Székely Nemzet, 1884 (2. évfolyam, 1-199. szám)

1884-05-04 / 69. szám

Május 4. SZÉKELY NEMZET­­ ben egy cseber pálinkát s egy bordó bort hagytak a lakosságnak foglalóul, mely hozzá is látott az íráshoz annak rendje szerint, később a tömeg összeczivódván, más szerszámokkal kezdették egymást kapaczitálni. Szárhegy elöljárósága még ezt megelőzőleg ér­tesítette Ugronékat, hogy a már kitűzött népgyű­lés megtartását nálunk nem látja foganatosíthatónak­, mert ingerült itt is a hangulat, s egyáltalán katonai karhatalom nélkül a rendről nem vállalhat felelősséget. Ugron azt írta vissza, hogy : A gyűlést mégis meg­tartjuk, rendért önök felelősek.“ Remetéről visszajövet Szárhegy alsó részében tábort ütöttek az ellenzék kortesei, nevezetesen: Kónya János, Dezső Gyula és Balog Vendel urak. Minden elül-hátul található embert megfogtak s estére több helyre meghívták itatni s fejenként még 5 fo­rintot is ígértek. De bizony egy szál emberre sem tudának szert tenni, mert már estére az utczák tel­jesen néptelenek, a korcsmák sötétek lettek, s nem akadt irgalmas korcsmáros, ki őket beeresztette volna, így bujdosták végig az egész nagyközséget, sikertelenül, míg végre szállásukra visszamenni kénytelenittettek, melyet kő­zápor között vala­hogy el is értek. Elfeledém elébb megemlíteni, hogy mikor meg­érkeztek, lobogójukat egy kapura kitűzték volt, hon­nan a sokszoros „le vele!“ intelmekre levették s egy sütőben a kemencze megé — méltó helyére — ál­lították. Nos ezen lobogót ma reggel a szomszéd lakatlan teleknek házán találták kitűzve, még pedig az oszthatóság törvénye szerint oly állapotban, hogy a tulajdonosok még attól is megfosztva látták magukat, hogy azt rongylepedőnek használni le­hetett volna. S hozzá még oly különös dis­szel is el volt látva, melyet itt jónak látok elhallgatni. Ugronék ma már 11 órakor községünkben vol­tak, de szállást sem kaphatván, meg hogy egy lé­lek sem találtatván, kihez szólald lehetett volna, tovább hajtatott D­itrób­a, hol a „dicső győzelem“ megtörtént a következőképpen: Ugrón Gábor a polgári iskola lépcsőjére állván, a vásáros férfi és asszony népséghez (mert heti vásár volt) tartott beszédet, kezdvén azt imigyen : „Kedves székely atyafiak ! Ha egy drótos tó­­tot meghallgattatok . . . (Nagy zúgás : Le vele ! Él­jen Dobránszky) . . . vagy egy házalót, ki csonto­kat és bőröket árul .... (Újra nagy zugás, fel­kiáltások : Az ur árulja-e a bőröket ?) . . . Árul­nám én is, ha volna, — felele Ugrón! . . . hát en­gem, ki nem afféle jött-ment, hanem udvarhelyme­gyei birtokos vagyok, hallgassatok meg !“ (Le vele ! Éljen Dobránszky !) Mikor a nagy zugás után szóhoz juthatott, a szolgabiró ellen kezdett izgatni, mivel szerinte őket a szabad szólás jogától is el akarja tiltani. E föltevését az éppen jelenlevő szolgabiró erélyesen vágta vissza, mire a nép a szolgabirót kezdte éljenezni. Ugrón azután is beszélt még, de hogy mit ? azt csak ő tudja, mert a nép folyton Dobránszkyt éltette. A sok zűrzavaros beszédből, — akarom mondani kiabálásból — különösen kihang­zott egy remetei ember szájából a következő refram­ : „Szállj le onnat te . . . Látszik, hogy nagy czigány vagy, mert ha egy szikra becsületed volna, erre a sok szidásra eddig eltakarodtál volna!“ Ugrón uram elvégre is látván, hogy hiába erőlteti magát, leszál­lóit a lépcsőről Splényi báróval, — ki oly fehér lett, mint a miniszterpapiros, — Ugrón pedig oly végtelenül dühös, mint egy tigris, mit azon helyzet­ben nem is csodálunk. A távozókat a feldühödt nép összetiporta volna, ha a szolgabiró, a ditrói biró, a rendőrség és a szuronyos csendőrség ezt meg nem akadályozza. Általános a vélemény nálunk arról, hogy Ug­rón — mint beszédének bekezdéséből látszik — vagy rossz kortes, vagy pedig ma kivételesen elve­tette a sulykot. Mert a­helyett, hogy a népet leg­először megnyerte volna, s ezzel az elmondandók sikerének alapot csinált volna, fogta magát, s éppen azzal ütötte arczul, mit el kellett volna hallgasson !... Levelező: NI. G­y.-D­i­t­r­ó, ápril 30. A Székelyföld megment­ői meg­jelentek ápril 29.én Ditróban is, hogy jelöltjük­kel, dr. Splényi Ödönnel szerencsét próbáljanak. Azt hittük, hogy az alfalvi és szárhegyi ku­­darcz — mely utóbbi helyen embert sem talál­tak, kinek hangzatos frázisaikat elmondják — visszatartja őket, nem jelennek meg itt, hol nincs kedvező talaj arra, hogy eszméik gyökeret verjenek. De biz ők eljöttek. A helybeli községi elöljáróságnak Ugron Gábor bejelentette, hogy 29-én Ditróban gyűlést tart. Délután 3 órára volt kitűzve a gyűlés ideje, de ők délelőtt már itt voltak, miután Szárhegyen nem boldogulhat­tak. Ugron Gábor és Incze képviselők, báró Splényi Ödön, Kánya I., Balogh Vendel, szár­hegyi Dezső Gyula, a végzett jogász, no meg az alfalvi vezér, Rosdás Antal szerencséltettek bennünket. Győrfy Gyula képviselő — úgy lát­szik — a gyergyói dicsőséget megelégelte s el­szaladt. A nevezettek, miután a piaczot, hol ép vásár volt, néhányszor végig sétáltak, hogy hall­gatókat gyűjtsenek, megálltak az iskola éjü­lete előtt, hol néhány héttel ezelőtt Dobránszky sze­retett képviselőnk iránt nyilvánult a választó közönség törhetlen bizalma. Siklódy Péter, köz­ségi főbiró, az alig 100 főre menő s nagyob­­bára a szomszéd községekből bejött néptömeg előtt felolvastatta Mikó Árpád szolgabirónak a gyűlés megtartását betiltó rendeletét; a gyűlés betiltásának oka az vola, hogy a hangulat na­gyon izgatott volt s különösen lehetett attól tartani, hogy •— mint szokott lenni vásár idején — a mindenünnen beözönlött nép bepálinkázik, kész ily állapotban rendetlenséget csinálni s tettlegességhez is fogni. A gyűlést betiltó rendelet d,jj, ez ár­a Ugron Gábor szólni kívánt, miért is Siklódy főbiró in­tette a népet, hogy a beszédeket hallgas­sák végig türelmesen s azután éltethetik azt, a kit szeretnek. Erre már felhang­zott : „éljen Dobránszky!“ és ezen első kiáltás már baljóslatú volt Ugronra és tár­saira. Ugron G. szólott. Szokásához híven l­e­g­­először is a szolgabirót támadta meg a gyűlést betiltó­ rendelete miatt, ezt törvénytelennek nyilvánította, mire a nép a szolgabiró éljenzésével felelt. Mikó Ár­pád szolgabiró Ugrón beszédét félbeszakítá ér­­czes hangjával és kifejezte, hogy rendelete törvényen alapul. Ugrón ismét beszélni kezdett, hiába­ a néptömeg folyton Dobránszkyt éljenezte s Ugront ez által beszélni nem engedte. Mihelyt az éljenzések és a le­vele hangok csendesültek, Ugron újból beszélt és pedig az adót emlegette, azt gondolván, hogy erre csak elhallgat a nép. De bizony csak úgy járt, mint előbb; hasztalan volt minden erőlködése, 4—5-ször akart szóhoz jutni, a nép nem tágított és folyton élje­nezte Dobránszkyt. Különben Ugron Gábor kép­viselő nagyon elhibázta a dolgot, mikor beszéde egyik bekezdésekor ilyent mondott: „ha meg­hallgatjátok a drótos tótot, annál inkább meghallgathatjátok székely testvéreteket, en­gem.“ Hiába szabadkozott Ugrón, hogy a dró­tos tót kifejezés alatt nem Dobránszkyt értette (?), a nép arra vette és ez ingerültségét annyira fokozta, hogy Ugrón Gá­bor kénytelen volt minden kísérletét abban hagyni. Többi társai hallgatag szemlélői voltak azon hasztalan erőlködésnek, melyet vezetőjük kifejtett, hogy szólhasson. Re infecta el kellett távoz­n­i­u­k. Még azt a czélt sem ér­ték tehát el, hogy képviselőjelölt­jüket bemutathassák. Talán már most belátták, hogy itt nem találnak követőkre. Ditrói, 69. szám. Vidéki hangok a hajszához. Csikmegye, május 3. „Megindult a hajsza a kormánypárt részé­ről“ Így az ellenzéki újságírók. Igazuk van, mert csakugyan megindult a hajsza, de nem annyira a szabadelvű párt, mint inkább a két ellenzéki párt részéről, még pedig oly eréllyel, minőt 1867 óta magyar ember még nem látott. Csapatonkint barangolják be az országot a nagy hazafiak, hogy hirdessék az ők politikai bölcsességüket napkelettől napnyugatig, kilátásba helyezendő a népnek azon eldoradói boldogsá­got, mely egyedül az ők beteges agyuk szüle­ménye, s a melynek árán szeretnék a szegény hazát bele vinni oly kelepczébe, melyből anyagi végromlása és faji megsemmisülésével lenne képes kivergődni. A bársonyszék és hatalom csábitó mámorától elvakitva többnyire hívatlanul beto­lakodnak oda, a­hová őket senki sem hívja, s hirdetnek oly elveket, melyeknek ellenkezőjét és káros voltát a józan irányú sajtóból és a tiszta hazafiúi meggyőződés sugallatából min­denki ismeri. Szitkozódnak a kormány és pártja ellen, kiknek a hazára nézve üdvös működése szintén oly ismeretes, mint az ők negatív sze­replésük. Pedig tudhatnák azon urak, hogy minden tehetségnek és akaratnak koronája a józan ész, melyet nagyhangú üres frázisokkal megtámadni nagyon bajos dolog. Minden siker­nek titka abban van, hogy tudjuk mi történik körülöttünk , hogy alkalmazkodjunk viszonyaink­hoz ; hogy ismerjük az idő szükségét; hogy mondjuk embertársainknak csak azt, mire an­nak a kellő pillanatban szüksége van. Nem elég az igazi dolgot végezni, h­anem­ a kellő időben, helyen és módon szükség azt teljesíteni. Nagy Frigyes azt monda egykor Il­ik Józsefről: „hogy ennek mindig a második lépés megtéte­lére volt szüksége, mielőtt még az elsőt meg­tette volna“. Így tesz hazánkban a gyakorlatiat­lan politikusoknak baja, kik nem ismerik el azon ezer körülményt, melyek a hazát bekerítik, és türelmetlenek a czél elérése iránt a­nélkül, hogy a közvetlen akadályok elhárításánál haza­fiasan közreműködnének. Igazán alkalmazható ránk a költő azon mondása, hogy : „Átok verte meg a magyart, mert az soha együtt nem tart.“ Nem tartunk mi együtt. Az ellenzék igyek­­szik népünk között a gyűlölet és egyenetlenség magvát elhinteni, őket teljesen demoralizálni s azzal a reakczionárius irányt elősegíteni. Ma, midőn a biztos néppárthoz közelg álla­munk hajója, nagyravágyásuk és népszerűség hajhászatuk dühével mindent rá akarnak a kor­mányra zúdítani a mai rendbontó elemek, s várnak mindent a társadalmi átalakulásoktól, és nem a megjavított s­­zépen fejlődő nevelési intézményektől, munkás és egyéb társulatoktól. Az ellenzék egyik pártja ígér a népnek jobb kormányt — természetesen saját ma­gából, s kilátásba hozza a valódi boldogsá­got. A másik még ezen is túl­tesz nagymondá­saiban, független államot biztosít a nép részére, mielőtt Magyarországot meg­alkotni igyekeznék, hogy aztán csakugyan legyen oly külön had­serege Magyarországnak a hazában élő nemzeti­ségekből, mel­lyel a független haza sorsa örök időkre állandóvá tétessék. Azt tartja a közmondás: „soha se cserélj valamely bizonyosért bizonytalanságot“ és „egy madár a markodban többet ér, mint kettő a bokorban. “ És ezek valóban megdönthetően igaz­ságok. Nem csak kitartás szükséges azon sikerhez, melyet tapintatos kormányunk gondoskodásától bizton várhatunk, hanem türelem is, vagy várni tudás; pedig valóban minden leczke között, me­lyet e világ iskolájában meg kell tanulnunk, a legnehezebb a várakozás, de az oly várakozás, mely alatt szilárdul állunk, egyensúlyt tartunk, vigyázunk és folytatunk minden erőfeszítést a lassú évek küzdelmei és kísértései között, ez az — a­mint számtalanszor igazán mondatott — „nagyság“, akár férfi, akár nő vívta ki. Hiszen tudjuk, hogy a világot nem lehet körülhajózni egy szál alatt. A nagyszerű eredmények nem egy nap művei; azon gyümölcsök, melyek leg­jobban megérdemlik a szüretet, legtovább ér­nek, s azért mindenkinek, ki szilárd siker után vár, meg kell tanulni „dolgozni és várakozni,“ mert a puszta frázisok az ország regeneráczió­­jának nagy művében csak észrevétlenül hangza­nak el. Igen de a politika meggondolatlan kufár­­jai a népszerűség hajhászatot tekintik a siker legjobb próbájának, s szeretnének minden sze­mek tűzpontja és minden szemlélő szemléltje lenni; bár a becsület ezen nemében minden vá­sári kiáltozó jobban részesül, mint a legjobb or­vos, és a hóhér jobban, mint a bíró. Vajjon van-e joguk ama nagy hazafiaknak azokat, kiknek politikai hitvallása az övékével meg nem egyez, csak azért sárral dobálni, mert nem igyekeznek nevüknek valamely sarokbani viasz hangoztatását megszerezni? Vajjon nem volt-e sok ember áldás a világra nézve, a­ki nem csi­nált benne zajt s mint koldus halt meg? S nem volt-e életében sok ember gazdag és hír­neves, ki erkölcsi csőd alatt állott? Ne bízzák el tehát magukat nagyon a nagyszájú apostolok a könnyen hívőktől kierőszakolt tapsok miatt, mert utoljára is belátja a rászedett nép, hogy az olcsó népszerűség hajhászatból és szájhőskö­désből valami nagy haszon nem háramlott sem rájuk, sem a hazára. _____ _— 8.— BELFÖLD­ — május 3. Küldöttség a miniszterelnöknél A nagyvá­radi szabadelvüpárt százas küldöttségét Tisza Kálmán miniszterelnök csütörtökön délután fo­gadta a szabadelvü-párt helyiségében. A kül­döttséget Ritoók Zsigmond vezette a párt ki­bontott zászlója alatt. Megérkezve a szabadelvü­párt helyiségébe, egy öttagú küldöttség kereste fel Tisza Kálmánt a miniszterszobában és fel­kérte, fogadná el a küldöttséget. Tisza Kálmán beléptére a küldöttség lelkes éljenzésbe tört ki. Ezután Ritoók Zsigmond a következő beszédet intézte a miniszterelnökhöz: „A nagyvárad-vá­rosi választó­kerület szabadelvű­ pártjának egy­értelmű határozata folytán jelentünk meg mint küldöttek Nagyméltóságod előtt tolmácsolni pár­tunk bizalmát s egyszersmind felkérni Nagymél­tóságodat, hogy az országgyűlési képviselők vá­lasztása alkalmából a nagyváradi kerület képvi­­selőjelöltségét elfogadni méltóztassék. Ismét a liberális elvek képviseletére kérjük fel Nagy­méltóságodat, nem az elvont doktrínának, ha­nem a hazai történelemből kifejlődött életképes liberális intézmények képviseletére; azon sza­­badelvűség képviseletére, mely hazánkat a foko­zatos haladásra vezette, azon elvek képvisele­tére, melyek oda vezették a nemzetet, hogy szá­mos intézménye kiállja a versenyt a nyugati czi­­vilizác­ió által teremtett intézményekkel. Ezután bővebben fejtegetve a szabadelvűség lényegét, a párt nevében felkéri a miniszterelnököt, hogy a jelöltséget fogadja el“. Tisza Kálmán megköszönve az irányában tanúsított bizalmat és ragaszkodást, kijelenté, hogy a jelöltséget elfogadja. Hosszabb beszéd­ben utalt arra, hogy nehéz feladattal áll szem­ben, midőn a küldöttség vezére által elmondott beszéd értelmében vett szabadelvűség képviselé­sére vállalkozik, mert a liberalizmus eszméjét ép úgy kell megóvni a radikalizmus veszélyétől. A SZÉKELY NEMZET TÁRCZÁJA. A lelkész fia. — Elbeszélés. Németből. — (F­olytatás.) Fivérem otthonléte gyakori társaságot vont a papi lakra s viszont a család is gyakran kapott meghívást egyik-másik jó ismerőstől. Ott­hon természetesen nem kerülhettem ki az idege­nekkel való találkozást, de mindig fájdalmas volt reám nézve a pillanat, melyben idegenekkel érintkeznem, kérdezősködéseikre felelnem kellett, mert majd mindig valamelyik testvérem sötét, visszariasztó tekintetével találkoztam, mi kimond­­hatlanul elszomorított. Egyedül atyám volt a régi s ezt köszönöm neki még sírjában is. Az ő atyai kötelességér­zete nem tűrhette, hogy egyik gyermeke a többi által mellőzve legyen s nem egyszer szállott szembe miattam testvéreimmel. De mindez nem sokat használt, szép szerével mégis mindig fél­retoltak utjukból. Ha látogatásokat kellett viszo­nozni, mindig volt ürügy az én otthon maradá­somra ; egyszer a szekéren nem volt hely, más­kor házőrző kellett, harmadszor a gazdaság igé­nyelte jelenlétemet s így tovább. Hanem még ennél több is következett. Egy alkalommal vendégeket vártak a ház­hoz. Sarolta testvérem feljött az én padlásszo­bámba, hol egy kis műhelyt rendeztem be ma­gamnak, hogy otthon létem alatt a házhoz dol­gozhassak. — Monda, hogy vendégeket várnak, egyúttal arra kért, hogy ha tehetem, menjek el hazulról, vagy valami szín alatt maradjak szo­bámban, hisz úgy sem igen jól találom maga­mat a társaságban; csupán arra kért, hogy atyámmal ne vétessem észre, hogy szándékosan kerülöm a társaságot. — „Tán szégyenled ma­gadat miattam ?“ — kérdezem testvéremet. „Ah dehogy — felesé­g — hiszen testvérem vagy, de lásd úri vendégek jönnek, közöttük D . . ur, ki nemes családból való, lovassági tiszt volt, most gazdaságot folytat s a közelebbi időben örömest társalgóit velem. Ne vedd tőlem rossz néven, de ha ő megtudja, hogy te suszter vagy . . . . s aztán gondold meg csak, reám nézve csakugyan szerencse lenne, ha ... . Nem engedtem, hogy tovább folytassa, megígértem, hogy szobámban maradok, felhatalmaztam, hogy atyámnak mondja azt, hogy rosszul érzem magamat. Megköszönte szívességemet s látszólag megnyugodva távozott. Annál nagyobb keserűség vett erőt rajtam; kínomban kaczagtam, de szemeimből omlottak a könyek. Testvéremre nem tudtam haragudni, habár kissé önzőnek mutatta is magát velem szemben, de szegény jó atyámat hibáztattam s magamban szemrehányással illettem, hogy en­­gemet testvéreimnél kevésbé szeretett s jövőm­­ről mostohán gondoskodott. Elhatároztam, hogy tovább nem maradok a szülői házban. A­mint bealkonyodott, összeszedtem holmi­mat, pintlimet a hátamra, vándorbotomat a ke­zembe véve, egy hátsó ajtón észrevétlenül kioson­tam. Az ablak alatt előhaladva hallottam test­vérem zongora­játékát, ez volt számomra a szülői háztól az „isten veled.“ Az utczára érve gyorsan haladtam a falu végéig, innen gondol­kozva folytattam utamat az éj néma csendjében, s mire virradni kezdett, mértföldek választottak el a szülői háztól. Elutazásom harmadik napján levelet írtam­ atyámnak. Elutazásom indokát csak leplezve mertem érinteni; azt irtam­, hogy mint vendég már is igen sokáig voltam otthon, hogy a mesterlegénynek szükséges a vándorlás, hogy arra már régebben elhatároztam magamat. Hogy bucsuvétel nélkül távoztam hazulról, azért bo­csássanak meg s indokát ne kutassák; majd ha a világban jól lesz dolgom, írni fogok. A városba érve, tanító mesteremnél a szo­kásos módon felmondtam a munkát s aztán mentem tovább. Sok várost bejártam, sok em­bert megismertem ; munkát mindenütt kaptam, de egy helyt csak addig maradtam, mig a to­vábbi útra pénzt tudtam szerezni. A­mi az ipar körébe vágott, mindenütt pontosan megfigyel­tem ; a­hol hírlapot vagy könyvet kaptam, azt nagy szorgalommal olvasgattam és így bizonyos ítélő­tehetségre tettem szert, legalább olyan dol­gokban, melyek állásom folytán engem közelebb­ről érdekeltek, így töltöttem el két évet. Tovább folytatva vándorlásomat, a Rajna vidékének egy csinos városkájába értem, hova a midőn kora reggel megérkeztem, a legelső, kivel találkoztam, Ferencz bátyám volt, ki mint tiszt, csapatjával gyakorlatra ment. Én megismertem őt s tán a váratlan meglepetés miatt: — meg­állottam s hangosan nevén szólítottam. Ő is meglátott engem, egy ideig meglepetve bámult reám, azután megfordulva, csapatjával tovább vonult, a­nélkül, hogy csak egy fejbillentéssel is üdvözölt volna. Hát nem akar-e ő engem megismerni — gondolom magamban — vagy annyira megváltoztam, hogy nem ismert reám ? Ez utóbbi nem lehetetlen, hiszen gyermek vol­tam, midőn utolszor látott. Gondolatokba me­rülve mentem a mesterlegények rendes szálló­jára. Estefelé egy katona levelet hozott bátyám­tól, melyben megjelölvén szállását, felkért, hogy este látogassam meg, mert várni fog reám. Tehát mégis megismert engem, de valószínűleg a szol­gálat gátolta abban, hogy engem az utczán üdvözöljön. Ezen feltevésben némileg megnyugodtam, mert Ferencz bátyám csakugyan mindig legtöbb jó­indulatot tanúsított irántam testvéreim között. Bár egy nehány évvel volt idősebb nálam, mégis több időt töltöttünk együtt az atyai házban s mindig jó barátom, pártfogóm, védelmezőm volt többi testvéreimmel szemben. Igen derült kedé­lyű, egyenes jellemű ifjú volt. Rajkosságra igen nagy hajlama volt s atyámnak ez által nem kis gondot szerzett, annál inkább örültem, hogy tiszt lett már belőle. Most is a legnyájasabban fogadott, midőn szállásán felkerestem, össze-vissza csókolt, megosztotta velem vacsoráját, még egy üveg bort is hozatott. Érdekkel hallgatta végig vándorlásom részleteinek elbeszélését s jókat nevetett annak komikus jelenetein. Midőn beszél­getésünk folyamában végre az otthon is elő­került. — m­ondá: „bizony öcsém atyánk rólunk kettőnkről a leggyarlóbban gondoskodott, midőn belőled kézművest, belőlem pedig katonatisztet csinált.“ Én rettenetesen elbámultam nyilatkoza­tán, mert nézetem szerint a fényes tiszti egyen­ruhával meg lehetett elégedve. Ellenvetésemre hangosan felnevetett s egy pohár bort mohón kiürítve, m­ondá: „biz édes öcsém nem egyéb czifra nyomorúságnál, kivált ha az ember ha­zulról semmi szalagot nem kap. Az ember a tisztek társaságában nem kerülheti ki az adós­ságot, mert a hadnagyi léning nem állja ki a versenyt az őrnagyéval s ha az ember az uzso­rások körmei közé került, egy ilyen vampírnak egyetlen panasza elég arra, hogy a fényes ura­ságnak vége legyen. Ilyen körülmények között nem kis erőlködésbe kerül a jó kedv megőrzése. Aztán az az örökös tekintet az egyenruhára.“ I­ogy-hogy? kérdem én, észrevéve a sajátságos pillantást, melyet utóbbi szavai alatt reám vetett. (Folyt, köveik.)

Next