rám virágok omlanak, S virágágyon, édes álom így aranyoz múltakat ? ! — Májusi nap hajnalában Nem ragyogóbb ablakom — Az enyimek pihegésit Könnyes szemmel hallgatom ! E. Kovács Gyula: A hikszószok és a zsidók Egyptomban. (Folytatás) Ábrahámnak kiköltözése Haranból Kánaánba 75 éves korában történt (Mózes I. 12. 4.). In­nen nejével Sárával együtt az ínség miatt (2300 — 75­0) 2225 körül Egyptomba húzó­dott. Visszatérése után Lottól elválik, ki Sodom­a vidékére telepedik le, hol azon veszélybe jut, hogy családjával, cselédjeivel és vagyonával együtt K­h­u d­ u­r-L­a­g­o­m­e­r-nek, Szusziána (vagy Elam) királyának foglyává, s­­illetőleg zsákmányává lesz, mely bajból csakis Ábrahám önfeláldozó elszántsága s 318 számra rugó szol­gáinak vitézsége menté meg. (Mózes I. 14. feje­zet). Ezen bibliai adat is összevág a történelem­mel, mert ebből tudjuk, hogy Khudur-Na­­k­h­u­n­t a legközelebbi utóda Khudu­r-L­a o­­m­e­r, történetileg L a g o m e­r, győzelmes had­járata által hatalmát ez időtájt egész a Jordán folyóig terjesztette ki. Íme tehát Kr. e. 2225 körül fordult meg Ábrahám Egyptomban s igy meg van vonva a határ azon időpontra nézve, mely előtt a hikszószok betörése ezen országba végbe nem mehetett s a­mely idő, mint ezt mindjárt látni fogjuk, összhangzik Egyptom történetével is. Eddig a régiségbúvárok, mint pl. Lepsius, azt hitték, hogy a XII. uralkodóház kihalta után nemsokára történt a hikszószok betörése Egyptomba. Azonban a k­a­r­n­a­k­i Aramon templom falán felfedezett festmény és a Mari­ette által felfedezett újabb a­b­y­d­o­s­i tábla S­é­t­i királytól, bizonyítják, hogy létezett egy XIII. dynastia is, melynek királyai felváltva a Szevekhotep és Noverhotep neveket viselik; sőt Alsó-Egyptom Xois városában egy XIV. számú dynastia is fellépett, de mivel ennek uralkodási ideje hozzávetőleg sem állapítható meg, e kö­rülményből azt következtetik, hogy e két dynas­tia (t. i. a XIII. és XIV.) egykorú. Több történeti műben tévesen M o­e­r i­s nevű király van megnevezve a XII. dynastia utolsó uralkodójául, mint aki a Moeris ta­vát ásatta, valamint a híres labirint­hoz építtette; ugyanennek halála után jöttek volna a hikszószok is 2100 körül Kr. e. Egyptomba; pedig M o­e­r i­s nevű király nem is létezett, hanem III. Amenemha volt azon fáraó, a­ki több, mint 2500 évvel Kr. e. a Moeris tavát ásatta és a labyrint nevű nagyszerű palotát építette. A Moeris szót a görögök képezték meri, tó és hunt áradat egyptomi nevekből, valamint a „labyrinth“ nevet is a „Lope­ro­­hunt“ (vagy tó partján épült templom) szavak­ból. III. Amenemha halála nem történt tehát 2100 körül időszámításunk előtt, hanem jóval előbb a 2500. év táján és a hikszósz uralom sem vehette kezdetét mindjárt a XII. dynastia után, mert a XIII. dynastia első királyai azon egész terület felett uralkodtak, melyet legköze­lebbi elődeik bírtak, hanem kezdetét vehette nemsokára azután, hogy Ábrahám Egyptomot meglátogatta, vagyis 2200 körül, a hanyatlás azon idejében, midőn az ország két uralkodó­ház közt megoszolva, régi hatalmát s ellenállási erejét elveszítvén, nem volt képes szembeszállni a réá zúduló féktelen elemmel. Idáig jutva, szólhatunk már arról, hogy vájjon honnan jött a hikszósz nevű nép ? Mint fennebb fejtegettük, Egyptom szomszéd országai­ból nem jöhetett, mert az ottani sémi pásztor­törzsek akkoron még a lónak birtokában nem voltak, következőleg lovassággal fel nem léphet­tek, ennélfogva igen valószínűleg a távolabb keletről jött fergeteg, Media vagy Turkesztán (Turán) síkjairól, hol e korban a turáni fajhoz tartozó lovas hadi nép tanyázott. Ugyanebben a században érezte ezen fergeteg rohamát ős Khaldea is, hol — mint fennebb említők — a belföldi vegyes fajú (khami-khusita) nép a turáni eredetű szuszai királyok hatalma alá került, kiknek egyike, Khudu­r-L­agomer. Ábra­hám korában a Jordánvölgyig terjesztő hódítá­sait s ekként a hikszósz nép a turáni seytha népcsaládnak egyik előretolt hullámát képez­hette, midőn Egyptomra rontott. Nagy forron­gásban lehettek e században Elő-Ázsia népei, mert a hikszósz királyok, hogy új hódítmányu­­kat az utánuk nyomulható újabbi néptömegek ellen megvédjék, megerősítették kelet felől a határokat, név szerint A­v­a­r­­­s városát egy óriási erődített táborrá alakították át, melyben 240 ezer fegyveres őrizte az ország határait. Meddig tartott a hikszósz uralom? Nehéz ezt meghatározni, mivel a régi írók, ámbár mind M­a­n­e­­­h­o nyomán indulnak, külön­böző számokat hoznak fel. A történetírók (köztük Bunsen is) általában 500 évet számíta­nak a hikszósz-uralomra, de a zsidó író, F­l­a­­v­i­u­s, azt mondja, hogy az első és második hikszósz dynastia, tehát a XV. és XVI., 511 éven át birta a hatalmat s ekkor kezdődött a harcz a hikszósz királyok és a thébaei feje­delmek közt, mely 150 évig tartott, mi mind­össze CGI évi időközt foglalna magában. Azon­ban nemcsak ezt, hanem még az 500 évet is bajos kihozni, mert mint most már az emlékek­ből tudjuk, nem Th­utmes (Thutmosis) hanem Ahmesz (Amosis) király, kinek uralkodása 1750-ben kezdődött, űzte ki őket a határon túl s igy 2200-tól ezen évig csak 450 év telt el. (Folyt, küvetk.) Eötvös Károly kijelenti, hogy még tovább kíván menni, mint Herman s kimondatni akarja hogy a Függetlenség modorával a pártnak árt. Nem kevesebb, mint tizenhat tagja van a füg­getlenségi pártnak olyan, a­kik ellen a Függet­lenség érzékeny támadásokat intézett, sőt mond­hatni, rendszeres üldöző hadjáratot viselt. V­ala­­mennyi kormány­- és más párti lap, melyeknek ellenséges magatartását ha nem indokolná is, de legalább megmagyarázná pártállása, együtt éve nem állította a függetlenségi pártot pellen­gérre úgy, mint az úgynevezett függetlenségi lap. Mert ha ez a lap más párti lap: ugyan ki ad saját pártja ellen intézett támadásaira any­­nyit, mint akkor, ha mindennap azt hirdeti, hogy csak az ő kezében tiszta a függetlenségi oszló. Ha egy ily lap támad a függetlenségi párt ellen, konok következetességgel, rosszakarat­tal, saját párthíveinek becsületében gázolva, po­litikai és egyéni tisztességét gyanúsítva: mi le­het ennek a végső következése ? A kormánypárt­nak, még ha csonka is, materiális masszív ha­talom van a kezében, melylyel sok mindenféle támadás ellen reagálhat. De egy ilyen pártot, mint a függetlenségi, csupán morális hatalma tisztessége, jó hírneve s elveinek szentsége és igaz ügye, egykor megjövendő diadalainak hite mellett csupán egyéni becsülete tarthat össze, növelhet meg és vezethet győzelemre. A­ki azt­­ támadja, azt rontja meg, azt ássa alá nap nap után, éven át: mi joggal meri állítani, hogy a függetlenségi pártnak h­arc­osa, s hogy a füg­getlenségi elvek diadalát őszintén akarja, ugyan­akkor, mikor a pártnak megrontására többet követ el, mint ellenfelei. Rettenetes hiba volt perfid magatartással szemben a függetlenségi párt részéről az eddigi hallgatás, íme, benne vagyunk a bajban. S aligha nem következik be az az idő, hogy a jobb sorsra érdemes párt el­végre odajut, hogy a legközelebbi választásoknál választóink ugyan lesznek, mert azok mindig lesznek, de jelöltjeink nem lesznek. — Mert a tisztességes, egyéni becsületükre sokat adó ele­mek el fognak vonulni az olyan párttól, mely­ben épen a tisztesség, a becsület állandóan fe­nyegetve van. Mig oly elemek vannak e pártban, a becsület sem biztos, s azok kiknek, ez a leg­főbb kincse, tartózkodni fognak e párttól. Ujjal mutatnak reánk s azt fogják kérdeni: ezek akar­nak bátran küzdeni, akarnak diadalt, ezek hi­szik elveik zászlaját győzelemre vezethetni, kik­nek saját pártjukbeliek hátulról támadó orgyil­­kaitól is félni kell? Elérkezett az idő, mikor ezekkel az ele­mekkel nem számolni, de leszámolni szükség. Legyünk félannyian, mint vagyunk, legyünk még kevesebben, de fokozza fel erőnket az egymás iránti bizalom, a kölcsönös becsülés, melynek hiányában párt nem vagyunk s nem győzelem, de bukás vár reánk és pedig nem is becsülettel, de gyalázattal teljes bukás. Még az is, a kinek kedve elment a politika küzdteré­­től, melynek homokján ennyi szennyet talál, a­kit egészségi vagy más tekintetek arra sarkal­nak, hogy mandátumot ne vállaljon jövőre, de a függetlenségi pártnak azért híve akar maradni szívén viseli boldogulását, szükségkép azt kivánja, hogy a párt szabaduljon meg ez ele­meitől, melyek csak nyűgözik, kompromittálják és infirziálják. Ha a párt e lépéstől vonakodnék, sokan lennének kénytelenek kijelenteni, hogy ők ily elemekkel egy párton lenni magukra nézve erkölcsi lehetetlenségnek ismerik. S épen azért helyeselni kell egy oly nyilat­kozat kiadását, mely a félrevezetett közönség előtt minden félreértést eloszlasson, s világossá tegye, hogy a függetlenségi pártnak Verhovayval semmi köze, mondhatja ő magát a párt hívé­nek, harcrosának, őt a párt magáénak el nem ismeri, lapját a magáénak nem tekinti, annyira nem, hogy azt a függetlenségi kör kitiltja ke­beléből. Hiszen a­mióta a függetlenségi párt megerősödött, sajtója is erősödött vele. Nem egy új függetlenségi lap keletkezett, napi és heti lapok, fővárosban és vidéken, melyek ne­héz időkben jó szolgálatot tettek ügyünknek, de volt-e ezek között csak egy is, hogy a Függetlenség“ ne bántotta, ne támadta, ne gyanúsította, veszett hírét ne költötte volna, soknak már keletkezése előtt. A vele egy köz­jogi alapon álló hírlapokat mind tönkretenni törekedett s erre látszott fektetve lenni műkö­dése legfőbb súlya. Nincs a kormánynak az a hatalma, nincs Rotschildnak az a pénze, a­mi­vel a nemzeti függetlenség ügyének annyit le­hetett volna ártani, mint e perfid manőverrel. És a függetlenségi párt hallgatott, hosszú tü­relme odáig ment, hogy már-már lábra hagyta kapni azt a hitet, hogy egyedül csak Verhovay az igaz ember, az elvhit függetlenségi, más mindenki ámító, gaz és honáruló. Hagyták el­terjedni ezt a rettenetes félreértést, melyet ha eloszlatni elmulasztunk, az meg fogja ölni, tönkre fogja tenni a pártot. Azért egy olyan értelmi nyilatkozat a párt részéről elkerülhe­tetlen. A­mi azokat a képviselőket illeti, a­kikre Füzesséry, mint informác­ióra, hivatkozott, szük­séges lenne szintén kiküldeni egy kisebb bizott­ságot, a­mely tőlök maguktól szerezne magának informác­iót az ügy állásáról, arról is, ki mit mondott s mennyiben tehető fel és kinél a jó­hiszeműség s erről jelentést tenne a pártnak. Madarász József Herman D. indítványára meg­jegyzi, hogy a függetlenségi kör igenis jelentse ki, hogy Verhovay nem tagja s lapja nem or­gánuma. Erkölcsi tekintetben, modorára, hang­jára nézve ő is kárhoztatja a „Függetlenséget.“ De hát más függetlenségi lapok is lehetnek, melyeknek egyik-másik czikke ellenkezik a füg­getlenségi párt nézetével s még­se tartják szük­ségesnek dezavouálni. Ez alatt megérkezett Komjáthy Béla, ama három képviselő egyike, kikre Füzesséry hivat­kozott s becsületszavával erősiti, hogy neki a Bolonyi ellen szőtt kompletban része nem volt minden ilynemű állítás egyszerűen nem igaz. Eötvös Károly nem osztozik Madarász néze­tében. Azt mindenki tudja, hogy Verhovay nem tagja a pártkörnek, s lapja nem pártlap. En­nek konstatálására nincs szükség, hanem azt kell kimondani manifesztumban, hogy a lap el­lensége a pártnak, hogy a nemzet is tudja ezt meg. Ha mást tennénk, az gyermekes játéknál nem volna egyéb. Orbán Balázs Verhovay működésében még többet is lát, azt t. i., hogy neki a párt felbon­tása a czélja. Vakondokmunka folyik itt a párt ellen, mely a becsületes embereket elűzi a párttól. Herman Ottó : Verhovayt a párt emelte fel, ezt hálátlansággal fizette meg a pártnak A parlamenti tagnak komolynak kell lenni, de Ver­­hovaynak csak a demagógiára van hivatása és tehetsége. Programmja: botránynak, botrányra való halmozása, a lap „érdekében“. Pedig botrány és botrány ő tőle, ki lapjában az „erkölcsi meg­botránkozás“ külső mázával kifestve, hajszát indít azok ellen a látvány, aprócseprő, csak hiú bolondoknak kis kárt okozó „revolver-lapocskák“ ellen, a midőn saját lapját revolverként rásze­gezi egyesek ellen, a társadalom ellen, leginkább pedig az ellen az országgyűlési párt ellen, a mely Magyarország függetlenségéért küzd és fárad. 61. szám.

Next