Székelyhon, 2021. április (3. évfolyam, 64-83. szám)

2021-04-12 / 69. szám

ESS^SSSSSSSEHES IRODALOM ÉS FEJLÖVÉS Vannak könyvek, melyek után úgy érezzük, több is van a sorok, történetek mögött. Ezek közé tartozik az utóbbi évek egyik legfontosabb magyar regénye, Király Farkas Sortüze, mely az 1989-es változásokról (forradalomról?) szól. Könnyen lehetne egy sisak-, főbelövés történetének nevezni, de túlságosan erős, kijózanító alkotás ahhoz, hogy ilyen prózai módon kategorizáljuk. Ez a regény az ol­vasó számára valójában egy illúzió kezdete és vége. Hátte­réről a szerzőt faggattuk. M. Sz. I.: Hogyan jut el ahhoz az ember, hogy fejbe lőjék? K. F.: Szerencsém volt, a si­sakomról lepattant a lövedék - nem sokkal később a szebeni szász szakasztársaméról viszont nem. Messziről jöhetett a go­lyó, mintegy kétszáz méterről, mégis elöl átment a sisakján, a homlokcsontján, hátul kijött a koponyáján, és ismét kilyukasz­totta a sisakot. Erre mondta egy főtörzsőrmester, hogy eléggé jól ismeri a román hadseregben rendszeresített fegyvereket és azok lőszereit, és ezt a lövést va­lószínűleg nem ilyennel adták le. Erre nem tudok mit mondani... Ide úgy jut el az ember, hogy Romániában él, 1989-ben érett­ségizik, bejut az egyetemre, majd szeptember végén beáll szolgálni a hazát, ami akkoriban kötelező volt, elkerül egy operatív egység­hez, ami azt jelenti, hogy nem bányában, vízierőművön vagy a szocializmus egyéb megalomán építkezésein dolgozik. Előfelvéte­­lis katona, tartalékos tiszti képzést kap, jó a kajája, a kiképzése. No­vemberben megtartják a Román Kommunista Párt tizennegyedik, egyben utolsó kongresszusát. Szinte alvás nélkül, éjjel-nappal őrizzük a hangulatot. Aztán be­következik az, amit közönségesen decemberi forradalomnak neve­zünk. Amikor Ceaușescu elmene­kült, kitört a káosz, rengeteg kato­nát vezényeltek mindenfelé. M. Sz. I.: Szerinted ki lőtt? K. F.: Nemrég olvastam egy tanulmányt a Magyar Kisebbség 2018/1­2-es számában, ami arról szól, hogy kizárólag a szeku csi­nálta az egész cirkuszt. Azt gon­dolom, a diverziót ők keltették, de biztos, hogy a különféle katonai egységek lőtték egymást, mert félreinformálták őket. Például ott volt a ploiești harckocsizó alaku­latnak a parancsnoka, aki jó ba­rátja volt Sergiu Nicolaescunak (román színész, filmrendező volt, nacionalista nézeteiről híres - a szerk.). Nicolaescu azzal hívta Bukarestbe, nyilatkozta a tiszt, miután nyugalomba vonult, hogy Bukarestből Otopeni-be küldjék, mert a terroristák el­foglalták a repülőteret. Miután a tankokból figyelmeztető zárótü­­zet adtak le az épület közelében, egy repülős ezredes kiszaladt a mezőre, ahol egy botra felkötött egy fehér alsógatyát, és azt len­gette a béke jeléül. Ez azután történt, hogy Cam­­pináról a Securitaténál szolgáló katonákat fegyvertelenül pakol­ták teherautóra, küldték őket Oto­peni-be, hogy védjék a repteret a terroristáktól. Az ott állomáso­­zóknak meg azt mondták, hogy jönnek a terroristák teherautóval. A campinaiakból nem sokan élték túl az eseményt. Nem tudom alá­támasztani, de hallottam, hogy több halottnak a tarkóján találtak égési nyomot a golyóbehatolás körül, ami azt jelenti, hogy kivé­gezték őket. Sokat hallottam az országba beutazó Szpecnaz ügy­nökökről (az orosz hadsereg és biztonsági szolgálat különleges alakulatainak elnevezése - a szerk.), arabokról, de bizonyít­va nincs. Arról se feledkezzünk meg, hogy különféle magas ran­gú pártaktivistáknak voltak go­lyós vadászfegyvereik, lehet, ők is a tömegbe lőttek. Fejlövés után az élet M. Sz. I.: Milyen érzés fejlövést kapni? K. F.: Kirendeltek egy híd és egy akármi közé, onnan figyel­tem a történéseket. A „sector de tragere” azt jelenti, van egy terü­leted, melyre vigyázol, azon kí­vül nem lesz, mert lehet, hogy a bajtársadat kapod telibe. Valakik elkezdtek lövöldözni ránk. Nem volt hová bújni, ezért viszonoztam a tüzet. Éjszaka volt, 200 méterre nem lehet célozni, főként kalas­­nyikoval, nappal is nehéz. Egy­szer csak hallottam, hogy „pang”. Arra ébredtem, hogy nem kapok levegőt, tele van a szám földdel. Kiköpködtem, iszonyúan zúgott a fejem, nem hallottam semmit, láttam, hogy elült a mozgás. Fo­galmam nincs, mennyi idő telhe­tett el. Három, öt, tíz perc... aztán felfogtam, mi történt velem. M. Sz. I.: Milyen az élet a fej­lövés után? K. F.: Rögtön utána az van, hogy a kurva életbe, ettől a pont­tól nem érdekel, ha valaki rám lő, tuti visszalövök. Van egy román mondás: ne az én anyám sírjon, hanem az övé. Ez nem azt jelenti, hogy ámokfutásba kezdtem. Csak egy döntés volt, hogy nem hagyom magam. A szakaszunk intervenci­ós brigád volt, melynek több mint fele a különböző kisebbségekhez tartozókból állt. Soha nem fogom megtudni, azért vetettek-e be a kemény helyzetekben, mert mi voltunk a legjobbak, vagy mert mi voltunk a feláldozhatóbbak. Egy bajtársunk halt meg, ami nem rossz arány, de minden ember életéért kár, legyen az bármelyik oldalon is. Szilveszterkor még kőre csavart papírokat dobáltak be az általunk őrzött néptanács ablakán, me­lyekre olyasmiket írtak, mint „ka­rácsony a tiétek volt, de az újév a miénk lesz”. Szerintem a Secu­­ritate üzenetei voltak. Ezen nem nagyon gondolkodtunk, örültünk minden pillanatnak, amikor el tudtunk szívni egy cigarettát, ehettünk-ihattunk. Aztán lejártak a zűrös napok, senki sem foglal­kozott velünk. Nevetséges volt, hogy ezek után még volt 22 éles lövészetünk. Megcsináltuk, végig­masíroztunk a városon, néztük a csajokat, énekeltük a román kato­nadalokat. M. Sz. I.: Hogyan éltétek meg a feszült történések utáni időszakot? K. F.: Kik hogyan. A legjobb bajtársakkal vigyáztunk, hogy a tolvaj tisztek elől a segélyszállít­mányoknak bár egy kis része jó helyre kerüljön, ha érted, mire gondolok. Elkezdtek megjelenni az újságok, rengeteget olvastunk. Később azért még volt egy kri­tikus pont. 1990. március 15-én fegyverben voltunk, mert az aradi magyarságnak eszébe jutott, hogy ott ünnepel a Szabadság-szobor­nál, amit több évtizede a vár ár­kában őriztek, hálóval letakarva. Na de végighallgatni a részeg fő­hadnagyot, aki elmondta, hogy ő nem sovén, meg ezt az országot Romániának hívják, ő sem akar Dózsa Györgynek szobrot emelni Budapesten... Gheorghe Dórának, bocsánat... Csak néztük egymást, mert annyira összeforrtunk a de­cemberi események alatt, hogy senki nem foglalkozott, ki szász, román, magyar vagy cigány. Inszomnia M. Sz. I.: Leszerelsz, hazajössz. Mi történik? K. F.: A poszttraumatikus stressz igazából akkor jön elő, amikor ebből a közegből kikerülsz. Hazajövök, és nem tudok mit kezdeni magammal. Egy hatalmas térből bekerülök egy lakótelepi lakásba. Egy komplett generáció tűnt el Kolozsvárról, mindenki elhúzott Magyarország­ra. Ekkor jöttek a problémák, mert nem tudtam visszailleszkedni. Nem nagyon volt, akivel beszéljek. Ez sú­lyosbodott, amikor 1990-ben elkez­dődött az első egyetemi évem. Há­rom bajtársam volt csoporttársam. Négy kellett volna legyen, erre még visszatérek. Elkezdtük tanulni a szabadsá­got is. Nem ment könnyen. Elvár­tam, hogy az egyetemen a dolgok megváltozzanak. Szívesen emlék­szem pár tanáromra, de volt olyan is, akit pusztán azért tartottak, mert ki kellett őt fizetni. Taxival jött az egyetemre, valaki kitáro­ KIRÁLY FARKAS SORTŰ2 Király Farkas Sortűz c. kötetének borítója (Magyar Napló, 2018) Király Farkas két katonatársával azokban a zavaros időkben Miklóssi Szabó István látta a katedrához, leült, hívott egy diákot, hogy olvassa fel a mai leckét és adja körbe a jelenléti ívet. A taxis megvárta, amíg lerendezi a dolgait, majd elvitte. A harma­dik órája után nem mentem be, erre meg akart buktatni, mert je­lenlét alapján osztályozott. Azért tettem kockára az élete­met, hogy ezeket az embereket söpörjék ki. Másodéven, testneve­lés órán szólt a tanárnő, mondjuk már meg ennek a gyereknek, nem érdekli, hogy ez kémia-fizika ta­nári szak, megbuktatja, ha nem jár be, és elmehet a fenébe. Erre mondja az egyik bajtársam, hogy már nem fog bejönni. Miért nem? Hát meghalt. Hogy halt meg? Hát lelőtték. Hogyhogy lelőtték? Hát még a forradalom alatt. Lelőnek, eltemetnek, post mor­tem alhadnagya leszel a román hadseregnek, de annyi fáradságot nem vesznek, hogy átküldjék az iratcsomódat oda, ahová kellene. Ekkortájt kezdett eluralkodni rajtam egyfajta inszomnia. Ha elaludtam, folyamatosan lőttek rám, lőttem én is. Ez megy egy ideig, aztán felriadsz, egy-két órát tudsz aludni, és ahhoz, hogy ezen túllépj, egyre több alkoholt iszol. Csaknem tíz évig szinte minden este be kellett rúgjak, hogy az ál­matlanságtól meg ne őrüljek. Szerintem pár ezerre tehető azoknak a katonáknak a száma, akik részt vettek a forradalomban, és sokkal jobban sérültek, esetleg maradandó károsodást szenved­tek. Egyről nem tudok, akinek a román hadsereg felajánlott volna pszichológiai segítséget, kivéve a súlyos, fizikailag is sérült veterá­nokat. Az, hogy leszerelés után a hadsereg totálisan levette rólunk a kezét, hajmeresztő. Egy idő után az emberek bezárkóztak, már ak­kor sem fogadták el a segítséget, ha az jött. Én úgy úsztam meg, hogy még bevonulás előtt építet­tem magamnak egy másik szemé­lyiséget, és ez a személy csinálta végig a katonaságot. Csak az a baj, hogy amikor leszereltem, levetet­tem magamról. Nappal nem is volt bajom, de éjszaka a tudatalattidat nem tudod átverni. Végül a visszásságokért ott­hagytam a kémia­ fizikát. Ekkor indult Kolozsváron egy magán­­egyetemen reklám- és gazdaság­pszichológia képzés. Ott aztán sok olyan dolgot tanultam, ami segített a problémáim megoldá­sában, persze ez hosszú időbe került. Nyilván soha nem leszek túl rajta - de egy ideje írok erről. Nem gondolom nagyképűségnek: ha én szólok, lehet, hogy mások úgy érzik, az ő hangjuk is szól, mert ők nem tudnak beszélni róla, vagy nem akarnak, nincse­nek meg a készségeik hozzá. Már­pedig erről beszélni kell. Egyszer azt mondta valaki: elolvastam a Sortüzet, örülök, hogy megírtad, mert most már nem nekem kell. Ennél nagyobb elismerést aligha kaphattam volna.

Next