Székely Tanügy, 1904 (5. évfolyam, 1-19. szám)
1904-01-01 / 1. szám
Marosvásárhely, 1904. január 1. a tanítói tekintélyt kivívtuk, a megtartartás nehéz munkája a fiatal tanító gárda kötelessége. Igen Kedves Barátom ! most is azt mondom, hogy mi, akik kivívtuk, hogy a tanítóság közmegbecsülésben részesül, mi akik azért küzdtünk, hogy a tanító társadalmi tényező legyen, pár év óta szomorúan tapasztaljuk, hogy az újabb nemzedék pompásan beleilleszkedett az általunk kivívott helyzetbe s mint a tékozló fiú az örökségből lakmároz, veri a mellét, hogy honmentő, nemzetnapszámos, követeli a tiszteletet, tekintélyt, de a közért nem dolgozik, mert — az a véleménye — az iskolai munkája sincs megfizetve, önképzésre nem törekszik, mert azt hiszi, arra a rongyos fizetésre most is igen sokat tud. Azért a zászlót lobogtasd továbbra is, sőt ily viszonyok mellett erkölcsi kötelesség; a politikai, fizetésrendezési zavaros viszonyok sok tanító társunknak megzavarta fejét és szívét, de be kell következzék a csendes, zajtalan munka. Sokszor küzködtem magam is, hogy félre állok, élek csak az intézetnek, mely reggeli 5 órától, esti 8 óráig rogyásig kifáraszt; azonban ha baj van, — mint a kimustrált huszár ló a trombita szóra sorakozik — magam is 30 évi terhes szolgálat után is beállok a hivó szóra, a küzdők táborába. * * * magunkról magunknak mondunk el egyet-mást csupán, mert hiszen az mégsem lehet, hogy annyi szív és oly szent akarat, hiában sorvadozzanak abban a munkában, melynek mindnyájunk erejének latba vetésével diadalát ünnepelhetnek ! (Folyt, köv.) Nem túlozunk, nem szitkozódunk, járás. Mire oda értünk, már a szomszédos Fröbel intézet is tüzet fogott, de mi azzal nem törődtünk, hanem rohantunk hátra az udvaron be a lakásba, 5—6-an felkaptuk a zongorát, mások mást s még csak a cipőkeféit is megmentettük épen és elhelyeztük biztos helyre. Úgy szerettük. Könnyekig menő meghatottsággal mondott köszönetet, így ballagtunk át rendre a képezdei éveken. Az a humánus bánásmód, az a lelkünkre való beszélés, az a meleg szeretet, amely mindnyáját egymáshoz egymást a tanártestülethez kötött, velünk azt az intézetet annyira megszerettette, hogy annyi év múltán is legkedvesebb emlékeim közzé tartoznak az ott eltöltött évek. 1877. év június végén fejeztük be pályánkat és oszlottunk el a haza minden részébe. Szomorúan szállottunk el ! Vaj ki tudja hol és merre fogunk még találkozni. Emlék gyanánt lefotográfioztattuk magunkat, velünk van Paál Ferencz igazgató is. 26-an voltunk (egy azonban Fosztó Pál) már azelőtt pár hónappal meghalt és én nézem ezt a 26 embert és fáj bevallani, hogy azóta csaknem felével soha nem találkoztam, tudtommal eddig 10-en haltak el. És most neki a nagy világnak ! Neki a nagy Óceánnak, ahová oly szivepedéssel vágytunk és ahol annyi rúgást, annyi harapást kellett tűrni ! Székely Tanügy: Szépírástanítás az előiskolában. Irta: Kis Lajos zágoni áll. tanitó. Nagyon egyszerű a tétel, miről szólanom kell. Amit mondok, nem is új dolog nekünk, mert hiszen az oktatás körébe eső minden mozzanat ismeretes a tanügy embere előtt. Újabb vívmányokat sem mutathatok fel a szépirástanitás terén, mert — a mik vannak — most már nem birnak az újság izével s hogy mégis ilyen közönséges dologgal hozakodom elé s azt is a legegyszerűbb köntösben állítom a tisztelt olvasó elé : egyszerű oka abban található fel, hogy ismerem a mai kornak semmivel nemtörődését ; látom, hogy a legszebben összekomponált felolvasások, új eszméket hintegető értekezések, hatalmas vitákat provokáló előadások, nagy emberek szava ép úgy semmivé lesznek, ép úgy elpusztulnak, ép úgy pusztába hangzó szavak, mint az ilyen egyszerű közlemények, kis emberek eget ostromló kiabálása. Ez azonban csak egyik és kevésbbé számbavehető oka e czikk megszületésének. Fontosabb ennél az, hogy én szeretem a mesterségemet. Előttem ép oly kedves és fontos a szépírás, mint nyelvtanításunk vagy a földrajz avagy a természeti tudományok. Mi is, miként a jó mesterember minden izében tökéletest akarunk produkálni. S ezt csak úgy tehetjük, ha gyermekeinknek minden érzékszervét egyaránt fejlesztjük ; ha eszét, szivét, kezét, lábát s minden porcikáját a szépre, jóra, nemesre, igazra egyformán igyekszünk fogékonnyá tenni. Miután azonban egész iskolai oktatásunk, nevelésünk a gyakorlati életre kell, hogy készítse növendékeinket, kérdem, van-e az iskola tárgyai között falusi embereknek (mi a mi iskolásaink nagyobb százaléka) szükségesebb és az életben is maradandóbb tudomány az olvasásnál, számolásnál és írásnál . . .? Nincs! Tehát, ha csak ilyen egyszerű dologról szólok is, jogosultságot talál annak fontosságában. Ezeknek előrebocsátása után most már hozzá is kezdek a tulajdonképeni tárgyhoz. Hogy hiba van e tárgy tanításánál, bizonyos. S hogy nagy részben mi vagyunk — tanítók — a hibások, az is bizonyos. És hogy segítnünk kell e bajon, az valóban szükséges. Mindnyájan tudjuk, hogy a szépírás tanításához nem szükséges feltétlenül, hogy mi magunk szépen is tudjunk írni. Olyan tanító is tudhat igen szépen tanítani Írást, ki maga csúful ir és megfordítva: olyan tanító növendéket is írhatnak nagyon csuful, kinek különben szép az írása. Az elsőnél hiányzik ugyan e tárgy tanításához az isteni adomány, de megvan az akarat, a lelkiismeretesség, van benne önérzet, büszkeség. A másodiknál van tehetség, de ami egy jó tanító egyéniségéhez megkívántatik — hiányzik úgy az akarat, mint a lelkiismeretesség és nincs benne e tárgy iránt szeretet, lelkesedés, nincs benne ambíció. Az ilyen másodikok a leghibásabbak abban, hogy szépírás tanításunk nem felel meg azoknak az igényeknek, melyeket manapság a népiskolával szemben támaszt a mindennapi élet. De igen nagy hibát követünk el az által is, hogy e tárgy tanítására nem fektetünk kellő súlyt. Tanügyi lapokban is vajmi keveset olvashatunk a szépírás tanításról, gyűléseken meg jóformán szóba se jö. Minden iskola. 3-ik oldali