Székesfehérvár és Vidéke, 1876 (4. évfolyam, 1-99. szám)

1876-10-14 / 83. szám

jelent meg délelőtt tíz órakor lakásomon és beteg nőmet a kapitányság rendeletéből nagy nyersen felszólította, hogy vele a királyi törvényszék előtt rögtön megjelenjen, mert nélküle a tárgyalást megtartani nem lehet. Erre szegény beteg nem annyira megijedt, hogy alig volt képes pár darab ruhát magára ölteni, sietett mint bírt, azért, hogy a rendőri közeg úgy ne kisérje — mi ta­lán megbízása is volt. A törvényszéknél felolvasták tanú­vallomását azt, és kérdezték tőle így van-e? s miután nem igennel válaszolt, ismét haza ereszték. Tisztelt szerkesztő úr bizonyosan azt fogja vélni, hogy valamely életbe vágó és halasztást nem tűrő fontos ügyben hurczoltatott el nem betegen? Egy részeges durva napszámos megverte feleségét, ki e­közben nem konyhájára szaladt; ez a rövid tényállás. Hozzá­teszem még azt, hogy a házastársak a törvényszék magas színe előtt ki is békültek egymással. Úgy hiszem nem szükséges a dologhoz kommentárt írnom, brutális tett önmagát elítéli, de nyilvánosságra kí­vántam hozni ez esetet, hogy ítéljen felette minden jó ér­zésű ember, kinek az egyéni szabadság és emberiségről fogalma van. Meg vagyok győződve azonban, hogy a specialitások­ban oly gazdag hazánkban is ily merénylet csak is Székes­fehérvárott történhetik, hol a törvényszék elnöke nagysá­gos Danitz Béla úr. Fogadja egyébb­iránt a t. szerkesztő úr kiváló tiszte­letem nyilvánítását. Önnek hive Hajós Kálmán. Budapest, 1876. okt. 11-én. Majdnem májusra tévedt a tollam október helyett. Nem is csoda, kénytelen vagyok ablakaimat befüggönyözni, oly hamisan kacsingat be rajta az őszi napsugár. Jókor már! Az elmúlt hó­napban sutba tetette velünk minden ruhát, mi a nyárra emlé­keztetett bennünket, most meg előveszi a hamis leányok bohó szokásait: jó sor gorombaság után oda vet engesztelésül egy­két mosolyt. Csak maradj magadnak nyájas október, ösmerünk ki vagy, bárány bőrben farkas, ifjú lányka álarcza alatt zsém­bes, összetöpörödött agg szűz. Ha kaczérkodik velünk, mi sem teszünk máskép, Buda­pest sem zárt ablakok mögül bámulja a felhőtelen eget, s a séta­tereket sem a bujkáló szellő számára csináltatta a város, hanem hogy legyen hol a Párisból és most érkezett drága puczczot be­mutatni a nagy világnak. Még azt merik mondani: Magyaror­szág koldus ország. Köszönöm az ilyen koldus állapotot, magam is szeretnék benne részesülni. Azt a mondást, hogy országunk szép hölgyekben leggazdagabb, talán a valónak legmegfelelőb­ben elfordíthatnék úgy is, hogy országunk minden gazdagsága szép hölgyein van. A hivatalnoknak fizetése, az üzletembernek jövedelme, a munkásnak keresménye nején vagy leányain tük­­rödzik vissza. Hanem azt meg kell adni, hogy illik nekik rettenetesen a a drága divat. Egész egy világkiállítás van belőlük a népesebb helyeken, zavarba jön az ember szeme, hamarjában nem is tudja melyiken pihenjen meg. Örülnek is ennek a főváros arszlánai, verik a port körülöttük, s ugyanacsak törik magukat, ha hogy valamelyik angyal szeme megakadna rajtuk. Pedig hiába, a fiatal emberek agrója most nagyon leszállt. Háborús hírekkel van tele a levegő, kinek ma fejét czilinder födi, meglehet, hogy holnap már a durva kék sapka fog fülére nehezülni. Ezt tudják a mamák is, s a­ki kedvüket meg akarja nyerni, a drága diploma helyett „obsit levelét tartja szemei elé, erre aztán mutatkozik a mama ajkán egy kis biztató mosoly. A leánykák is hallanak ilyesféle beszédeket: „Édes lányom tetszik-e neked Pali? — Oh igen mama, Pali szép gyerek! Az a finom hajlású orr, sudár bajusz, karcsú termet, elegáns kéz, kis lábak! Ah, mama ez valami nagyszerű! — És mit szóljasz Náczihoz? — Pfuj! Náczihoz ? Ahhoz a kancsal szemű, bagoly orrú, hétszergörbe, ikszes lábú Náczihoz? Ugyan édes mama ne te­gyen oly idegessé! — Látszik édes lányom, hogy gyerek vagy. Pali egy kiáll­­hatatlan, Náczi ellenben derék, művelt fiatal ember. Pali katona, Náczi ellenben még pénzért se kellene a császárnak. S ez a fő­­dolog. Jön a muszka, levágja azt a finom hajlású orrt, kitépi a sudár bajuszt, amputálja az elegáns kezet, s a kis lábak ott maradnak valahol a csatatéren, a­míg Náczi ikszes lábát kerüli a golyó, s bagoly orrát még csak a puskapor szaga sem üti meg. Paliból lesz ágyutöltelék, legjobb esetben nyomorék invalidus, mint a­milyeket a múzeum kertben is láthattál. Nácziból ellen­ben válik hű férj, jó családapa. Értetted kedves leányom ? — Igen mama! — sóhajt a kis­lány, de kitetszik a sóhaj­ból, hogy inkább szeretné nem érteni. A fiatal emberek is belátják helyzetük kellemetlen voltát. Az hordja fennen az orrát, kire rásütötték az „untauglich“-ot. Ki máskor tagadta, most dicsekszik vele, hogy nem kellett ka­tonának. Szegény katonák, ilyen a világ, csak akkor tetszik ne­kik, ha nincs rájuk szükség. Békében szeretik a mamák a kard csörtetést hallani, de háborús időben iszonyodnak tőle. Szegény leánykák, bizony lehet őket sajnálni. Ha megfuj­­ják a harczi indulót, az a sok déli udvarló mind szétröppen mel­lőlük, s nekik be kell érni olyan nácziféle ikszes lábú csodabo­garakkal. No de jó az isten, nem hoz reájuk ily nagy csapást. Szereti az őket, vagy nem-e az ő kedvükért ad ily aranyos na­pokat még az ősz derekában is? ők azt tudják jól, de fel is használják. Hiába hullatják sárgult leveleiket a városligeti fák, a fővárosi közönséget nem ijesztik vissza. A levonató kocsik alig győzik esténként a kint mulatókat hazaszállítani. A Margit-sziget gőzösei sem üresen szeldelik a Duna hullámait, a Corson álló drabant sem egymaga tűnődik a világ forgása fölött. Szóval, ki csak lábát emelni ké­pes, iparkodik menekülni szobája levegőjétől. Még a tudós tanár arra is ráragadt a sétálási vágy. Barátja csodálkozva kérdi a változás okát. — Kimegyek az állatkertbe — volt a válasz. Hadd menjen, barátja bizony nem ajánlkozott kisérőül. A helyett víg társaságot keresett, hol szép leányok között szokta elölni unalmát. Odaérve, nagyot bámul. Ifjú lánykákéig menyecs­kék közt leli tudós barátját. — Nem ide szándékoztál te jönni, — súgja neki bizalmasan. — Dehogynem! Hát nem megmondtam ? Tessék, ilyen goromba fráterek ezek a mai fiatal tudósok, nem érdemes, hogy egy lány is beléjük szeressen. Nem is tud­nak ezek a fiatal emberek mást mint örökösen szegény lányká­kat rágalmazni, s nem is fogják be addig szájukat, mig csak meg nem házasodnak. Akkor aztán egészen megváltoznak, a rágalom dicséretté válik. Hanem ez a dicséret csak olyan forma, mint a czigány bandáé, ki fénymázt ivott pezsgő helyett, s nyakra főre magasztalta egyik a másiknak. Bizony, a férjuramok is csak úgy vannak a házassággal, mint a róka a kútból felé mosolygó sajttal, leszállnak azt birtokukba venni, de el nem árulják csa­lódásukat, sőt örülnek, ha egy-egy bakot beleugrathatnak utánuk. Abba is hagyhatnak már Aesophus meséit, még elszalaszt­­juk miatta a sétákat, pedig már közeledik az este, akkor aztán tisztulnak az utczák. Tisztulnak? Van eszébe! Hét óráig csak úgy pezsg az élet a kerepesi út hosszában-széltében. Azt is le­hetne mondani, hogy talán a színházak kedvéért kedvelik ez utczát, de az csak ráfogás lenne, mert nem annyira a színház, mint inkább az előadásra jövő menő közönség kedvéért áldozzák fel idejüket. Lehet-e nem gondolni, hogy a faluról most érke­zettek első útja is ne a nemzeti színház lenne ? A fővárosi ifjú­ság meg nagy előszeretettel viseltetik a falusi lég lepirosította arczacskákhoz, mikhez Buda-Pesten nem sokszor van szerencséjük, s így mindezt a színház előtt megtalálják. Azt a hazafiságot már nem teszik meg, hogy még az előadást is végig nézzék, még a népszínház „Kis menyecskéje után sem sóvárog­nak. Furcsa, itt a menyecskét osztogatják már hetek óta, a leá­nyokról meg szó sincs, — szegény lányok, ők mindig csak hát­térbe vannak szorítva. — De hiába, nem ér a népszínház mos­tani „Kis Menyecskébe a „régi“hez semmit, majd ha az eljön, a mindnyájunk kedves kis menyecskéje, a „Falu rossza“ utol­­érhetlen Finom Rózsija, akkor tessék megnézni, hogy hány szem ember férhetne még fel, akár a karzatra, akár a páholyokba. Mért is ment férjhez, legalább nem lennénk ily nagy időközökre megfosztva játékának élvezetétől, de hát mikor,ő is csak asszony, a dicsőség őt még nem teszi boldoggá. Bujtár­ pasánál, ki mellesleg megjegyezve igen jó ba­rátja. Estélyire majd fölszalad Szentpétervárra és egyszerre csak azon veszi észre magát, hogy a fogát a Madagascaron piszkálja. Persze erre egyet ugrik és ime Cochinchinába botlott, hol tyúkokat ültet a menyei császár tiszteletére. Innét a szerecsen menyecskékhez szalad, beáll rézbőrű indiánnak, harcol a szerbek ellen, für­dik a Niagara zuhatag alatt, megmássza a Mont-Blancot, Koppenhágában vesz svéd kesz­tyűt és így lasan kint felfalja a világot. Igen kedélyes ember. Kiegészíti őt a bolivar kalapos Marquis Bois De Chateaux, kit a mellette ülő Cserepesi Eulália ő nagysága, egy gazdag föld­bérlő neje, rövidség okáért csak igy nevezte: Oh kedves Sodó úr! Vagy mit szóljunk a máslis cipőkkel pom­pázó Kollai Ticsiről? A nyurga Rinkai Tivadar báróról, ki nemcsak cotelette szakáll, de csu­­vik orra fölött egy felesleges szemüveget hor­doz ? Egy másik uracs pedig, ki csak egyik lábával lépett a telivér főurak közé és esetleg Brond­ Tihamérnak született az apró szemek alatt pisze orrt és ez alatt akkora szájacskát hordott, melynek átmérője a gögrongyok közé temetett pici fülecskékig ért, így azután nem csoda, ha csinos fiú. Csak azt nem tudta miért nevetnek az emberek markukba, ha ő elkezd beszélni. Hisz az apja valóságos belső titkos tanácsos. A nyam­a huszártisztecskékről nem is be­szélünk. Hangunkat elnyomná a bájos hölgy­­koszorú szívdobogása ! Rotilla a legkényelmesebb helyen, nem messze a bájos Fernberg Leontin hercegnőtől hallható a különböző nézeteket. Egy-egy dühös aranylovag Front-Seeberg herceg győzelmét kétségtelennek hirdető, míg mások, titkos arcú gentlemanok fejcsóválva mondogatók: — Csak lassan! Olivér grófnak erős érvei lehetnek Grandessa ellenében! Négy lóláb. Ez elég. Erre megkezdődtek a futások. Báró Ran­zig Roderik, egy vékonyhaju huszárezredes gúnyos megjegyzést tett Olivér grófra, mit Almai őrgróf ezen szavakkal torolt vissza: — Grandessa és Balaton közt a különb­ség, hogy míg az első megmentette volna önt a poros hadjáratban, addig a másik keresztül vitte volna önt az ellenségen, egyenesen — Berlinbe! A huszárezredes egy kissé felfortyant. Találva érzé magát. Mert hisz ő is ott volt a eliini ködben! Ha nem tudja, hogy az őrgróf kitűnő párbajvivó, bizonyosan kérdőre vonja, így azonban csak nagy hegykén egy százaranyos fogadást ajánlott, mit roppant bámulatára az őrgróf elmerészelt fogadni! Ekközben a közönség egyre ment, jött. Mint a zsongó méhraj. A narancsárusok kia­báltak. Néhány élelmes zsebmetsző alkalom­szerűnek vélte a zsebek ellen st­ple chaset folytatni. Az egész világ örömzajban úszott. Észre sem vették, midőn egy bizonyos hölgy megjelent valakivel, kinek sápadt arca a szenvedés jeleit hordta magán. Talán ismerjük őket. Tarnavári hercegnő az ő egyetlen szép leánykájával. A hajdan ünnepelt Selene hercegnő J­elén gróf volt velük. Más senki, ő nem volt sápadt. Sőt ellenkezőleg. Piroslott a d rumtól. Ugyan­ekkor Egmont a mérleg pavil­­lonba sietett. Csak ennyit súgott Olivér gróf fülébe: — ő itt van. Az közönyösen vonta vállát. — Mi gondom reá. Mit törődöm vele ! ? Ezt felelte. Pedig dehogy. Nagyon is so­kat törődött vele. Olyjfájdalmas érzettel mondám ki e szavakat, mintha izzó kalapácscsal vernék szivét — keményebbre. Tehát ismét találkozni fognak! A demo­­nismus: a hydra nem bocsátja ki karjai közül! A visszaemlékezés ott lángol szivében, az átok égeti ajkát. Miért is mondta ki?! Miért e visz­­szavágyódás? Hol van az őrködő és vezérlő csillag ? Olivér gróf nem találta sehol. Pedig ott volt nem messze, ragyogott is, csakhogy Olivér gróf szeme a káprázat, a fény és kábulattól nem látta! Selene hercegnő még mindig igen jól né­zett ki. Fekete bársony ruhát viselt átszőve fantasztikus lobéliákkal. Keblén egy korai ró­zsabimbó. Semper florens. Igen jól állt arcához. Emelte a viasz fehér szint. Szemeiben hamvadó parázs tűz villogott. Komoran, vészteljesen hordozta körül. Azután mosolygott. Nehány előkelő rokon karját visszauta­sítva sebesen ment végig az ülőhelyek előtt. Erőnek erejével különösnek akart látszani. Egy nő, kit nem érdekel többé semmi. Ép úgy, mint Olivér grófot. Ellenben Tarnavári hercegnő édes mo­­solylyal követte. Ravasz tekintete egy szempil­lantás alatt bejárta a színvegyületben hullámzó közönséget. Tudta ki van itt, hova üljenek és miként lehet az első szerepet kivívni. És csakugyan. Ez sikerült is. Néhány szives kézszorítás megtette ha­tását. A bájos Fernberg Leontin hercegnő pi­káns mosolylyal jegyzé meg: — Hát már meguntátok Párist? Tarnavári hercegnő hallgatás helyett sze­mébe kacagott. Mit nem lehet a világon meg­unni? Még a folytonos boldogságot is! Nem messze az áldott jó nagynénétől foglaltak helyet. Csak azért is! Megmutatják hogy Olivér gróf Selene hercegnőbe szerelmes. A leányka meg fog pukkadni mérgében! Rotilla kíváncsian emelte fel tekintetét. Látni akarta a nőt, ki az ő szerelmének meg­­rontója. A két tekintet találkozott. Az ég és a pokol csatája nem lehet szenvedélyesebb. A kék szem sugárzott, a fekete lángokt. Végtelen gyűlölet és káröröm. Ez volt a jelszó. A villá­mok összerohantak. Az egyik elnémult. A másik reszkedett. Most ítéljen a világ! Melyik szebb? Melyik erősebb ? A végkifejlés megtörtént. Egy hideg fej­­bólintás... Semmi több. Ismerettségnek ez is elég. A rokoni csók, az egyelőre fölösleges. Rotilla mélyen pirult el. Azután Tarnavári hercegnő felé fordult. Őt is köszöntötte. Az mézes mosolylyal fogadta el. Egyszerre azonban megrászkodott. Gör­csös reszketéssel tántorodott vissza. Egmont, ki az emelvény előtt lóháton lézengett, azonnal észrevette. Szeretett volna tapsolni. De hát mi ez? Tarnavári hercegnő elhangzó sikoltással rogyott össze. Nagy zavar keletkezett. A körüllévők segélyére rohantak. — Mi történt? — tódult össze a nép. — Valaki elájult. — Már jobban van. — Egy úr ki­törte a lábát. — Valaki meghalt. — Azt mondják egy hercegnő ájult el. — Hm. Hm. Ezzel vége volt. (Folyt, követ.) Hatósági élet. A közigazgatási 21-es bizottságok ülései. A megyei 21-es bizottság Szögyényi Marich László elnöklete alatt f. hó 10-én tartotta ülését a megyeház kis termé­ben. A bizottság választott tagjai közül csak Zichy Nándor maradt távol, ki elmaradását az elnökhöz intézett levélben indokolta. Először is olvastatott a múlt ülés jegyzőkönyve, melyre észrevétel nem létetvén, hitelesíttetett. A bizottság rendes havi üléseinek tartását minden hó második keddére határozta. Báró Miske alispán, mint az ügyrend kidolgozására kiküldött bizottság elnöke szóbeli jelentéssel az ügyrendet beterjeszti, mely szakaszonkint olvastastván, némi csekélyebb módosításokkal elfogadtatott. Ezután elnöklő főispán a törvény szelleméből kiindulva, a közigazgatási bizottság teendőit körvonalazta. Teendőik foly­tonos intézkedést igényelnek, hogy működésüknek sikere legyen. A börtönök állapotáról 4-et tartoznak évenként a kormánynak jelentést tenni, úgyszintén az összes közigazgatási ágakról az alispán tartozik jelentést tenni; az illető szakközegek szintén tartoznak minden hóban ügyeik mikénti állásáról a közigaz­gatási bizottságnak jelenteni stb. stb. Kolosváry Miklós tanfelügyelő olvassa azon rendele­teket, melyeket a szolgabíráknak van hivatva a bizottság küldeni a törzskönyvek megszerzése, a tankötelesek összeírása, és a tanügy állásának teljes kimutatása érdekében. A törzskönyvek­hez szükséges ívek, utánvét mellett Klökner Péter könyv­­kereskedésében szerzendők meg. A javasolt rendeletek a bizott­ság által elfogadtattak. Kir. adófelügyelő hivatalos adatokkal kimutatja, hogy a megye területén mennyi adó folyt be, az­az január 1-étől mintegy 800.000 frf Et kedvező állapotra mutat, s a kimutatás helyeslő tudomásul vétetett. Zalay Alajos kir. mérnök a megyei összes államutakra nézve jelenti, hogy az építési anyagok készen vannak, melyek átvételéhez szükséges bizalmi férfiak kinevezését kéri. Kinevez­tetnek Eszterházy László gr. és Wertheim Salamon. A gőzkazánok összeírása és megvizsgálására a megye szolga­­biráihoz rendelet küldetett, valamint a malmok összeírására is. A rendelet Zalay Alajos felolvasott fogalmazványa szerint fogadtatott el. Dr. Eltér József megyei főorvos szóbelileg jelentést tesz arról, hogy az egyészség ügye a megye területén jelenben kedvezőnek mondható. Örvendetes tudomásul vétetet. Több jelenteni való nem lévén a gyűlés feloszlott. Székesfehérvári 21-es közigazgatási bizottsága csütör­tökön, f. hó 12-én tartotta ülését, mely alkalommal a bizottsági tagok teljes száma mellett, a múlt ülés jegyzőkönyvének felolvasása után, az ügyrend meg­állapítására kiküldött bizottság jelentése olvastatott. Az ügyrend szakaszai kevés styláris módosítással ugyanazok lettek, melyek a megyénél elfogadtattak. Kir. adófelügyelő jelentése szerint, a város közönsége nagy adóhátralékban van, meghaladva a 60 ezeret, kéri a bizottságot, hogy utasítsa a hatóságot a hátralékok behajtására Ez utóbbi értelemben a határozat kimondatott. Kir. tanfelügyelő a tantörzskönyvek, és tankötelesek összeírásában beterjesztett indítványai, valamint a tankötelesek házankénti összeírási javaslata, valamint a kereskedő- és ipar­­tanonczek összeírása, elfogadtatott. Németh Károly ev. lelkész kérelme, egy magány tanintézet felállítása érdekében, miután a bemutatott tanterv nem felel meg a törvényszabta kellékeknek, tanfelügyelő indítványára visszautasíttatott. A gyűlésen több tárgy nem fordulván elő, az feloszlott. Csevegések. in. A kávéházakról és korcsmákról. Nem létezik sem intézmény, sem találmány, sem egyéb vívmány, mely nagyobb befolyással volna, és nélkülözhetlenebb lehetne a test és lélek összetartásához mint a két fentebbi kommoditás. A kávés, látszólag egy igénytelen bókoló­gép, s a korcsmáros, egy terjedelmes alakzatú, emberiséget felvállon

Next