Székelyföld, 1890 (9. évfolyam, 18. szám)

1890-03-02 / 18. szám

­ csak egy szót is, de annál többet s nagyobb ami­­mozitással foglalkozva a miniszterelnökkel, kinek igyekezett minél több kellemetlenséget és igaz­­talanságot mondani. Helfi szintén a bizalmatlanság álláspontjára he­lyezkedett s szélbali létére is tőle s nem a »mér­sékelt« Horánszkytól hallok, hogy »higgadtan, nyugodtan és tárgyilagosan« akar beszélni, midőn parlamenti viszonyainkat, jobban mondva, Tisza ténykedését bírálja. Szóló azt veti a miniszter­­elnök szemére, mint legnagyobb bűnét, hogy meg­rontotta a parlamen­tarizmust. Felhányta, hogy miért nem követte Tisza a »nagy miniszterek« példáit és miért nem adta be lemondását. Ha ed­dig nem tette, tegye mielőbb, ha már úgy vezette a választásokat, hogy azok nem buktatták meg egy alkalommal sem a kormányt. Most feszült érdeklődés közt Tiszta miniszter­­elnök emelt szót s hatást keltő verve-vel válaszolt a két ellenzéki szónok vádjaira. Az ellenzék so­raiból egy-két fenegyerek abban ragyogtatta tu­dományát és parlamenti erudiczióját, hogy za­varni igyekezett Tisza beszédét. Különösen tet­szett, midőn utalt arra, hogy igen is, beadta volt lemondását, mikor a bankügyben nem volt képes a dualizmusnak megfelelő megoldást keresztül­vinni s elfoglaló helyét újból, melyre más nem akart vállalkozni, mikor a feltételek teljesültek, melyek miatt lemondott volt. Zajos, lelkes éljen­zés hangzott fel akkor is, mikor Tisza 15 évi múlt­járól és ezen idő alkotásairól beszélt. A miniszterelnök beszéde által előidézett inten­zív hatás folytán a ház 5 perc­nyi szünetet tar­tott, melynek leteltével Latkóczi Imre vette föl a keztyüt, még­pedig sikeresen és hatással, a legfőbb ellenzéki vádakkal szemben , igen találó hasonlat­tal tette komikussá az ellenzéknek Tisza ellen irányzott támadásait, melyek még akkor sem szűn­nek meg, ha Tisza az ellenzék kívánsága szerint cselekszik s megújulnak akkor is, ha nincs rá semmi ok és jogczim. Az utolsó szónok Komjáthy volt, kinek hosszú beszéde rövid értelme az, hogy 15 év alatt egyik téren sem történt semmi. Sokat akart bizo­­nyítni és nem bizonyított semmit és azon állítás alaposságát, hogy a magyar nyelv 15 év alatt nem foglalt tért, valószínűleg ő maga sem hiszi. A képviselőház február 25-én folytatta az ap­­propriáczióra vonatkozó javaslat tárgyalását. Orbán Balázs volt az első szóstok. Kijelenté, hogy a miniszterelnökben csak azt a betegív Jupi­tert látja, a­kinek fejéből nem Minerva, h hanem Medea kelt ki a korrupczió kígyó fajzatával. (De­rültség.) Beszél azután a balközépről, mely azt mondja, hogy együtt tanácskozott egykor a füg­getlenségi párttal. Majd a fekete-sárga zászlóra s a kétfejű sasos czimerre mond ízetlenségeket. Elnök figyelmezteti a szólót, hogy illetlen do­log a magyar parlamentben gúnyolni azon színe­ket, melyek Ausztriában tiszteletben tartatnak. Orbán Balázs fölemlíti, hogy őt nem téríti el útjából a kormánypárti sajtó gúnyolódása. Hiszen azért kapnak az ebek konczot, hogy ugassanak. Elnök: T. ház! Igaz, hogy a képviselő úr nem a parlament tagjairól, hanem a kormánypárti la­pokról beszélt, de mégis kötelességem megje­gyezni, hogy a parlamentben, oly modorban nyi­latkozni, hogy »azért dobnak az ebeknek konczot, hogy ugasson« nem parlamentáris, nem is lova­­gias eljárás. Azok ellen, a­kik itt védhetik magu­kat, lehet erősen beszélni, de azok ellen, a­kik itt nem védelmezhetik magukat, ily modorban be­szólni nem lovagias. Kérem tehát a képviselő urat, hogy az ily beszólási modortól tartózkodni mél­­tóztassák.­­ Móricz Pál: Csak azért szólalok fel igen rövi­den, hogy az előttem szólott képviselő úrnak egy, a balközépre vonatkozó téves állítását megc­á­­foljam. Először is a t. képviselő úr azt állította, hogy a volt balközép-párt és a függetlenségi párt együtt tanácskoztak. Hát ez téves állítás. Téves pedig azért, mert a függetlenségi párt megküldte határozatát a balközép-párti klubbnak ; a balközép-párt azon határozatot hozta, hogy ah­hoz nem járul, de az ügyet nem teszi pártkérdéssé. A határozatot dr. Vécsey Tamás, ki akkor a párt jegyzője volt, Helfie Jgrsircz képviselő úrnak írás­ban kézbesítette. Két dologban tévedett tehát a képviselő úr: az egyik az, hogy nem volt együttes tanácskozás; a másik pedig az, hogy a balközép mint párt, ahhoz a határozathoz nem járult. Szapáry Gyula gróf emelt ezután szót s Helfi vádjai ellenében tartott egy minden izében elejé­től fogva végig igen sikerült, ép oly kitűnő, mint hatásos beszédet. És következett most egy hosszan tartó, kínos jelenet, melynek szomorú »dicsősége« a mérsékelt ellenzékhez tapadt. Ábrányi Kornél ugyanis egy meggondolatlan beszédében, melyben többek között azt mondotta, hogy t. i. a miniszterelnököt „már nem védi semmi­féle bástya, sem szél, sem pánczél­ vért, csak egy vékony hártya, az arcának bőre.“ A kedélyeket annyira felizgatta, hogy elnöknek, többszöri rend­reutasítás után, az ülést be kellett zárni. A képviselőház február 26-iki ülésén, napirend előtt, Péchy Tamás elnök kijelente, hogy február 25-iki ülésen nála járt képviselők nem segédi mi­nőségben jelentek meg nála. (Tegnap ugyanis híre járt, hogy az ülés végén Bolgár Ferencz és Szent­­iványi provokálták az elnököt.) Heves vita után, melyben Ugron Gábor, Da­rányi, Horváth Gyula, Helfi Ignácz és Szentiványi vettek részt, az inc­idens véget ért. Az appropriáczionális javaslathoz ma elsőnek Eötvös Károly szólt, ki pártjának közbeszólásai és zaja közt személyesk­edett Tisza ellen. I . V » * T a Mi g­y. A barátosi iskola története. Irta: Borivó. (Folytatás.) Iskola-mesterek. (1620. decz. 20-tól 1861. márcz. 24-ig.) Régi írások után, következő időrendi névsort tudtam összeállítani: Zágoni Bálint diák 1620. decz. 20., Bardoczszéki Fülei Fosztó Bálint 1687. márcz. 3., Fülei Szabó Mihály 1691., Dobói Tha­­más diák 1696. márcz. 16., Fel-Dobói Mihály diák 1706. május 13., Hatházi György diák 1708. decz. 19., Pávai Kovács Ferencz diák 1712., 1715. és 1721., Mátyás diák 1717., Zágoni Sámuel diák 1720. febr. 9. és 1724. Pávai Csekme Ferencz 1731. és 1735., Zágoni Csom­a Péter diák 1757., 1760. évben. A fent elősorolt becses személyekről nem tudunk semmit, még a hirök is elveszett, csak a nevök maradt fenn egy-egy általuk irt régi kont­raktuson vagy más íráson. Ezek összesen 140 évig szolgálták az egyházat és iskolát s hosszú munkás­ságuk eredménye mégis oly ismeretlen előttünk mint sírjaik helye, pedig ki merné tagadni, hogy az eredmény épen úgy meg van a társadalom mi­­veltségében mint sírjaik a földben? Pávai Kovács Ferenczről megjegyzem, hogy ő igen szép szó volt a maga korában, sok kontraktust irt, betűi inkább kerekdedek mint szálasok, inkább aprók mint na­gyok, inkább függélyesek mint dűltek. Minden vo­nása komoly és takarékos emberre vall. Zágoni Sámuelről megjegyzem, hogy neki merész vonásai vannak, betűi szálasok, gyérek és dűltek, nagy betűi olyan czifrák mint a nemes­ levelek kezdő betűi szoktak lenni. Hinni merem, hogy ő arisz­­tokratikus szellemű ember volt. Mátyás diákról — kit Fagyas diáknak is hittük — megjegyzem, hogy ő Barátosan gazdag huszár család ivadéka volt. 1719. julius 29-én egy szántó földet ajándé­kozott az ev. ref. egyháznak. Ez a Fagyas-familia régen kihalt s birtoka beleolvadt a barátosi Ba­logok és Péterek birtokába. A Fagyasok család­fáját egy 1760. évben Szent-Iván hava 23-án kelt »Relatio« után könnyen össze lehet állítani. Ugyanis a mondott időben 70 — 80 éves emberek s mint tanuk azt vallják: »Néhai idősb Fagyas Bá­lintot is jól ismertem, négy fiát is tudom: István, Bálint, Tamás és Mátyás. Bálint fiának ugyan Bá­lintnak két leányát ismertem : Évát és Borbálát. Évát vette volt feleségül Aszalai József, Borbálát Péter Ferencz, kinek fiai: P. Sámuel, Ádám, Fe­rencz és Márton. Péter Ferenczné Fagyas Bor­­bála a kérdés alatti földet eladta volt Balogh Já­nos uramnak szoknyáért, mentéért s egy magyar forintért.« Tehát a barátosi Péterek ősanyja ez a Fagyas Borbála volt. Zágoni Csomna Péterről megjegy­zem, hogy egy­­ 1803-ban kelt tanuvallatási jegyzőkönyvben pá­kai Incze György ezt vallja: »Én barátosan lak­tam Péter diák iskola-mesternél és Balogh pap uramnál ezelőtt mintegy 46 esztendőkkel.« Úgy­szintén 1807-ben egy körösi tanú vallja: »Ezelőtt mintegy harmincz esztendőkkel szolgáltam Bará­ I­­osan Csorna mesternél.« E két vallomásból kitű­nik, hogy Csorna Péter 1757—1777-ig, azaz húsz s hol haragosan, majd kobald és ördögiesen. Ilyes­mit eddig soha sem vettem észre rajtuk. Bármeny­nyire erőlködtem közönyösnek s hideg vérűnek maradni, nem bírtam bizonyos bátortalanságot s gyöngeséget legyőzni, szóval, szégyen ide vagy oda féltem. Hirtelen eloltottam a lámpát, lefeküd­­tem,s a takarót fejemre húzva, nagy nehezen jóté­kony álomba merültem. Reggel jó későn felébredve, első gondolatom volt órámra tekinteni. Ott állott a szekrényen, oly szépen és ártatlanul, mintha semmi sem történt volna. A szerecsen egész szabályszerűleg tekint­­­get jobbra-balra, a fehér pedig minden rossz in­dulat nélkül nyújtogatta ki s be nyelvét az inga egyenlő ütemei szerint. A­mit az éjjel láttam tehát csak káprázat lett volna ? Minden bizonnyal az, mert a mint a fabábokat figyelmesen megvizsgál­tam úgy találtam, hogy csak a néger birt moz­gatható szemekkel s csak a fehér mozgatható ál­lat. Az óra belsejében is könnyen feltaláltam az inga tövéből kétfelé induló vékony drótokat, me­lyek egyike csak a néger szemgolyóival, másika pedig a fehér szájával volt kapcsolatban. Ezzel tehát tisztában voltam. Igen, de hová vezet akkor mindez ? Mindenképen tusakodtam, gondolkoztam miképen lehetne a dolog természetszerű magya­rázatára jönni, de minél tovább törtem rajta a fejem, annál nagyobb zavarba jöttem. Hirtelen ijesztő sejtelem lepett meg, hátha ez a téboly kezdete volna ! Elrémültem a gondolat­tól, otthon nem maradhattam tovább, a szabadba siettem. Járkálásom közben betértem egy ismert ven­déglőbe, hol olykor kollegáimmal egy-egy vidám estét töltöttem. Élénk társaságot találtam, köztük néhány tanulótársamat is, kiknek körében egy pár pohár bor felhajtása után bogaraim tünedezni kezdtek. Órám viselt dolgairól nem szóltam semm­i mit, attól való félelmemben, hogy kinevettetem ; kiváltképen Fuchs kollegám sarkasmusaitól kel­lett őrizkednem, kinek felvilágosultsága párosul­va szellemdús, de éles nyelvével, mindennemű csodát és babonát kíméletlen gúnynyal sújtott. Azonban mégis kiváncsi voltam arra, hogy várjon mit szólanak mások ily sajátságos boszorkányság­hoz, tehát előadtam az eseményt oly formán, mintha az egy ismerősömmel történt volna meg. Nem csekély bámulatomra Fuchs barátom nem úgy fogadta előadásomat, a­mint vártam volna. — Az ön története — így szólt — nyilván az­­ érzékcsalódás körébe tartozik, miről az élettan (phisiologia) nevezetes példákat bír felmutatni. Olyforma érzékcsalódást kisebb mérvben minden­­ ember tapasztalhat. Ki ne ismerné pl. a kettős látást? Továbbá midőn felhőket látunk a hold alatt elvonulni tökéletesen azt a benyomást teszi, mintha a hold futna tova a felhők felett. Ha be­hunyt szemünkre nyomást gyakorolva, annak re­­czehártyáját izgatottságba hozzuk, a különbnél­­különb színképeket, fantasticus alakokat sűrű változatosságban látjuk egymást követni, melyek úgy látszanak, mintha valósággal a látás műve­­lete idézné elő. Az itt felemlített esetekben törté­netesen, úgyszólva kezünk ügyében van a mód érzékeink tévedését kikorrigálni, sok esetben pe­dig nincs, s akkor azt mondjuk ez a dolog meg­foghatatlan, miből kifolyólag, ha elég lelkierőnk nincs, könnyen hajlunk a kisértetek és természet­­feletti dolgok hivésére. A­mi engem illet — foly­tató — ha egy folyót felfelé folyni látnék, így szólnék: Érzékeim, már sokszor hazudtatok most is hazudtak, mert a viz a nehézség változhatatlan törvényénél fogva csak lefelé folyhat. Minden kí­­sértetes és csodálatos, j érzékcsalódásra vezethető vissza. Ezen a napon késő este mentem haza. Daczara az élvezett szórakozásnak és Fuchs kollegám józan felfogással tartott előadásának, bizonyos aggályos borzongást éreztem, midőn az istentelen matrózpár egyhangú szemforgatása és nyelvöltögetései szemembe ötlöttek. Hanem ez­úttal zavartalanul akartam aludni s az órát meg­állítottam. Nem tudom tisztán mennyi ideig aludtam, mi­dőn átkozott fogfájásom felébresztett. Mig a felett gondolkoztam, vájjon felkeljek-e fogcseppjeimére vagy nem vagy megbotránkozásomra azt veszem észre, hogy zsebórám gyöngéd pityegésén kívül a matróz-óra kemény tik-tak-ját is hallom. . Folyt köv.)

Next