Székelyhon, 2021. április (3. évfolyam, 64-83. szám)

2021-04-01 / 64. szám

4 2021. április 1. interjú BESZÉLGETÉS A MUNKÁCSY-DÍJAS BUDAHÁZI TIBOR KÉPZŐMŰVÉSSZEL Festett híd a Szamos és a Zala között Nemzeti ünnepünk, március 15. alkalmából Munkácsy-díj­­jal tüntették ki Budaházi Tibor képzőművészt. A Szat­márnémetiből Magyarország­ra elszármazott festőművészt arról kérdeztük, mit jelent számára a díj, és milyen volt az út e rangos elismerésig. SÜTŐ ÉVA Milyen életmű rejlik egy ilyen kiemelkedő szakmai méltatás mögött? Igen hosszú utat kellett bejár­nom, amíg megkaptam a Munká­­csy-díjat. Azt hiszem, fontos az út, el is lehet tévedni, de célba is lehet érni rajta. Ahogy teltek-múltak az évtizedek, és visszatekintettem a pályám alakulására, észrevettem (mások is), hogy kezd összeállni egy életmű, amely sokszínű és gaz­dag. Kísérletező típus vagyok, sok mindent kipróbáltam, szeretem megismerni az anyagot, és amikor megmutatja magát, a lehetősé­geit, akkor következik igazán az alkotás. Amikor 1986-ban felvet­tek a Fiatal Művészek Stúdiójába. FORRÁS: FACEBOOK/BUDAHÁZI TIBOR Kinyílt előttem a világ. Számos hazai és külföldi tárlaton vettem részt, később több díjat is kaptam. Csak néhányat a fontosabb egyéni kiállításaimból: 1994 - Budapest, Duna Galéria, 1999 - Budapest, Ví­ gadó Galéria, 2009 - Szombathelyi Képtár, 2014 - Szatmári Művészeti Múzeum stb. 2001-ben megkap­tam a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának díját, nemrég a Pro Urbe Zalaegerszegért Díjat és a Magyar Művészeti Akadémia Kép­zőművészeti Tagozatának Díját. Római töredékek című sorozata érdekes feldolgozása az ókor kin­cseinek. Mi késztette a témavá­lasztásra? Tolnay Imre képzőművész így nyilatkozott közös korszakunkról: „a több évezredes város az európai kultúra olyan gazdag tárháza, ahol az évszázadok, évezredek rétegei óriási szellemi és fizikai teljesítmé­nyek sokaságaként jönnek szem­be, hatalmas területen, ugyanak­kor minden kis sarkon. A Rómát töredékeiben elénk táró Budaházi Tibor festői szemléletű ember, aki ráadásul közép-kelet-európai, sőt az észak-partiumi Kőszegremeté­ről került Zalába és ez utóbbi Kár­pát-medencén átívelő fontos adat. Nem is annyira a művész születési- és későbbi lakhelyadatai - nyilván a szatmári és a zalai dombok hatá­sai sem közömbösek - inkább az, hogy ha egy alkotó Európa ezen fe­lén eszmélt, akkor másképp rezon­­ál a kultúra képi rétegeire. Olyan helyről jött, ahol valaha szinte semmit sem volt szabad és minden (másként) számított. Nem kön­­­nyű ezt ma érteni, amikor és ahol szinte mindent szabad és semmi sem számít. Budaházi Tibor Róma rétegeit, üzenetértékét kutatja, vallatja. Nem a sorok, hanem a ré­tegek között olvas, a falak, vakola­tok, mikro-makrofelületek, kis- és nagyterek együttállásait emeli ki és rögzíti. A tér ritkábban, az idő annál többször témája, mondhatni főszereplője Budaházi Római töre­dékeinek”. Pályája a Szamos partjáról in­dult a legkeményebb történelmi időkben. Milyen akadályokba üt­között Szatmárnémetiben? Az életem 18 éves koromig szépen alakult. Ötödik osztályos koromban felvételt nyertem a Szat­mári Állami Rajziskolába, később a Képzőművészeti Líceumba. Nagy szorgalommal és becsvággyal ta­nultam. Szerettem iskolába járni. Érettségi után sajnos nem vettek fel a Képzőművészeti Főiskolára, ezért mindenféle munkát elvállal­tam, hogy megéljek. De a festésze­tet egy percig sem adtam fel. Még keményebben dolgoztam. Amikor 1976-ban munkámat beválogatták a Szatmár Megyei Tárlatra, büsz­ke voltam. Kemény tíz évem volt, de nem érdemes részletezni, mert nem csak én voltam ebben a hely­zetben. Nem mindig a tökéletes élet­háttér adja a jó művészt, inkább fordítva. A lélek gyöngye néha furán csiszolódik. Önnél hogyan alakult ez? Családi hátterem mindig ki­egyensúlyozott volt. Szerető csa­ládban nőttem fel, szüleim a le­hetőségeikhez mérten mindent biztosítottak nekem és három testvérem számára is. Pedig nem volt könnyű azokban az időkben. Mindig egyedül szerettem menni a múzeumokba, kiállításokra, mert közel akartam menni a műalkotá­sokhoz, hogy minél jobban meg­figyeljem a művész keze nyomát. Sokat beszélgettem Gellért Sándor­ral Mikolában, a szinte remeteként élő költővel. Nagy példakép volt ő azokban az időkben köreinkben. Családi körülményei hatottak-e pályaválasztására? Volt-e, aki ösztönözze gyermekéveiben? Mi­kor érezte először, hogy a művé­szet lesz élete meghatározója? Édesapám igazgató-tanító volt először Kőszegremetén, ahol én és öcsém megláttuk a napvilágot, aztán Nagypeleskén, ahol szép gyerekkorunk volt. Csodálatos hely volt e kis falu a határszélen. Édesapám művelt ember volt, soha nem aludt úgy el, hogy előtte ne ol­vasott volna. Az olvasást és a köny­vek szeretetét is tőle örököltem. A mi falunkban két festő is élt, Rácz Péter és Mikola András. Mindket­ten a Nagybányai Festőiskola veze­tői voltak. Apám ismerte őket, min­dig mesélt furcsa hóbortjaikról. Amikor bementünk Szatmárnéme­tibe, megnézhettem a munkáikat is. Igen nagy hatással voltak rám. Gyerekkoromban még nem tudtam pontosan megfogalmazni, mi sze­retnék lenni, csak éreztem, hogy az csupán a rajzolással, festéssel lehet kapcsolatos. 1976-tól számítom azt az időpontot, amikor Szatmáron is úgy kezd­tek emlegetni, mint ifjú festőt a kitartó munkám­nak és feltehetően némi tehetségnek is köszön­hetően, így bekerül­hettem a Szamos-parti művészvilágba. Hol kezdődtek Szatmáron az első lépések, kik voltak a ceruza, az ecset első irányítói? Mikor kap­csolódott be a Szamos-parti mű­vészvilágba? Édesapám egyengette a sorso­mat, amíg elemista voltam. Ötödik osztályban korán önállósodnom kellett, mert a szatmárnémeti zár­da internátusába kerültem, és csak akkor tudtam hazamenni Peleské­­re, ha leesett a hó, vagy poros volt az út. Később az egész család be­költözött Szatmárra, és én éltem a gimnáziumi boldog éveket. Csapó tanár úr műtermében munkálkod­hattam. A tanár még a szünidőben is megjelent nálunk, és érdeklődött munkám iránt. 1976-tól számítom azt az időpontot, amikor Szatmá­ron is úgy kezdtek emlegetni, mint ifjú festőt a kitartó munkámnak és feltehetően némi tehetségnek is köszönhetően, így bekerülhettem a Szamos-parti művészvilágba. Minden művészt megérint egyik-másik alkotó. A világ nagy­jai közül kik voltak azok, akik leg­inkább hatottak önre? Tiszteltem és szerettem Bar­­csay Jenő munkásságát a puritán tisztaságáért és Picassót a szabad­ságáért. Egész életemben ez az érzés határozta meg a szemlélete­met. Nem könnyű a két dolgot ös­­­szeegyeztetni. Zalaegerszeg hogyan jött a „képbe”? 1985-ben megházasodtam, a feleségem zalaegerszegi lány lett, és én 1986-ban áttelepültem Ma­gyarországra. Két szép gyerekünk született. 1986-ban felvételt nyer­tem a Fiatal Művészek Stúdiójába, így bekerültem a magyarországi képzőművészeti életbe. Sok száz kiállításon vettem részt itthon és külföldön is, lassan alakult a pá­lyám. A Mindszenty József Gimná­zium művésztanáraként mentem nyugdíjba. Mai napig Zalaegersze­gen élek és dolgozom. Minden művész valamiféle közvetítő ég és föld, illetve Isten és ember között, ugyanis az ihlet isteni eredetűnek tulajdonítható. Képes-e a művész megfogni, átad­ni az isteni szikrát, hidat alkotni ég és föld között? Csak akkor jönnek a jó gondo­latok és a megoldási lehetőségek, ha minél többet vagy a műterem­ben és folyamatosan dolgozol. Faggatod az anyagot és megtöltöd szellemiséggel. Ha megismered, kitárulkozik és átvisz egy transz­cendens világba. Meggyőződésem, hogy transzcendens nélkül nincs művészet. Ferenczy Károly mond­ta „bizony minden reggel hatkor be kell menni a műterembe és dolgozni és nem várni az ihletre”. Milyen igaza volt. Ő megtehette. Én is igyekeztem, pedig gimnáziumi művésztanárként dolgoztam nyug­díjazásomig. Mekkora jelentőséggel bír Bu­daházi Tibornak a Munkácsy-díj? Számomra fontos a díj, mert pozitív visszaigazolása annak, amit egész életemben tettem, gon­dolom, nem hiába. És még ami egy partiumi származású magyar művésznek különösen fontos: a dí­jat nemzeti ünnepünk alkalmából kaptam. Részlet Budaházi Tibor Római töredékek című sorozatából Erdélyi Napló Megjelenik minden csütörtökön. Kiadó: Príma Press Kft. 535600 Székelyudvarhely, Bethlen Gábor u. 55. tel.: 0266-218361 ISSN: 1223-1223 Felelős szerkesztő: Makkay József Ügyvezető: Nemes László Lapszerkesztők: Nánó Csaba, Somogyi Botond Főmunkatársak: Borbély Zsolt Attila, Csermák Zoltán, Sütő Éva Hetilapunk a Krónika és a Székelyhon napilapok csütörtöki lapszámában jelenik meg. Az (X)-szignóval ellátott szövegek fizetett reklámod közlemények. A megjelent írások nem feltétlenül a szerkesztőség véleményét tükrözik! Szerkesztőségünk fenntartja a jogot, hogy a beérkezett levelek és másféle írások közléséről döntsön. Kéziratokat nem őrzünk meg, és nem kül­dünk vissza! Szerkesztőség és kiadóhivatal: 400027 Kolozsvár, Regele Ferdinand (volt Wesselényi) utca 37. szám, 14. lakrész tel.: 0264-705205, 0264-705215 e-mail cím: office@erdelyinaplo.ro Honlap: www.erdelyinaplo.ro Hirdetésfelvétel és terjesztés a fenti címen hétköznap 8-16 óra között.

Next