Székely Nemzet, 1884 (2. évfolyam, 1-199. szám)
1884-05-04 / 69. szám
Május 4. SZÉKELY NEMZET ben egy cseber pálinkát s egy bordó bort hagytak a lakosságnak foglalóul, mely hozzá is látott az íráshoz annak rendje szerint, később a tömeg összeczivódván, más szerszámokkal kezdették egymást kapaczitálni. Szárhegy elöljárósága még ezt megelőzőleg értesítette Ugronékat, hogy a már kitűzött népgyűlés megtartását nálunk nem látja foganatosíthatónak, mert ingerült itt is a hangulat, s egyáltalán katonai karhatalom nélkül a rendről nem vállalhat felelősséget. Ugron azt írta vissza, hogy : A gyűlést mégis megtartjuk, rendért önök felelősek.“ Remetéről visszajövet Szárhegy alsó részében tábort ütöttek az ellenzék kortesei, nevezetesen: Kónya János, Dezső Gyula és Balog Vendel urak. Minden elül-hátul található embert megfogtak s estére több helyre meghívták itatni s fejenként még 5 forintot is ígértek. De bizony egy szál emberre sem tudának szert tenni, mert már estére az utczák teljesen néptelenek, a korcsmák sötétek lettek, s nem akadt irgalmas korcsmáros, ki őket beeresztette volna, így bujdosták végig az egész nagyközséget, sikertelenül, míg végre szállásukra visszamenni kénytelenittettek, melyet kőzápor között valahogy el is értek. Elfeledém elébb megemlíteni, hogy mikor megérkeztek, lobogójukat egy kapura kitűzték volt, honnan a sokszoros „le vele!“ intelmekre levették s egy sütőben a kemencze megé — méltó helyére — állították. Nos ezen lobogót ma reggel a szomszéd lakatlan teleknek házán találták kitűzve, még pedig az oszthatóság törvénye szerint oly állapotban, hogy a tulajdonosok még attól is megfosztva látták magukat, hogy azt rongylepedőnek használni lehetett volna. S hozzá még oly különös disszel is el volt látva, melyet itt jónak látok elhallgatni. Ugronék ma már 11 órakor községünkben voltak, de szállást sem kaphatván, meg hogy egy lélek sem találtatván, kihez szólald lehetett volna, tovább hajtatott Ditróba, hol a „dicső győzelem“ megtörtént a következőképpen: Ugrón Gábor a polgári iskola lépcsőjére állván, a vásáros férfi és asszony népséghez (mert heti vásár volt) tartott beszédet, kezdvén azt imigyen : „Kedves székely atyafiak ! Ha egy drótos tótot meghallgattatok . . . (Nagy zúgás : Le vele ! Éljen Dobránszky) . . . vagy egy házalót, ki csontokat és bőröket árul .... (Újra nagy zugás, felkiáltások : Az ur árulja-e a bőröket ?) . . . Árulnám én is, ha volna, — felele Ugrón! . . . hát engem, ki nem afféle jött-ment, hanem udvarhelymegyei birtokos vagyok, hallgassatok meg !“ (Le vele ! Éljen Dobránszky !) Mikor a nagy zugás után szóhoz juthatott, a szolgabiró ellen kezdett izgatni, mivel szerinte őket a szabad szólás jogától is el akarja tiltani. E föltevését az éppen jelenlevő szolgabiró erélyesen vágta vissza, mire a nép a szolgabirót kezdte éljenezni. Ugrón azután is beszélt még, de hogy mit ? azt csak ő tudja, mert a nép folyton Dobránszkyt éltette. A sok zűrzavaros beszédből, — akarom mondani kiabálásból — különösen kihangzott egy remetei ember szájából a következő refram : „Szállj le onnat te . . . Látszik, hogy nagy czigány vagy, mert ha egy szikra becsületed volna, erre a sok szidásra eddig eltakarodtál volna!“ Ugrón uram elvégre is látván, hogy hiába erőlteti magát, leszállóit a lépcsőről Splényi báróval, — ki oly fehér lett, mint a miniszterpapiros, — Ugrón pedig oly végtelenül dühös, mint egy tigris, mit azon helyzetben nem is csodálunk. A távozókat a feldühödt nép összetiporta volna, ha a szolgabiró, a ditrói biró, a rendőrség és a szuronyos csendőrség ezt meg nem akadályozza. Általános a vélemény nálunk arról, hogy Ugrón — mint beszédének bekezdéséből látszik — vagy rossz kortes, vagy pedig ma kivételesen elvetette a sulykot. Mert ahelyett, hogy a népet legelőször megnyerte volna, s ezzel az elmondandók sikerének alapot csinált volna, fogta magát, s éppen azzal ütötte arczul, mit el kellett volna hallgasson !... Levelező: NI. Gy.-Ditró, ápril 30. A Székelyföld megmentői megjelentek ápril 29.én Ditróban is, hogy jelöltjükkel, dr. Splényi Ödönnel szerencsét próbáljanak. Azt hittük, hogy az alfalvi és szárhegyi kudarcz — mely utóbbi helyen embert sem találtak, kinek hangzatos frázisaikat elmondják — visszatartja őket, nem jelennek meg itt, hol nincs kedvező talaj arra, hogy eszméik gyökeret verjenek. De biz ők eljöttek. A helybeli községi elöljáróságnak Ugron Gábor bejelentette, hogy 29-én Ditróban gyűlést tart. Délután 3 órára volt kitűzve a gyűlés ideje, de ők délelőtt már itt voltak, miután Szárhegyen nem boldogulhattak. Ugron Gábor és Incze képviselők, báró Splényi Ödön, Kánya I., Balogh Vendel, szárhegyi Dezső Gyula, a végzett jogász, no meg az alfalvi vezér, Rosdás Antal szerencséltettek bennünket. Győrfy Gyula képviselő — úgy látszik — a gyergyói dicsőséget megelégelte s elszaladt. A nevezettek, miután a piaczot, hol ép vásár volt, néhányszor végig sétáltak, hogy hallgatókat gyűjtsenek, megálltak az iskola éjülete előtt, hol néhány héttel ezelőtt Dobránszky szeretett képviselőnk iránt nyilvánult a választó közönség törhetlen bizalma. Siklódy Péter, községi főbiró, az alig 100 főre menő s nagyobbára a szomszéd községekből bejött néptömeg előtt felolvastatta Mikó Árpád szolgabirónak a gyűlés megtartását betiltó rendeletét; a gyűlés betiltásának oka az vola, hogy a hangulat nagyon izgatott volt s különösen lehetett attól tartani, hogy •— mint szokott lenni vásár idején — a mindenünnen beözönlött nép bepálinkázik, kész ily állapotban rendetlenséget csinálni s tettlegességhez is fogni. A gyűlést betiltó rendelet d,jj, ez ára Ugron Gábor szólni kívánt, miért is Siklódy főbiró intette a népet, hogy a beszédeket hallgassák végig türelmesen s azután éltethetik azt, a kit szeretnek. Erre már felhangzott : „éljen Dobránszky!“ és ezen első kiáltás már baljóslatú volt Ugronra és társaira. Ugron G. szólott. Szokásához híven legelőször is a szolgabirót támadta meg a gyűlést betiltó rendelete miatt, ezt törvénytelennek nyilvánította, mire a nép a szolgabiró éljenzésével felelt. Mikó Árpád szolgabiró Ugrón beszédét félbeszakítá érczes hangjával és kifejezte, hogy rendelete törvényen alapul. Ugrón ismét beszélni kezdett, hiába a néptömeg folyton Dobránszkyt éljenezte s Ugront ez által beszélni nem engedte. Mihelyt az éljenzések és a levele hangok csendesültek, Ugron újból beszélt és pedig az adót emlegette, azt gondolván, hogy erre csak elhallgat a nép. De bizony csak úgy járt, mint előbb; hasztalan volt minden erőlködése, 4—5-ször akart szóhoz jutni, a nép nem tágított és folyton éljenezte Dobránszkyt. Különben Ugron Gábor képviselő nagyon elhibázta a dolgot, mikor beszéde egyik bekezdésekor ilyent mondott: „ha meghallgatjátok a drótos tótot, annál inkább meghallgathatjátok székely testvéreteket, engem.“ Hiába szabadkozott Ugrón, hogy a drótos tót kifejezés alatt nem Dobránszkyt értette (?), a nép arra vette és ez ingerültségét annyira fokozta, hogy Ugrón Gábor kénytelen volt minden kísérletét abban hagyni. Többi társai hallgatag szemlélői voltak azon hasztalan erőlködésnek, melyet vezetőjük kifejtett, hogy szólhasson. Re infecta el kellett távozniuk. Még azt a czélt sem érték tehát el, hogy képviselőjelöltjüket bemutathassák. Talán már most belátták, hogy itt nem találnak követőkre. Ditrói, 69. szám. Vidéki hangok a hajszához. Csikmegye, május 3. „Megindult a hajsza a kormánypárt részéről“ Így az ellenzéki újságírók. Igazuk van, mert csakugyan megindult a hajsza, de nem annyira a szabadelvű párt, mint inkább a két ellenzéki párt részéről, még pedig oly eréllyel, minőt 1867 óta magyar ember még nem látott. Csapatonkint barangolják be az országot a nagy hazafiak, hogy hirdessék az ők politikai bölcsességüket napkelettől napnyugatig, kilátásba helyezendő a népnek azon eldoradói boldogságot, mely egyedül az ők beteges agyuk szüleménye, s a melynek árán szeretnék a szegény hazát bele vinni oly kelepczébe, melyből anyagi végromlása és faji megsemmisülésével lenne képes kivergődni. A bársonyszék és hatalom csábitó mámorától elvakitva többnyire hívatlanul betolakodnak oda, ahová őket senki sem hívja, s hirdetnek oly elveket, melyeknek ellenkezőjét és káros voltát a józan irányú sajtóból és a tiszta hazafiúi meggyőződés sugallatából mindenki ismeri. Szitkozódnak a kormány és pártja ellen, kiknek a hazára nézve üdvös működése szintén oly ismeretes, mint az ők negatív szereplésük. Pedig tudhatnák azon urak, hogy minden tehetségnek és akaratnak koronája a józan ész, melyet nagyhangú üres frázisokkal megtámadni nagyon bajos dolog. Minden sikernek titka abban van, hogy tudjuk mi történik körülöttünk , hogy alkalmazkodjunk viszonyainkhoz ; hogy ismerjük az idő szükségét; hogy mondjuk embertársainknak csak azt, mire annak a kellő pillanatban szüksége van. Nem elég az igazi dolgot végezni, hanem a kellő időben, helyen és módon szükség azt teljesíteni. Nagy Frigyes azt monda egykor Ilik Józsefről: „hogy ennek mindig a második lépés megtételére volt szüksége, mielőtt még az elsőt megtette volna“. Így tesz hazánkban a gyakorlatiatlan politikusoknak baja, kik nem ismerik el azon ezer körülményt, melyek a hazát bekerítik, és türelmetlenek a czél elérése iránt anélkül, hogy a közvetlen akadályok elhárításánál hazafiasan közreműködnének. Igazán alkalmazható ránk a költő azon mondása, hogy : „Átok verte meg a magyart, mert az soha együtt nem tart.“ Nem tartunk mi együtt. Az ellenzék igyekszik népünk között a gyűlölet és egyenetlenség magvát elhinteni, őket teljesen demoralizálni s azzal a reakczionárius irányt elősegíteni. Ma, midőn a biztos néppárthoz közelg államunk hajója, nagyravágyásuk és népszerűség hajhászatuk dühével mindent rá akarnak a kormányra zúdítani a mai rendbontó elemek, s várnak mindent a társadalmi átalakulásoktól, és nem a megjavított szépen fejlődő nevelési intézményektől, munkás és egyéb társulatoktól. Az ellenzék egyik pártja ígér a népnek jobb kormányt — természetesen saját magából, s kilátásba hozza a valódi boldogságot. A másik még ezen is túltesz nagymondásaiban, független államot biztosít a nép részére, mielőtt Magyarországot megalkotni igyekeznék, hogy aztán csakugyan legyen oly külön hadserege Magyarországnak a hazában élő nemzetiségekből, mellyel a független haza sorsa örök időkre állandóvá tétessék. Azt tartja a közmondás: „soha se cserélj valamely bizonyosért bizonytalanságot“ és „egy madár a markodban többet ér, mint kettő a bokorban. “ És ezek valóban megdönthetően igazságok. Nem csak kitartás szükséges azon sikerhez, melyet tapintatos kormányunk gondoskodásától bizton várhatunk, hanem türelem is, vagy várni tudás; pedig valóban minden leczke között, melyet e világ iskolájában meg kell tanulnunk, a legnehezebb a várakozás, de az oly várakozás, mely alatt szilárdul állunk, egyensúlyt tartunk, vigyázunk és folytatunk minden erőfeszítést a lassú évek küzdelmei és kísértései között, ez az — amint számtalanszor igazán mondatott — „nagyság“, akár férfi, akár nő vívta ki. Hiszen tudjuk, hogy a világot nem lehet körülhajózni egy szál alatt. A nagyszerű eredmények nem egy nap művei; azon gyümölcsök, melyek legjobban megérdemlik a szüretet, legtovább érnek, s azért mindenkinek, ki szilárd siker után vár, meg kell tanulni „dolgozni és várakozni,“ mert a puszta frázisok az ország regenerácziójának nagy művében csak észrevétlenül hangzanak el. Igen de a politika meggondolatlan kufárjai a népszerűség hajhászatot tekintik a siker legjobb próbájának, s szeretnének minden szemek tűzpontja és minden szemlélő szemléltje lenni; bár a becsület ezen nemében minden vásári kiáltozó jobban részesül, mint a legjobb orvos, és a hóhér jobban, mint a bíró. Vajjon van-e joguk ama nagy hazafiaknak azokat, kiknek politikai hitvallása az övékével meg nem egyez, csak azért sárral dobálni, mert nem igyekeznek nevüknek valamely sarokbani viasz hangoztatását megszerezni? Vajjon nem volt-e sok ember áldás a világra nézve, aki nem csinált benne zajt s mint koldus halt meg? S nem volt-e életében sok ember gazdag és hírneves, ki erkölcsi csőd alatt állott? Ne bízzák el tehát magukat nagyon a nagyszájú apostolok a könnyen hívőktől kierőszakolt tapsok miatt, mert utoljára is belátja a rászedett nép, hogy az olcsó népszerűség hajhászatból és szájhősködésből valami nagy haszon nem háramlott sem rájuk, sem a hazára. _____ _— 8.— BELFÖLD — május 3. Küldöttség a miniszterelnöknél A nagyváradi szabadelvüpárt százas küldöttségét Tisza Kálmán miniszterelnök csütörtökön délután fogadta a szabadelvü-párt helyiségében. A küldöttséget Ritoók Zsigmond vezette a párt kibontott zászlója alatt. Megérkezve a szabadelvüpárt helyiségébe, egy öttagú küldöttség kereste fel Tisza Kálmánt a miniszterszobában és felkérte, fogadná el a küldöttséget. Tisza Kálmán beléptére a küldöttség lelkes éljenzésbe tört ki. Ezután Ritoók Zsigmond a következő beszédet intézte a miniszterelnökhöz: „A nagyvárad-városi választókerület szabadelvű pártjának egyértelmű határozata folytán jelentünk meg mint küldöttek Nagyméltóságod előtt tolmácsolni pártunk bizalmát s egyszersmind felkérni Nagyméltóságodat, hogy az országgyűlési képviselők választása alkalmából a nagyváradi kerület képviselőjelöltségét elfogadni méltóztassék. Ismét a liberális elvek képviseletére kérjük fel Nagyméltóságodat, nem az elvont doktrínának, hanem a hazai történelemből kifejlődött életképes liberális intézmények képviseletére; azon szabadelvűség képviseletére, mely hazánkat a fokozatos haladásra vezette, azon elvek képviseletére, melyek oda vezették a nemzetet, hogy számos intézménye kiállja a versenyt a nyugati czivilizáció által teremtett intézményekkel. Ezután bővebben fejtegetve a szabadelvűség lényegét, a párt nevében felkéri a miniszterelnököt, hogy a jelöltséget fogadja el“. Tisza Kálmán megköszönve az irányában tanúsított bizalmat és ragaszkodást, kijelenté, hogy a jelöltséget elfogadja. Hosszabb beszédben utalt arra, hogy nehéz feladattal áll szemben, midőn a küldöttség vezére által elmondott beszéd értelmében vett szabadelvűség képviselésére vállalkozik, mert a liberalizmus eszméjét ép úgy kell megóvni a radikalizmus veszélyétől. A SZÉKELY NEMZET TÁRCZÁJA. A lelkész fia. — Elbeszélés. Németből. — (Folytatás.) Fivérem otthonléte gyakori társaságot vont a papi lakra s viszont a család is gyakran kapott meghívást egyik-másik jó ismerőstől. Otthon természetesen nem kerülhettem ki az idegenekkel való találkozást, de mindig fájdalmas volt reám nézve a pillanat, melyben idegenekkel érintkeznem, kérdezősködéseikre felelnem kellett, mert majd mindig valamelyik testvérem sötét, visszariasztó tekintetével találkoztam, mi kimondhatlanul elszomorított. Egyedül atyám volt a régi s ezt köszönöm neki még sírjában is. Az ő atyai kötelességérzete nem tűrhette, hogy egyik gyermeke a többi által mellőzve legyen s nem egyszer szállott szembe miattam testvéreimmel. De mindez nem sokat használt, szép szerével mégis mindig félretoltak utjukból. Ha látogatásokat kellett viszonozni, mindig volt ürügy az én otthon maradásomra ; egyszer a szekéren nem volt hely, máskor házőrző kellett, harmadszor a gazdaság igényelte jelenlétemet s így tovább. Hanem még ennél több is következett. Egy alkalommal vendégeket vártak a házhoz. Sarolta testvérem feljött az én padlásszobámba, hol egy kis műhelyt rendeztem be magamnak, hogy otthon létem alatt a házhoz dolgozhassak. — Monda, hogy vendégeket várnak, egyúttal arra kért, hogy ha tehetem, menjek el hazulról, vagy valami szín alatt maradjak szobámban, hisz úgy sem igen jól találom magamat a társaságban; csupán arra kért, hogy atyámmal ne vétessem észre, hogy szándékosan kerülöm a társaságot. — „Tán szégyenled magadat miattam ?“ — kérdezem testvéremet. „Ah dehogy — feleség — hiszen testvérem vagy, de lásd úri vendégek jönnek, közöttük D . . ur, ki nemes családból való, lovassági tiszt volt, most gazdaságot folytat s a közelebbi időben örömest társalgóit velem. Ne vedd tőlem rossz néven, de ha ő megtudja, hogy te suszter vagy . . . . s aztán gondold meg csak, reám nézve csakugyan szerencse lenne, ha ... . Nem engedtem, hogy tovább folytassa, megígértem, hogy szobámban maradok, felhatalmaztam, hogy atyámnak mondja azt, hogy rosszul érzem magamat. Megköszönte szívességemet s látszólag megnyugodva távozott. Annál nagyobb keserűség vett erőt rajtam; kínomban kaczagtam, de szemeimből omlottak a könyek. Testvéremre nem tudtam haragudni, habár kissé önzőnek mutatta is magát velem szemben, de szegény jó atyámat hibáztattam s magamban szemrehányással illettem, hogy engemet testvéreimnél kevésbé szeretett s jövőmről mostohán gondoskodott. Elhatároztam, hogy tovább nem maradok a szülői házban. Amint bealkonyodott, összeszedtem holmimat, pintlimet a hátamra, vándorbotomat a kezembe véve, egy hátsó ajtón észrevétlenül kiosontam. Az ablak alatt előhaladva hallottam testvérem zongorajátékát, ez volt számomra a szülői háztól az „isten veled.“ Az utczára érve gyorsan haladtam a falu végéig, innen gondolkozva folytattam utamat az éj néma csendjében, s mire virradni kezdett, mértföldek választottak el a szülői háztól. Elutazásom harmadik napján levelet írtam atyámnak. Elutazásom indokát csak leplezve mertem érinteni; azt irtam, hogy mint vendég már is igen sokáig voltam otthon, hogy a mesterlegénynek szükséges a vándorlás, hogy arra már régebben elhatároztam magamat. Hogy bucsuvétel nélkül távoztam hazulról, azért bocsássanak meg s indokát ne kutassák; majd ha a világban jól lesz dolgom, írni fogok. A városba érve, tanító mesteremnél a szokásos módon felmondtam a munkát s aztán mentem tovább. Sok várost bejártam, sok embert megismertem ; munkát mindenütt kaptam, de egy helyt csak addig maradtam, mig a további útra pénzt tudtam szerezni. Ami az ipar körébe vágott, mindenütt pontosan megfigyeltem ; ahol hírlapot vagy könyvet kaptam, azt nagy szorgalommal olvasgattam és így bizonyos ítélőtehetségre tettem szert, legalább olyan dolgokban, melyek állásom folytán engem közelebbről érdekeltek, így töltöttem el két évet. Tovább folytatva vándorlásomat, a Rajna vidékének egy csinos városkájába értem, hova a midőn kora reggel megérkeztem, a legelső, kivel találkoztam, Ferencz bátyám volt, ki mint tiszt, csapatjával gyakorlatra ment. Én megismertem őt s tán a váratlan meglepetés miatt: — megállottam s hangosan nevén szólítottam. Ő is meglátott engem, egy ideig meglepetve bámult reám, azután megfordulva, csapatjával tovább vonult, anélkül, hogy csak egy fejbillentéssel is üdvözölt volna. Hát nem akar-e ő engem megismerni — gondolom magamban — vagy annyira megváltoztam, hogy nem ismert reám ? Ez utóbbi nem lehetetlen, hiszen gyermek voltam, midőn utolszor látott. Gondolatokba merülve mentem a mesterlegények rendes szállójára. Estefelé egy katona levelet hozott bátyámtól, melyben megjelölvén szállását, felkért, hogy este látogassam meg, mert várni fog reám. Tehát mégis megismert engem, de valószínűleg a szolgálat gátolta abban, hogy engem az utczán üdvözöljön. Ezen feltevésben némileg megnyugodtam, mert Ferencz bátyám csakugyan mindig legtöbb jóindulatot tanúsított irántam testvéreim között. Bár egy nehány évvel volt idősebb nálam, mégis több időt töltöttünk együtt az atyai házban s mindig jó barátom, pártfogóm, védelmezőm volt többi testvéreimmel szemben. Igen derült kedélyű, egyenes jellemű ifjú volt. Rajkosságra igen nagy hajlama volt s atyámnak ez által nem kis gondot szerzett, annál inkább örültem, hogy tiszt lett már belőle. Most is a legnyájasabban fogadott, midőn szállásán felkerestem, össze-vissza csókolt, megosztotta velem vacsoráját, még egy üveg bort is hozatott. Érdekkel hallgatta végig vándorlásom részleteinek elbeszélését s jókat nevetett annak komikus jelenetein. Midőn beszélgetésünk folyamában végre az otthon is előkerült. — mondá: „bizony öcsém atyánk rólunk kettőnkről a leggyarlóbban gondoskodott, midőn belőled kézművest, belőlem pedig katonatisztet csinált.“ Én rettenetesen elbámultam nyilatkozatán, mert nézetem szerint a fényes tiszti egyenruhával meg lehetett elégedve. Ellenvetésemre hangosan felnevetett s egy pohár bort mohón kiürítve, mondá: „biz édes öcsém nem egyéb czifra nyomorúságnál, kivált ha az ember hazulról semmi szalagot nem kap. Az ember a tisztek társaságában nem kerülheti ki az adósságot, mert a hadnagyi léning nem állja ki a versenyt az őrnagyéval s ha az ember az uzsorások körmei közé került, egy ilyen vampírnak egyetlen panasza elég arra, hogy a fényes uraságnak vége legyen. Ilyen körülmények között nem kis erőlködésbe kerül a jó kedv megőrzése. Aztán az az örökös tekintet az egyenruhára.“ Iogy-hogy? kérdem én, észrevéve a sajátságos pillantást, melyet utóbbi szavai alatt reám vetett. (Folyt, köveik.)