Székelyföld, 1894 (13. évfolyam, 27-66. szám)

1894-04-01 / 27. szám

1894. *­ r ..­­'4­9 méltósággal dugják ki vakító fehér fejeiket az európai hegycsúcsok ki­rályai, eget és napfényt követelve maguknak. Egész fejedelmi családja az örökhó-takarta alpesi souverainek­­nek! Valóságos „hegy kiállítás." Három- s négyezer méteren alul egyik sem beszél. — Kezdődik dél­nyugaton a Monte-Viso czukorsüve­­gével, aztán a Mont-Denis-nél észak­nak kanyarodik s egy országot be­­ölelő, hatalmas karéjban nyúlik el kelet felé. És ez „óriási gárdából,“ mint egy-egy generális a saját csa­patja élén, büszkélkedik szembe ve­lünk a Mont-Blanc, meg a Monte- Rosa. Mintha valami mennyei legfőbb hadúr vezényelte volna őket ide egy csapatba, biztos győzelemre készen.­­ Halványkék redős, hó- és Gleeser­­hermelinjökbé burkolózva, mozdulat­lan, hideg fenséggel pillantanak le ránk, parányi semmiségekre, kik ön­­hitten, „világ urainak“ nevezzük és képzeljük magunkat, hivalkodó em­beri voltunknál fogva, — és megve­­tőleg mosolyognak fölöttünk, ..........Lábunk bazalt, fejünk az égig ér; Elértük mi a legmag­asb határt, Hol napsugár s csak tiszta lég kísér. . . Vendégeink nem rozsda, sár, penész, Melyek halált okozva hintenek , De büszke sas, a mely a napba néz, S villámokat teremtő fellegek . . Ilyesmit beszélnek ők. De mi ma­gyarok vagyunk s minket nem lehet ám ily könnyen lebeszélni, még 4600 méter magasból sem. Idegen vagy nekünk Mont-Blanc, Monte-­ Rosa. „Mit ér havad, mit ér hegyet nekünk? Hazát kiván, hazáért ver szivünk“ . . . És, ha mi idegenül tekintünk föl rátok, ti is idegenül néztek le ránk. Pedig valamikor, régösrégen, bámulva láttátok ti fejedelmi havasok, a mi rettegett pogány őseinket, gyorslábú magyar lovaikkal itt száguldozni, az áldott piemonti síkon i s fölharsogott hozzátok szilaj csataorditásuk, és megpirositotta hócsucsaitokat az ál­taluk fölgyújtott helységek tüzvilága és megremegtek előttük az akkori S­úria kőfalai is . . . de nagyon ré­gen volt az, — kilencz évszázad tűnt le azóta — nem csoda hát, ha elfelejtettétek ... A­mi pedig csak most történt vala, hogy a szabadság szent nevében, magyar vér festette pirosra e dús tartomány göröngyeit — honnan is tudnátok ti­ azt? Hi­szen azok csak hazátlan legionisták,­­ no meg osztrákok valának, s nem­­ magyarok . . . Még egy pillantást a gyönyörű sík-völgybe — hol, nyugatra Turin mosódik el a távolban s a fölötte úszó ködpárából csak a „Ricordo nazionale a „Vitt. Emanuele“ tornyos kupolája nyúlik ki, mint valami na­gyobb játékszer, — és azzal hátat fordítunk a csodás kilátásnak, hadd lássuk, mit mutat a Superga a déli oldalon ? Csak most vesszük észre, hogy micsoda ozondús, üdítő hegyi leve­gőt szivünk itt magunkba. Rügyet fakasztó lenge szellő ingatja meg gyöngéden a fák ágait s a tavaszi nap langyos sugarai, a puha pázsit élénk zöldjén végigrezegve, ibolyák­kal játszanak. A fölébredt természet éltető friss lehe áramlik szerteszét. Egy falakkal korszet, szegényes, remete-kápolnácskára bukkanunk, mely a tetőről kissé lecsúszva, a déli oldalon húzza meg magát, mintha rös­­telné a fölötte pompálkodó bazilikának, hozzá nem illő, nagyúri szomszéd­ságát. A kilátás innen — noha szintén messze téldre kitárul — sokkal sze­rényebb, mint az északi oldalon. Az itt még „fiatal“ Po­cs mellékfolyói­nak hegykoszorúba foglalt, lapályos völgye ez, Déli-Piemont. Beláthatlan, nagy kert. — A még lombtalan fák miatt halványsárgás alapszínű táj az aszályos ködben vész el, mely csak sejteti, az itt-ott kifehérlő hely­ségeket és a körül kéklő ormokat is. Ez, amit itt látunk, egy hangula­tos, szolid idill , míg amaz, a túlsó oldalon: egy megrázó, hatalmas ballada. De hiányzik valami mind a két tájképből:­­ a víz, a nagy víz. Egy nagyobb tó, vagy egy kis tenger hiányzik belőle, ami, ha megvolna , ennél felségesebb tájat, költő és festő együtt sem gondolhatna ki. Így pe­dig, mintha a szeme hiányzanék , mintha vak volna, a nélkül az égre néző, mélységes villanása, kristály tükör nélkül. Amarra délre van valahol Saluzzo városka, hol Blandrata született, az -orri­ dók, a­kik összesen legfőlebb 15 kát. holdon akár mint tulajdonosok, akár mint bérlők vagy mindkét mi­nőségben gazdálkodnak. A jutalomdíjakra a most jelzett területeken gazdálkodó azon egyé­nek tarthatnak igényt, akik aranka­mentes, vagy arankától tisztított te­rületen, holdszám szerint, aránylag a legnagyobb mennyiségben és a leg­jobb minőségben állítanak elő lóhere­­vagy luezernamagot és azt az alábbi feltételek szerint bírálat alá bocsátják. 1. A kitűzött díjakra csak is azon kisgazda pályázhat, a­ki arankamen­tes vetésekből legalább 80 klgramm lóhere-vagy luczernamagot termelt. 2. A termelt magvak megbírálá­­sával a gazdatanácsot bízom meg, hova a díjakra pályázók a termelt magot, a termelt mennyiségben tény­leg bemutatni és községi elöljárósági bizonyítványnyal igazolni kötelesek, hogy a bemutatott mennyiség saját termelésük. 8. Ugyancsak a községi elöljáró­ság bizonyítványával igazolandó az is, hogy azon terület, melyen a bí­rálat alá bocsátott mag termeltetett, arankamentes volt, vagy az az arankától megtisztíttatott. 4. A díjakért való pályázatok 1. évi november végéig benyújtandók, a gazdatanácsnak szabadságában áll a pályázat végett hozzá beérkezett magvakból a legközelebbi magvizs­gáló állomáshoz, az arankamentes­ség megvizsgálása és általában a mag minőségére nézve adandó véle­mény végett, mintákat beküldeni; későbbi pályázatok figyelembe nem vétetnek. A díjak a viszonylag legnagyobb mennyiséget a legjobb és legtisztább minőségben előállított három terme­lőnek fognak kiadatni. Fölhívom a bizottságot, hogy ezen intézkedésemet a községekben a leg­­elterjedtebb módon többszöri hirdet­mény utján tétesse közzé. A dijakat a mennyiben azok már a f. évben odaitélhetők volnának, a f. évben is kifizetem, a mennyiben a bizottságnak ez iránti előterjesztése hozzám a f. év végéig beérkezend. Kelt Budapesten, 1884. évi már­­czius hó 4-én. Bethlen, s. k. Igazgatói jelentés a „Rudolf"-kórház 189­1. évi működéséről. (Folytatás.) Hogy tehát a tisztelt közgyűlés mindenről tájékozva legyen e czélból kiadásainkat az ápolási napokkal összetevő, azon eredményt nyertem, hogy mult évben egy ápolási napunk 52 krba került. A megelőző évhez képest, ez­ is némi hanyatlást mutat a mennyiben az 1891. évben egy na­­punk 50 krba került, tehát annyiba, a­mennyit mi érte kapunk. E cse­kély hanyatlás oka — mint fennebb már kimutattam— az ápolási napok apadásában keresendő. Ezen körül­ményt különben egyszerű tudomás vétel végett említettem fel, mert a­míg képesek vagyunk 4401 írt fölös­leget csatolni tőkénkhöz, addig ilyen csekély különbségek minket nem aggaszthatnak és pedig annyival kevésbé nem, mivel egy pár év előtt még minden ápolási napunk 70—80 krba került. Tehát ha a múlt évi eredmény a megelőző évhez képest némi hanyatlást mutat is, de a ré­gebbi időkhöz viszonyítva, emelke­dést mutat. Kórházunk beléletéről a követke­­zőket jelenthetem : Betegeinket a mult évben is házi­lag élelmeztük, mely rend évek so­rán igen jónak és gazdaságosnak bizonyult. Hogy ezen tétel se marad­jon bizonyítás nélkül, a számokat hívtam segítségül, melyekből kitűnik, hogy az élelmezés múlt évben 1805­72 krba került. Ha ezen számmal összeshasonlítjuk a 7213 ápolási na­pot, valamint a két ápolónő és két cseléd után naponkint járó 4 étel adagot, azon eredményre jutunk, hogy nekünk minden egy személy egy napi élelme 24 krónkba kerül, vagyis mi 1805 írtért 8673 embert tápláltunk. E tekintetben is a meg­előző évhez képest némi visszaesést tapasztalhatunk, a­mennyiben az 1891. évben egy ember napi élelme csak húsz kvba került. Én azt hi­szem, hogy ilyen eredményt is a vállalkozás útján való élelmezéssel soha elérni nem lehetne, azért ezen rendszer, mint kipróbált jó, továbbra is fenntartandó. Tovább vizsgálva a számadatokat, kijön az is, hogy egy beteg gyógy­kezelése, beleértve az orvosi gyógy­szert, és ápolást, naponkint 22 krba került, az irodai szükségletek, tűzifa s egyéb kiadások hol egy-egy he­­tegre 7 kr esik naponkint. Ezen szá­mítások meglehet sokak előtt érték­telennek tűnnek fel, ha pusztán ma­gát a számot tekintik, de érdekessé válnak, ha a konsequencziákat le tudjuk vonni. Mert például számok­kal bizonyított igazság az, hogy ná­lunk minden egy betegre csupán 5 1 - kv áru orvosság jutott naponkint a mult évben s még is a betegeknek 99°°-a meggyógyult. Ezen egyszerű statisztikai adat egy nagy igazság bi­zonyítására szolgál, hogy t. i. bete­geinket nemcsak orvossággal, hanem­ szakértői ápolással is kell gyógyítani. S épen ez adja meg a kórháznak előnyét a magán gyógykezelés felett. És ezt nagyon jó tudni a középosz­tálynak, honnan betegeink nagy ré­szét kapjuk, mely még máig is ide­genkedik a kórházban való ápolástól. (Folytatása következik.) 1 SZÉKE Y F Ö L D. _____ ___ Mezítü'ítz'lasáfi'i közlemények. 6' 0 V Őszi szántás és tavaszi boronálás. Az eddig gyakorlatilag végrehaj­tott kísérletek és kiválókép legutóbb a m­­óvári gazd­­adakémia növény­­termelési állomása által végrehajtott kísérletek mind azt bizonyítják, hogy ha a tavasziak alá őszei szántunk és tavaszai földünket szántás helyett grubberoljuk vagy boronáljuk, a ter­més mind minőségileg, mind mennyi­ségileg felette áll a tavaszai meg­szántott föld terméseredménye fölött. Az őszi szántás jótékony hatása felől talán felesleges is beszélni. , Nincsen gyakorlati gazda, ki tisztá­ban ne volna ennek előnyei felől. Az egyszerű szántóvető nép is gya­korlatias észjárásával azt mondja : az őszi szántás féltrágyázás. Anélkül, hogy ennek indokát tudná, látja a term­és eredményből. Pedig mint tud­juk a szó valódi értelmében igaza van. A tél fagya következtében a növény által fel nem vehető nyers tápanyagok feloldódnak felvehetőkké változnak. A tavaszi szántásnak ily hatása nincs és nem is lehet. Egye­düli czélja csak a föld megporbanyi­­tása lehet. Ugyanezt jobban elérhet­jük a grubberolással, és a munkánk is sokkal gyorsabb. Ha az őszi szántás nagy előnyeit beismerjük és a grubberolásnak egye­düli előnye csak az volna, hogy a munka­ sokkal gyorsabb, akkor is előnyt­ kell adjunk neki a tavaszi szám­ással szemben. Mert nincs gaz­daság, hol tavaszal a vetéssel ne kellene sietni és kisebb-nagyobb munkatorlódás ne állana elő. Azonban a gyakorlati kísérletek más előnyeiről is tesznek tanúbizony­ságot. Ha az őszi szántás után tavasz­­szal grubberolunk vagy szántunk, a termés eredményben úgy minőségi­leg, mint mennyiségileg a grubbero­­lás javára dönt. S ha ezen gyakor­latilag elért és bebizonyított ered­mény okát kutatjuk, könnyen rá­akadhatunk. Az őszei megszántott földben bár mélyen behatol a téli nedvesség, fagy, levegő és mély ré­tegben érleli meg a földet, de leg­inkább érleli a felső réteget. A ta­vaszi szántással bármily sekélyen szántunk is, ezt a leginkább beérett réteget alá forgatjuk. A növények gyökereik által tudják ugyan kény­szeríteni még az éretlen talajt is, hogy benne a növény tápanyagok feloldódjanak és felvehetőkké vál­janak, de csak a kifejlett, dús gyö­kerű növények és azok is csak bi­zonyos mértékig. A csírázó gyenge növény csak készen feloldott táplá­lék mellett fejlődhetik. És mi a ta­vaszi szántással a legérettebb talaj­réteget veszük el zsenge, rövid gyö­­kerei elől. Míg a grubberolással csak megporhanyitjuk, de ott hagyjuk szá­mára ezen réteget. Van ennél egy fontosabb körül­mény is, mi a grubberolás mellett szól. A grubberolás által jobban meg­őriztetik a tavaszi nedvessége a talajnak ; a szántás és általa történt aláforgatás hamarább szikkasztja a talajt. Kivált ily csapadék, szegény télen, mint az idéni telünk is volt, kiváló fontosságú, hogy a talajned­­vesség minél inkább megőri­ztessék. Mert a növénynek épen csírázása és fejlődése előkezdetén van nagy szük­sége erre a nedvességre. Később in­kább daczolhat a szárazsággal , de dús gyökerei később szárazabb talajból is több vizet képesek felvenni. Április 1.

Next