Székelyhon, 2021. február (3. évfolyam, 21-40. szám)

2021-02-18 / 34. szám

2 2021. február 18. interjú INTERJÚ G. MENTA ÉVA ERDÉLYI KÖTŐDÉSŰ MAGYARORSZÁGI KÖLTŐVEL Az otthon a lélekben lakik Bár sosem élt itt huzamo­sabb ideig, Erdélyt min­dig úgy emlegeti, hogy „odahaza”. Verseit, ahogy személyét is, titokzatosság lengi körül. Születésnap­ján készíttetünk interjút a többkötetes magyarországi költővel. NÁNÓ CSABA Anyai ágon erdélyi származá­sú vagy, nyaraidat itt töltötted, Marosvásárhelyen megvan még a családi ház. Mit jelent ez lelkileg egy embernek, aki több száz kilo­méterre vetődött e helyszíntől? Fél felem erdélyi, a szívem, lelkem egészen az. Szüleim Er­délyben házasodtak össze, apám magyar állampolgársága miatt az „anyaországba” kényszerültek. Gyermekkoromban természetes volt, hogy a vakációt otthon, Er­délyben töltöttük. A múlt hozadé­­ka egyfajta tisztelet, vágy a meg­­szentelődésre. Minden nyáron ott voltam, amíg élt a nagymama. Unokatestvérem él még ott, a családi ház is megvan. Erdélyben mindig otthon érzem magam. Szinte mindenki ír verset ka­maszkorában, aztán vagy meg­maradunk ennél a tevékeny­ségnél, vagy váltunk, és el is felejtjük a rímeinket. Nálad ez miként alakult? Tíz évvel idősebb bátyám ha­tott rám, aki füzetekben gyűjtötte össze saját költeményeit. Csalá­di eseményeket, itt-ott hallott és megjegyzett legendákat örökítet­tem meg. Valószínűleg tudat alatt már elválaszthatatlanul kialakult bennem a versírás hajlama, ami 18 éves korom után még jobban megerősödött. Bátorság kell ahhoz, hogy kez­deti „alkotásainkat” megmutas­suk másoknak, kitárulkozzunk a világnak. Irányított, bevezetett valaki a versírás rejtelmeibe? Habitusomból adódóan önálló egyéniség vagyok, de motiváló tényező az elfogadás, az elisme­rés. Voltak, vannak irodalmárok, akik segítettek, támogattak, és a három kiadó - a Rím, az Ab Art és a Hungarovox - is felfigyelt al­kotásaimra. Ugyanakkor az erdé­lyi Parnasszusban, a Literatúra Magazinban, több antológiában jelentek meg verseim. A hegyeken átfúj a szél című könyvedről írják: „G. Menta Éva mostani kötete szinte tel­jes egészében egy képzeletbeli, verssorokba applikált vágyó­dás - „honvágykor” - párlata, lenyomata. Kísérlet a kitörésre a gyermekkori tiszta, érintetlen emlékek kalodájából, mert csak így tarthatja meg őket”. Ennyi­re fontos a múlt, vagy idővel a dolgok megszépülnek a képzele­tünkben? A múlt megkerülhetetlen, kihagyhatatlan egy író, költő életében. Idézhetném sok klas­­­szikus ezzel kapcsolatos gon­dolatait, de most hirtelen az amerikai Nobel-díjas William Faulkner jut eszembe: „a múlt nem halott, el sem múlt.” Ehhez nem kell magyarázatot fűzni. Engem az emlékek tartanak élet­ben, minduntalan az elmúlt évti­zedekbe nyúlok vissza, a családi legendáriumokat elevenítem fel, legyenek azok harmonikusak vagy fájdalmasak. Surányi Mik­lós egyik történelmi regényében olvastam nemrég: „alig érdemes valamire emlékezni, ami az em­berrel az életben történt. De van néhány kis rövid emlék, amivel utólag évekig töltögetheti az em­ber az élet ürességét.” Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nekem a múlt elmesélésre méltó pillanataiból több is meg­maradt, amelyeket hangulattól függően más-más szempontból örökítek meg költeményeimben.­­­ Nem fontos számomra az olcsó népszerűség. A béke, a nyugalom meghatározóbb cél és ben. Valószínűleg ezért tekinthető rendhagyónak a pályám és viszonyulá­som az élet dolgaihoz Rendre átélem őket. Az egykori slágerszöveg így szól: csak a szép­re emlékezem. Ez csúsztatás, hi­szen nincs olyan ember a földön - főleg, ha verseket ír -, aki szemet hunyna egykori apró kataklizmái felett, és csak az idilli életszaka­szokat őrizné meg. Egy költő erre képtelen, én különösképpen. A „most hatalma” természetesen foglalkoztat, az életösztön erre predesztinál. De csak úgy tudok felülkerekedni a napi gondokon, ha fékezhetetlen vágyódással be­lekapaszkodom gyermekkorom, ifjúságom naivul reménykedő világába. A testem, az értelmem alkalmazkodik a jelen kihívása­ihoz, de a lelkem újra feléleszti a homályba vesző évtizedeket. Illuzórikus atmoszférát teremtek magamnak, de hiszem, hogy aki olvassa verseimet, köteteimet, megpróbálja hasonlóképpen mérlegelni az életét. Nem más ez, mint egyfajta üdvözítő terápia. A motorozás mikor és hogyan vált hobbiddá? Esetleg megih­letnek azok az utak, amelyeket ezen teszel meg? A motorozás kamaszkorom és az életem futópadja. Erdész édesapámnak munkaköri esz­köze volt egy Simson Swalbe, tizenegynéhány éves koromban rápattantam, olyan természetes volt számomra. Azóta is életem része. Megihlet, hiszen a motoro­zás egyfajta kihívás, a magasság és mélység találkozása a szabad­sággal. Olyan, mint a képzelet: messze repít, de vissza is hoz a jelenbe. Miből „táplálkozik” a költő? Amit nem lát az ember, az csak képzelet, nincs előre meghatáro­zott témakör, világ eleje, világ­vég. Honnan hova, bizalom el­sősorban önmagaddal szemben, tovább vinni dolgokat, érzéseket, beilleszteni, rendszerezni, futni a múlttal, az idővel. Attól vagy az, aki, hogy ha nagy bőröndöt cipelsz ugyan, de egyenes háttal teszed. A vers ezernyi suttogás, kétcsövű puska, vigasztalás, el­múlás és születés, az idő és az emberi lét fogaskereke. A tudat­ban megbúvó rejtélyek emlékező gesztusa, formák és hangok ér­zékisége, vágyakozó megváltás, a föld szívét megbabonázó fény­fonat. Rendkívül termékeny vagy, több köteted is megjelent, közös­ségi oldaladon szinte naponta közölsz verset. Mi vezérel, hogy örömeidet, fájdalmaidat meg­oszd másokkal is? Remélem, hogy azoknak az embereknek közvetítem az álmai­mat, megérzéseimet, akik általuk felfedezik önmagukban, hogy mi az elengedhetetlenül fontos az életükben, mit mulasztottak el és mit kell bepótolniuk. Ezeket az olvasókat „szolgálom”. Egy kritika szerint „G. Menta Éva pályája és életformája rend­hagyó”. Mit kell ezalatt érteni? A kritikus nem téved, valóban kissé rendhagyó a pályám és talán az életem is az. Nem én vagyok az egyedüli költő, aki nem az iroda­lom, a kultúra területén kereste, keresi a kenyerét. De a „rendha­gyó” jelző sokkal inkább a költői mivoltomra vonatkozik. Vidéken, egy kis faluban élek, de a föld­rajzi elzártság, a kényszerű elszi­geteltség nem roppant meg. Sőt, erőt ad ahhoz, hogy áthidaljam az előttem magasodó nehézségeket, akadályokat - egyszóval a költői magányt. Nem vagyok rivaldafény­ben, hogy ez megváltozzék, nem fogok megalkudni, nem engedek esztétikai elvárásaimból. Eddig megjelent köteteim ezt egyértel­műen igazolják. Ezért írásaim egységét ösztönös és racionális elemek alkotják, amelyek jól meg­férnek egymás mellett. Nem fontos számomra az olcsó népszerűség. A béke, a nyugalom meghatározóbb cél és szempont az életemben. Va­lószínűleg ezért tekinthető rend­hagyónak a pályám és viszonyulá­som az élet dolgaihoz. Ösztönösen születnek a költe­mények vagy nagyon is racioná­lis gondolkodás mentén? Mindenképpen az ösztönös, öntudatlan, spontán (a szó szebbik értelmezésében) jelzők jellemzők rám. Egészen várat­lan helyzetek is előfordultak, például beszélgettem valakivel, és elnézést kellett kérnem, hogy leírjam gondolataimat. Szeren­csére empatikus alkat vagyok, amihez vizualitás párosul. Fel­­készülten, eltervezve, asztalhoz ülve képtelen lennék verset írni. Soha nem adok előre címet a munkáimnak, mindig utólag, a vers véglegesítése után döntök a legtalálóbb címről. Olvasva a verseket néha az embernek olyan érzése támad, hogy rá van bízva a befejezés, a továbbgondolás, a megoldás. Ez tudatos formája az írásnak? A szabadság megszólalása kicsit elvont, kicsit valóság kö­zeli, a benső megvilágosodás az én fényében egy megvalósu­lás saját világom körül, így az olvasó egyben partner is, hogy továbbfűzze a gondolatot saját képzeletvilága szerint. A vers nem tudatos emlékanyaság, mint világítótorony örök fénye a tengeren. Korábban úgy fogalmaztál, hogy „engem az erdő, a magány nevelt”.... Az ember néha maga választ bizonyos létformát, amiről úgy gondolja, segít hi­vatása, művészete kiteljesedé­sében. Te ezt hogyan éled meg? Olykor gondolkodni kell, el kell tenni dolgokat hátra, hogy haladjunk előre. Nekem mindig kell valami plusz, ami mára­ FORRÁS: FACEBOOK.COM G. Menta Éva szerint a vers ezernyi suttogás, vigasztalás > G. Menta Éva Az erdélyi kötődésű költő Magyarországon, Somogy megyében él, civilben természetvédelem téma­körben dolgozik. Korábban környezetvédelmi tan­széken vízkémiával és vízbiológiával foglalkozott. Verseskötetei: Daloló felhő; Álmaim mernek hinni; Szegődés; A hegyeken átfúj a szél. ► Hogy is világtérképeken hol ágyba ringattál hol napsütésben árnyékként kergettelek Isten csodáján evilág lelkén hópelyhek illatán sokannyi összenövésben tündérek lábnyomán bámész időközben bőgve naponsült régi testet öltve elhalkuló bagolyhuhogásban pőrén urambocsá a híd mi átal visz vérmezőn időz dandó, legyen az kétkezi mun­ka vagy szellemi tevékenység. Csak így kerek a napom. Isten mindent megteremtett, hogy mindezt megvalósíthassam. Al­kotni, megélni, hozzátenni, a kicsi dolgokban is mélyre hatol­ni, honnan, hova, mind jobbá tenni a jót. A járvány miatti korlátozások hogyan hatottak rád? A jelenlegi korlátozások egy­általán nem befolyásolnak, sőt, nagyobb hévvel fonom a szála­kat, ahogy a természet él, önál­ló erővel összefonódva, egyenes utakra hajlóan.

Next