Székelyföld, 1885 (4. évfolyam, 43. szám)
1885-05-28 / 43. szám
IV. évfolyam. A LAP ELŐFIZETÉSI ÁRA Egy évre • 6 írt. — Iniél évre . . . . 3 „ — Negyed évre . 1 „ 50 „ Egyes szám ára 0 „ Külföldre egy évre 8 „ — „ Ezen lap megjelenik hetenkint kétszer: vasárnap és csütörtökön. Csütörtök, 1885. május 28. Közgazdasági, társadalmi és szépirodalmi hírlap. ' V 43. szám. Hirdetések közlési dija: minden egy hasábos garmond sorért vagy annak térfogatáért kr, s minden egyszeri közlés után 30 kr bélyegdij fizetendő. Nagy és többször közlendő hirdetményt a kiadóhivatal árkedvezményben részesít. És A „Nyilttér“ rovatban közlendő czikkek soron kint 10 kr díjért közöltétnek. SZIBIRIKIEESZTŐGÉGI: I IZX.A.IDÓ-IEIX'Sz.A.I'.A.L: KEZDI-VÁSÁRHELYIT: CSIK-SZEREDÁN : T KEZDI-VÁSÁRHELYIT: CSIK-SZEREDÁN: Szabó Albert könyvnyomdájában. Sprencz György szerkesztő lakásán. Szabó Albert könyvnyomdájában. Györgyjakab Márton nyomdabérlőnél. A lap bértartalmát illető közlemények a szerkesztőségekben, az előfizetések, hirdetmények, nyílttéri czikkek, stb. a kiadóhivatalokban fogadtatnak el. ■ ■ 1 1 --------- ------------"■ —- -- ___b."."-______________ ,,.j■ _ I— ■_*r■—^ ----------------:——— ............................................. Foiilos események. Két esemény tölti be a lefolyt kiállítási hetet; a harmadik, mely az előbbiekhez jelentőségére nézve hasonló esemény, s melyről a lapok tudósításai e sorok írásáig még nem érkeztek ide, vasárnap, pünkösd első napján történt. A két előbbi alatt a kiállítók díszlakomáját és a bécsi községtanács testületi látogatását, az utóbbi alatt a bécsi írók és művészek egyletének, a Concordiának Budapestre való lerándulását értjük. Az utóbbit illetőleg a főváros minden intézkedést megtett avégből, hogy a szellem lovagjainak e raját a legünnepélyelyesebb fogadtatás érje és hogy részük legyen mindama megtiszteltetésekben, amelyekre méltán tarthatnak számot azok, akik a szomszéd osztrák állam szellemi életét intézik. A bécsi községtanács tagjai, hogy saját szavaikkal éljünk, „dicső napokat töltöttek Budapesten“. Az a szívélyesség és lelkesedés, amelylyel fogadtattak, nem csekélyebb mértékben lepte meg őket, mint a hatalmas kiállítás, amelynek kedvéért,jöttek körünkbe és amelyben egy gazdaságilag is egészségesen fejlődő nemzet gazdag és változatos alkotását ismerték meg. A harmadik esemény, amelyről e sorok elején szóltunk, igen fontos jelentőséget nyert azáltal, hogy az ez alkalomból Magyarország intéző államférfiának ajkáról felhangzott ige kidomborttá a kiállítás hivatását és czéljait, egyúttal megjelölve amaz irányt, amelyben Uáz-Szánk gazdasági fejlődésének haladnia kell, ha nem akarjuk, hogy hiábavalók legyenek azon áldozatok, amiket Magyarország anyagi viszonyainak megszilárdulása érdekében hozott. A kiállítók nagy díszebédjén a miniszterelnök kimondta ama nagy szót, hogy kárhozatosnak tekintendő minden törekvés, mely a közgazdaság egyes ágait — a kereskedelmet, ipart és földművelést — egymástól elválasztani, sőt egymással szembeállítani akarja és hogy a kiállítás egyik fő érdeme épen abban áll, hogy minden kétséget kizáró módon kimutatta a solidaritást a közgazdaság minden egyes ága közt. E szavakban erélyes tiltakozás rejlik mindama separatisticus törekvések ellen, melyek — idegen földből hozatván be országunkba — néhány évvel ezelőtt erélyesebb módon, utóbbi időkben, igaz, mindinkább gyengülő erőkkel oda irányultak, hogy mesterséges eDeoeVe*, állítsanak fel egyrészt a földmivelés, másrészt a közgazdaság egyéb ágai között, mely törekvések lehet ugyan, hogy jó és dicséretes szándékon alapulnak, de végeredményükben mégis csak oda vezethetnének, hogy elvonnák magától a czéltól: Magyarország gazdasági regenerácziójának nagy feladatától azon erőket, a melyeket a gazdasági tényezők egymás ellen folytatott harcza okvetlenül megemésztene. Véleímtendő továbbá Széchenyi Pál gróf miniszter felköszöntője az ország iparosaira, mely toaszt mintegy illusztrácziója volt Tisza Kálmán beszédének, mivel azon államférfiu ajkairól hangzott, a ki a gazdasági tényezők élő jelképe gyanánt tekintendő, minthogy az ő kezében összpontosul a kereskedelem, az ipar és a földművelés legfőbb vezetése. A kiállítók fényes aiszlakomája tehát már e nyilatkozatoknál fogva is még soká emlékezetes fog maradni mind ama körökben, amelyek szívükön viselik magyar hazánk gazdasági felvirulását, homlokáról a fáradság verejtékcsöppjeit; rajzold le azt a mennyországba való jelenetet, midőn a leányka megidvezülve az első szerelem égi tisztaságától, halkan suttogva mond „igen“-t ifjának, és rajzold azt a megrázó tragédiát, midőn az anya gyermeke holtteste felett hullatja gyönge női szivének fájdalomkönnyeit, s meg fogsz halni, könynyekig meg fogsz indítani! Igen , mert mig amott a természetéből, a hivatásából kiöltöztetett nőt látjuk, aki épen azért nem is természetes s igy hatást nem gyakorolhat, addig ez utóbbi képekben az igaz, a tiszta gyöngéd női szív van festve, a női szív a maga megmérhetetlen érzelmességével, gyöngeségével és mégis csodás erejével. Nagy igaza volt annak, aki a nóta teremtés remekének nevezte. Valóban az! A nő a teremtés remeke és ura is egyszersmind. Hiszen a nő kezeibe van letéve az egész emberiség sorsa, jövője. A mi örömet élvezünk az életben, azt mind a nőknek köszönhetjük. A gyermek, aki az életnek oly sok szenvedéseit még nem ismeri, hogy mennyi örömet, mennyi boldogságot köszönhet az édesanyának, ki melengető karjaival szerető keblére öleli: csak akkor tudja meg, mikor már az élet zivatarai csapást csapás után árasztanak fejére! Az ifjú, ki kedvesét keblére vonhatja, hogy annak szeméből boldogságát, üdvösségét olvassa ki, a gyönyör egész tengerében úszik! S a férfi, kinek sorsa nejéhez van fűzve, nejéhez, a ki áthajózza vele az életet, a ki lesimitja homlokáról a gond súlyos redőit, megvigasztalja bánatában és elkíséri hű szeretettel egész a sírig, a megpihenés hazájáig: hát nem mindent e nőnek köszönhet-e ? Oh, bizony minden boldogságunk a nőtől ered! A nő maga a boldogság ! Nem szólok én most azokról, — minek is zavarnám a harmóniát! — akik nem kór A „Székelyföld 44 tárczája. Emlékül. (Fifikómnak.) Szeretsz ? szeretsz ?! oh, senkinek se mondd! Titkát szivecskéd féltve zárja be! Világ zajára, hidd el, nem való A szívnek forró, édes érzete, Hol a becsület áruczikk csupán, Eladja egyik s kinek nincs, vészén . . . Oh, zárd be szived! zárd be, míg lehet. Romlott világnak nem kell szerelem !! Még most átsuhansz a lét száz baján. Életgond nem bánt, bánat nem gyötör. Hisz vágyunk betelt, ha kint szenvedés Nem üldöz egyre, — ez nekünk gyönyör! A boldogságból parányi kell csak S gyönyörrel reszket bennünk minden ér! Oh lányka, még te érzed azt a kéjt, Mit érez a szív, midőn még remél! Oh, érzed, érzed, s oly szép a világ! Minden futó perez uj élvet kinál; Élet, ezt a szót mert nem ismered, Még nem láttál mást szép rózsáinál! De várj, de várj ! meghozza a jövő Szúró tövisit s majd megizleled! S mint nem tudod, seb vagy könny égetőbb, Átkozni fogod kínos életed ! Mert ábrándid — mindannyi délibáb, Csalékony lepke! — elszállnak tova ! A lét, nemlét emésztő harczain Érezni fogod : sorsod mostoha ! . . . Fényes volt utad? Fényre jő az árny! Sötétté válik, rémes éjjelén Halványka mécsnek beteg világa Fog virasztani csak, ez lesz a remény! Eltűnik ez is, semmiségbe vesz, Kioltják lassan majd az emberek ! Hisz Isten őket nem szeretni, de Azért teremti, hogy gyűlöljenek ! Üres lesz szived, mert mi megmarad Ellobbant tűzből, hamv az csupán, Az emlékezés szived lángiból, Ennyi marad meg majd azarcz után ! S az égető könny, amig elapad, Kínozni ez fog, ennyi lesz tied ! Minden kihullt csepp fáj és úgy gyötör! Hogy a világra mért bíztad szived ? ... És annyi ábránd, szétfoszlott remény Súlyos teherként visszahull le rád, ...Kincs valónak fáj emlékeis! Vigyázz ! vigyázz ! örji te ennyi rád! Szeretsz ? szeretsz ? ne mondd hát senkinek ; Titkát szivecskéd féltve zárja be ; Őrizd meg őt, hogy át ne járja a Rideg világnak fagyasztó sebe. Nevess, kaczagj és sírj, ha sírni kell; Csal minden, ki él, csalni hát, lehet! S szerelmi szó csengjen bár feléd, Annak se tárd fel, meg ne nyisd szived ! Szeretsz? szeretsz ? oh, még annak se mondd, A kiért lelked sóhajjá szakad ; Szemed tüze és ajkaid sóhaja, Ez árulja el és nem a szavad! Ebből hadd értse, hadd tanulja meg . . . S ha meg nem érti, úgy — hidd el nekem! — Nagy okod van rá, hogy szived bezárd: Mert neki sem kell édes szerelem! . Niv Lám. A nők. III. Sokszor olvastam lelkesedéstől hevülő költőket, kik a bámulat elragadtatásával szóltak a nőkről, amint pánczélba öltözve, fegyverrel kezükben küzdöttek az ellenséggel, vökről, kik maguk küldötték fiaikat a veszélyben forgó haza védelmére, s ha fiaik elrol"-ott" mezőn nem elvitták, noi zokogtak holttestük felett, hanem büszkeséggel temették őket sírba; nőkről, kik kiszakították magukat jegyeseik ölelő karjaiból s maguk mutatták meg nekik az utat oda, ahol a kard osztogatja a márkacsókokat. Olvastam e történeteket, melyeket az elragadtatás hevülése csodásan kiszínezett; olvastam, anél-kül, hogy reám hatottak volna. Ám fess egy csendes kis szobát, ahol az anya aggódó szeretettel őrködik alvó gyer- * mekének álma felett, rajzold le azt az idillt, midőn a szerető hitves ölelő karokkal fogadja munkáról hazatérő férjét, hogy lecsókolja : A tudvágy. (Irta Radányi József.) Ha egy két utas valamely bájos vidék szépségét tág körben kívánja élvezni, dombot vagy hegyet mász meg, hol kibővül előtte a láthatár, s miután a megkapó tájkép gyönyörét jó ideig élvezte, fáradalmas útja jutalmával megelégedve száll ismét alá a völgybe. Hasonló eljárást követnek a szellemi touristák a végből, hogy a világmindenséget a láthatóság legmagasb pontjából egyszerre átpillanthassák, de bármily szédítő magasba repülnek is a gondolat szárnyain, vágyaikat ki nem elégíthetik, ezt a pontot meg nem találják. S különös, mégis repülnek, és pedig a legnagyobb lángeszek . . . Oh jótékony korlátoltság, mily bölcs intézkedés talaján nyugszol! Hiszen, ha tanulmányozható, egész mélységében átpillantható volna a roppant gépezet szerkezete, szakadatlan lánczolatban fel azon első szemig, mely Isten trónjához van erősítve, úgy az ember mindentudóvá lenne, s mint ilyen, nem szállhatna le többé, a fenti két utashoz hasonlóan, a völgybe, nem léjvén e földön a mindentudásnak helye. S még is helyesen teszi a szellem, ha mentél magasabbra repül, ha hivatásából folyólag a csillagos égbe néz, annak törvényeit kikémlelendő, az örök rendet a látszólagos rendet I lenségben fölfedezendő, mert mindezek da-sczára mennyei eredetének, halhatatlan voltának adja fényes bizonyítékát. Hanem ha még tovább megy, és a dolgok eredetéről, a mindenség kezdetéről akar magának fogalmat alkotni, úgy hasztalan lesz minden erőfeszítése, mert ezen határszélnél, ezen Rubiconnál, a tudás megszűnik és a hit kezdődik. Rövid értekezésünk czélja nem más, mint annak kimutatása: mily hiába való minden kísérlet azon tudósok részéről, kik magukat ezen Rubiconon túl teszik. A hit ismer egy Teremtőt, ki mindent teremtett és czélszerűen berendezett; ama tudósok ellenben a tudományra rá fogják, hogy előtte az anyag örök és maradandó.