Székelyföld, 1885 (4. évfolyam, 43. szám)

1885-05-28 / 43. szám

IV. évfolyam. A LAP ELŐFIZETÉSI ÁRA Egy évre • 6 írt. — In­i­­él évre . . . . 3 „ — Negyed évre . 1 „ 50 „ Egyes szám ára 0 „ Külföldre egy évre 8 „ — „ Ezen lap megjelenik hetenkint kétszer: vasárnap és csütörtökön. Csütörtök, 1885. május 28. Közgazdasági, társadalmi és szépirodalmi hírlap. ' V 43. szám. Hirdetések közlési dija: minden egy hasábos garmond sorért vagy annak térfogatáért­­ kr, s minden egyszeri közlés után 30 kr bélyegdij fizetendő. Nagy és többször közlendő hirdetményt a kiadóhivatal ár­­kedvezményben részesít. És A „Nyilttér“ rovatban közlendő czikkek soron kint 10 kr díjért közöltétnek. SZIBIRIKI­EESZTŐGÉGI: I IZX.A.IDÓ-IEIX'Sz.A.I'.A.L: KEZDI-VÁSÁRHELYIT: CSIK-SZEREDÁN : T KEZDI-VÁSÁRHELYIT: CSIK-SZEREDÁN: Szabó Albert könyvnyomdájában. Sprencz György szerkesztő lakásán.­­ Szabó Albert könyvnyomdájában. Györgyjakab Márton nyomdabérlőnél. A lap bértartalmát illető közlemények a szerkesztőségekben, az előfizetések, hirdetmények, nyílttéri czikkek, stb. a kiadóhivatalokban fogadtatnak el. ■ ■ 1 1 --------- ------------"■ —- -- ___b."."-______________ ,,.j■ _ I— ■_*r■—^ ----------------:——— ............................................. Foiilos események. Két esemény tölti be a lefolyt kiállí­tási hetet; a harmadik, mely az előb­biekhez jelentőségére nézve hasonló ese­mény, s melyről a lapok tudósításai e sorok írásáig még nem érkeztek ide, va­sárnap, pünkösd első napján történt. A két előbbi alatt a kiállítók díszlakomá­­ját és a bécsi községtanács testületi láto­gatását, az utóbbi alatt a bécsi írók és művészek egyletének, a Concordiának Budapestre való lerándulását értjük. Az utóbbit illetőleg a főváros minden intézkedést megtett avégből, hogy a szel­lem lovagjainak e raját a legünnepélye­­lyesebb fogadtatás érje és hogy részük legyen mindama megtiszteltetésekben, a­melyekre méltán tarthatnak számot azok, a­kik a szomszéd osztrák állam szellemi életét intézik. A bécsi községtanács tag­jai, hogy saját szavaikkal éljünk, „dicső napokat töltöttek Budapesten“. Az a szí­­vélyesség és lelkesedés, a­melylyel fo­gadtattak, nem csekélyebb mértékben lepte meg őket, mint a hatalmas kiállí­tás, amelynek kedvéért,jöttek körünkbe és a­melyben egy gazdaságilag is egész­ségesen fejlődő nemzet gazdag és válto­zatos alkotását ismerték meg. A harmadik esemény, a­melyről e sorok elején szóltunk, igen fontos jelen­tőséget nyert azáltal, hogy az ez alka­lomból Magyarország intéző államférfiá­­nak ajkáról felhangzott ige kidomborttá a kiállítás hivatását és czéljait, egyúttal megjelölve amaz irányt, a­mely­ben Uáz-S­zánk gazdasági fejlődésének haladnia kell, ha nem akarjuk, hogy hiábavalók legyenek azon áldozatok, a­miket Ma­gyarország anyagi viszonyainak meg­szilárdulása érdekében hozott. A kiállítók nagy díszebédjén a minisz­terelnök kimondta ama nagy szót, hogy kárhozatosnak tekintendő minden törek­vés, mely a közgazdaság egyes ágait — a kereskedelmet, ipart és földművelést — egymástól elválasztani, sőt egymással szembeállítani akarja és hogy a kiállítás egyik fő érdeme épen abban áll, hogy minden kétséget kizáró módon kimu­tatta a solidaritást a közgazdaság minden egyes ága közt. E szavakban erélyes tiltakozás rejlik mindama separatisticus törekvések ellen, melyek — idegen földből hozatván be országunkba — néhány évvel ezelőtt erélyesebb módon, utóbbi időkben, igaz, mindinkább gyengülő erőkkel oda irá­nyultak, hogy mesterséges eDeo­eVe*,­ állítsanak fel egyrészt a földmivelés, másrészt a közgazdaság egyéb ágai kö­zött, mely törekvések lehet ugyan, hogy jó és dicséretes szándékon alapulnak, de végeredményükben mégis csak oda ve­zethetnének, hogy elvonnák magától a czéltól: Magyarország gazdasági regene­­rácziójának nagy feladatától azon erőket, a melyeket a gazdasági tényezők egymás ellen folytatott harcza okvetlenül meg­emésztene. Véleímten­dő továbbá Széchenyi Pál gróf miniszter felköszöntője az ország iparosaira, mely toaszt mintegy illusztrá­­cziója volt Tisza Kálmán beszédének, mivel azon államférfiu ajkairól hangzott, a ki a gazdasági tényezők élő jelképe gyanánt tekintendő, minthogy az ő ke­zében összpontosul a kereskedelem, az ipar és a földművelés legfőbb vezetése. A kiállítók fényes aiszlakomája tehát már e nyilatkozatoknál fogva is még soká emlékezetes fog maradni mind ama körökben, a­melyek szívükön viselik magyar hazánk gazdasági felvirulását, homlokáról­ a fáradság verejtékcsöppjeit­; rajzold le azt a mennyországba való jelene­tet, midőn a leányka megidvezülve az első szerelem égi tisztaságától, halkan suttogva mond „igen“-t ifjának, és rajzold azt a meg­rázó tragédiát, midőn az anya gyermeke holtteste felett hullatja gyönge női szivének fájdalomkönnyeit, s meg fogsz halni, köny­­nyekig meg fogsz indítani! Igen , mert mig amott a természetéből, a hivatásából kiöltöztetett nőt látjuk, aki épen azért nem is természetes s igy hatást nem gyakorolhat, addig ez utóbbi képekben az igaz, a tiszta gyöngéd női szív van festve, a női szív a maga megmérhetetlen érzelmessé­­gével, gyöngeségével és mégis csodás ere­jével. Nagy igaza volt annak, a­ki a nóta terem­tés remekének nevezte. Valóban az! A nő a teremtés remeke és ura is egyszersmind. Hi­szen a nő kezeibe van letéve az egész embe­riség sorsa, jövője. A mi örömet élvezünk az életben, azt mind a nőknek köszönhetjük. A gyermek, a­ki az életnek oly sok szenve­déseit még nem ismeri, hogy mennyi örömet, mennyi boldogságot köszönhet az édes­anyá­nak, ki melengető karjaival szerető keblére öleli: csak akkor tudja meg, mikor már az­­ élet zivatarai csapást csapás után árasztanak fejére! Az ifjú, ki kedvesét keblére vonhatja, hogy annak szeméből boldogságát, üdvössé­gét olvassa ki, a gyönyör egész tengerében úszik! S a férfi, kinek sorsa nejéhez van fűzve, nejéhez, a ki áthajózza vele az életet, a ki lesimitja homlokáról a gond súlyos re­­dőit, megvigasztalja bánatában és elkíséri hű szeretettel egész a sírig, a megpihenés hazájáig: hát nem mindent e nőnek köszön­het-e ? Oh, bizony minden boldogságunk a nőtől ered! A nő maga a boldogság ! Nem szólok én most azokról, — minek is zavarnám a harmóniát! — a­kik nem kó­r A „Székelyföld 44 tárczája. Emlékül. (Fifikóm­nak.) Szeretsz ? szeretsz ?! oh, senkinek se mondd­! Titkát szivecskéd féltve zárja be! Világ zajára, hidd el, nem való A szívnek forró, édes érzete, Hol a becsület áruczikk csupán, Eladja egyik s kinek nincs, vészén . . . Oh, zárd be szived! zárd be, míg lehet. Romlott világnak nem kell szerelem !! Még most átsuhansz a lét száz baján. Életgond nem bánt, bánat nem gyötör. Hisz vágyunk betelt, ha kin­t szenvedés Nem üldöz egyre, — ez nekünk gyönyör! A boldogságból parányi kell csak S gyönyörrel reszket bennünk minden é­r! Oh lányka, még te érzed azt a kéjt, Mit érez a szív, midőn még remél! Oh, érzed, érzed, s oly szép a világ! Minden futó perez uj élvet kinál; Élet, ezt a szót mert nem ismered, Még nem láttál mást szép rózsáinál! De várj, de várj ! meghozza a jövő Szúró tövisit s majd megizleled! S mint nem tudod, seb vagy könny ége­tőbb, Átkozni fogod kínos életed ! Mert ábrándid — mindannyi délibáb, Csalékony lepke! — elszállnak tova ! A lét, nemlét emésztő harczain Érezni fogod : sorsod mostoha ! . . . Fényes volt utad? Fényre jő az árny! Sötétté válik, rémes éjjelén Halványka mécsnek beteg világa Fog virasztani csak, ez lesz a remény! Eltűnik ez is, semmiségbe vesz, Kioltják lassan majd az emberek ! Hisz Isten őket nem szeretni, de Azért teremti, hogy gyűlöljenek ! Üres lesz szived, mert mi megmarad Ellobbant tűzből, hamv az csupán, Az emlékezés szived lángiból, Ennyi marad meg majd a­z­a­r­c­z után ! S az égető könny, a­mig elapad, Kínozni ez fog, ennyi lesz tied ! Minden kihullt csepp fáj és úgy gyötör! Hogy a világra mért bíztad szived ? ... És annyi ábránd, szétfoszlott remény Súlyos teherként visszahull le rád, ...Kincs valónak fáj emlékeis! Vigyázz ! vigyázz ! örji te ennyi rád! Szeretsz ? szeretsz ? ne mondd hát senkinek ; Titkát szivecskéd féltve zárja be ; Őrizd meg őt, hogy át ne járja a Rideg világnak fagyasztó sebe. Nevess, kaczagj és sírj, ha sírni kell; Csal minden, ki él, csalni hát, lehet! S szerelmi szó csengjen bár feléd, Annak se tárd fel, meg ne nyisd szived ! Szeretsz? szeretsz ? oh, még annak se mondd,­­ A kiért lelked sóhajjá szakad ; Szemed tüze és ajkaid sóhaja, Ez árulja el és nem a szavad! Ebből hadd értse, hadd tanulja meg . . . S ha meg nem érti, úgy — hidd el nekem! — Nagy okod van rá, hogy szived bezárd: Mert neki sem kell édes szerelem! . Niv Lám. A nők. III. Sokszor olvastam lelkesedéstől hevülő köl­tőket, kik a bámulat elragadtatásával szól­tak a nőkről, a­mint pánczélba öltözve, fegy­verrel kezükben küzdöttek az ellenséggel, vökről, kik maguk küldötték fiaikat a ve­szélyben forgó haza védelmére, s ha fiaik el­­ro­l"-ot­t" mezőn­ nem elvitták, noi­­ zo­kogtak holttestük felett, hanem büszkeséggel temették őket sírba; nőkről, kik kiszakítot­ták magukat jegyeseik ölelő karjaiból s ma­guk mutatták meg nekik az utat oda, a­hol a kard osztogatja a márkacsókokat. Olvastam e történeteket, melyeket az elragadtatás he­­vülése csodásan kiszínezett; olvastam, a­nél-­­­kül, hogy reám hatottak volna. Ám fess egy csendes kis szobát, a­hol az anya aggódó szeretettel őrködik alvó gyer- *­­ mekének álma felett, rajzold le azt az idillt,­­ midőn a szerető hitves ölelő karokkal fogadja­­ munkáról hazatérő férjét, hogy lecsókolja : A tudvágy. (Irta Radányi József.) Ha egy két­ utas valamely bájos vidék szépségét tág körben kívánja élvezni, dom­bot vagy hegyet mász meg, hol kibővül előtte a láthatár, s miután a megkapó táj­kép gyönyörét jó ideig élvezte, fáradalmas útja jutalmával megelégedve száll ismét alá a völgybe. Hasonló eljárást követnek a szel­lemi touristák a végből, hogy a világ­min­­denséget a láthatóság legmagasb pontjából egyszerre átpillanthassák, de bármily szé­dítő magasba repülnek is a gondolat szár­nyain, vágyaikat ki nem elégíthetik, ezt a pontot meg nem találják. S különös, mégis repülnek, és pedig a legnagyobb lángeszek . . . Oh jótékony korlátoltság, mily bölcs intézkedés talaján nyugszol! Hi­szen, ha tanulmányozható, egész mélységé­ben átpillantható volna a roppant gépezet szerkezete, szakadatlan lánczolatban fel azon első szemig, mely Isten trónjához van erő­sítve, úgy az ember mindentudóvá lenne, s mint ilyen, nem szállhatna le többé, a fenti két­ utashoz hasonlóan, a völgybe, nem lé­­j­vén e földön a mindentudásnak helye. S még is helyesen teszi a szellem, ha mentél magasabbra repül, ha hivatásából folyólag a csillagos égbe néz, annak törvényeit kikém­lelendő, az örök rendet a látszólagos rendet­ I lenségben fölfedezendő, mert mindezek da-s­czára mennyei eredetének, halhatatlan vol­tának adja fényes bizonyítékát. Hanem ha még tovább megy, és a dolgok eredetéről, a mindenség kezdetéről akar magának fogal­mat alkotni, úgy hasztalan lesz minden erő­feszítése, mert ezen határszélnél, ezen Rubi­­connál, a tudás megszűnik és a hit kezdődik.­­ Rövid értekezésünk czélja nem más, mint­­ annak kimutatása: mily hiába való minden­­ kísérlet azon tudósok részéről, kik magukat ezen Rubiconon túl teszik.­­ A hit ismer egy Teremtőt, ki mindent te­remtett és czélszerűen berendezett; ama tudósok ellenben a tudományra rá fogják, hogy előtte az anyag örök és maradandó.

Next