Székesfehérvár és Vidéke, 1878 (6. évfolyam, 1-112. szám)

1878-05-04 / 36. szám

VI-ik évfolyam. 36. szám. 1878. május 4-én. Megjelenne: hetenkint kétszer, minden szerdán és szombaton. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Belv., lakatos-utcza 2. sz., emelet. Minden a lap szellemi részére vonatkozó közlemény, továbbá előfizetések, felszó­lamlások, hirdetések stb. ide intézendők, ugyanitt kaphatók. Társadalmi, közművelődési és szépirodalmi KÖZLÖNY. Szerkesztővé] értekezni lehet naponkint délelőtt 8-tól 11, délután 3—5 óráig. Előfizetési áraié. Egész évre...............8 frt. — kr-Fél évre........................4 frt. — kr-Negyed évre...................2 frt. — kr. Egy hónapra . . . . — — 70 kr. Egyes szám ára ... — — 10 kr. -------­Előfizetések és hirdetések még elfogad­tatnak: Kubik Lőrinc könyvkereskedésé­ben, Goldberger A. papnövelde-utca, Weisz Móritz hirdetési irodájában, Bécs Táborstrasse, Hasenstein és Vogelnél. Hirdetések jutányosan számíttatnak. Jk. z­iejc­-iki országos kiállítás hivatalos közlönye. A kislelkűség áldozatai. Társadalmi bajaink közöl az öngyilkosság az, melynek alapját, természetét, indító okait biztosan megállapítani nem lehet. Egy támadás ez, mit az ember saját élete ellen intéz, akkor, midőn kimerített szenvedélyek, erkölcsi vagy anyagi nyo­mor meguntatják vele az életet. Az öngyilkossági hajlam napjainkban nagyon elharapódzott. Nagy városok mortalitási statistikája szomorú képét nyújtja e társadalmi bajnak, mely a gyógyíthatlan betegségek sorába tartozik. Aggódva látjuk ezen morális kór terjedését a­nélkül, hogy óvó intézke­déseket léptetnénk életbe. Vizsgáljuk azonban a kór anyagát és jellemét. Az öngyilkosság, mely napjainkban annyira divattá vált, az emberiséggel egyidős. A klassikai kornak épen úgy meg voltak a maga áldozatai, mint a mai materiális időnek. Ott van a Cátók, Lukréciák története. A görög­ és római őskor napjainkhoz hasonlólag meghozta áldozatait ennek a lidércznek, melyet az áldicsőség, magasztaltság glóriája körözött. Napjainkban pedig a halálozások statistikájában a többlet az öngyilkosoké, kiknek sok esetben a társadalom elismerést ad. Így van ez a civilizált népeknél, így a mű­veltség primitív állapotában vegetáló nemzeteknél is, hol az „öngyilkosság egyenesen a vallásosság kenetét hordja magán.“ E társadalmi rák annyira divattá, megszokotta jön, hogy a világ első pilla­natban nem az öngyilkolást, de a gyilkolás nemét ítéli el. Pedig az öngyilkost magát kell elítélni, ki elég kislelkű volt megijedni az élet nyomorától, ki rabszolgája lett a sorsnak, legyőzöttje a pilla­natnak, és ki tette által kétségbe vonta azt, hogy az ember a mindenség ura. Az öngyilkos pillanat­nyi bátorsága, elhatározása csak kislelkűség, mert nagyobb bátorság, több lelki erő kell ahhoz, hogy valaki látva, tudva az előtte lévő nyomort, ezen átküzdi magát, legyőzi a szenvedélyt, mint ahhoz, hogy megijed a szenvedés gondolatától s öngyil­kos lesz. Különben ki saját életét nem becsüli, hogyan tisztelhetné az mások életbátorságát. Ha az öngyilkosságok alapokát keressük, azt fogjuk találni, hogy az öngyilkosságok legnagyobb részét elégedetlenség okozza. „Az ember­teremtés egyik sajtóhibájában fekszik az öngyilkosság alapja.“ — Ez okozza azt, hogy az öngyilkosok száma, minden európai államban nő ugyannyira, hogy míg a né­pesség évenkénti növekvése egy államban sem na­gyobb 1‘64%-nél, az öngyilkosságok szaporodása 3—5­3 % között hullámzik. Nem említjük fel itt Európa többi államai­nak öngyilkossági számarányát, csupán az osztrák­magyar monarchiára vonatkozókat registráljuk. Hozzá­teszszük, hogy minden európai állam közül Erdély- és Gácsországokban legfokozatosabban növekedik az öngyilkossági események száma. Guerry azt állítja, hogy az öngyilkossági esetek a hétköznapok szerint is sajátságosan osz­lanak meg. Szombaton, melyen az iparos- és mun­kásosztály hetibérét kapja meg, s a pénz mulat­ságra, könnyelműségre csábít, rendesen dobzódik, kevesebb öngyilkossági eset fordul elő, mint hét­főn és kedden, midőn a mámor már eloszlott, s a gyáva ember nem mer szembe szállni azokkal a bajokkal, miket könnyelműsége árán szerzett; ilyenkor, midőn a nyomor áll előtte, szokta elkö­vetni az öngyilkosságot. Különbség van az öngyilkosok között nemeik szerint, a különbség pedig lélektani alapon nyugo­­szik. A férfi öngyilkosok száma 3—4—5-ször nagyobb, mint a nőké. Ennek oka az, hogy a férfi a nagyvilág harc­terén küzdve, a csapásoknak, lelki rázkódtatásoknak jobban ki van téve, mint a nő, kit ha gondok lepnek is néha meg, szenvedni tudó természetével többet tűr mint a férfi. Ha a nők az álszégyen-csalódás által el is köve­tik e helyre nem hozható lépést, úgy erre eszközül a hullámokat választják. Hiúságuk irtózik a golyótól és kötéltől, míg a férfi öngyilkosok halálozási sta­tistikája 100 öngyilkolási eset közül 42—43 % akasztást mutathat fel. Wagner azt állítja, hogy az öngyilkossági eszközök megválasztására befolyással van a kor is, életunt, kicsapongó emberek, kötél által végezik magukat, míg bombastikus irányú, roszul nevelt, sok sze­gényességet absorbeált fiatal emberek golyót vagy tőrt használnak. A társadalom organisatiójával foglalkozók, vallási és nemzetiségi megkülönböztetést is tesz­nek, így p. o. a gondolkozó, mély kedélyű német protestáns inkább gondolkozik helyzete felett, s a nehezedő körülmények könnyebben ragadják őt a kétségbeesett tényre, mint a könnyűvérű románo­kat, kik különben is hagyomány és megkövült dog­mákhoz tapadnak; a szláv véralkat pedig nem fo­gékony az önbíráskodás tényei iránt, csak idegen küllemeknek tud hódolni. A városokban kétségkívül nagyobb az öngyil­kossági esetek száma, mint a vidéken. Ezt Oettin­­gen, ilyen formán magyarázza ki. Kisebb városok és községekben már az együtt lakó emberek köl­csönös ismerettsége, hatásosan ellensúlyozza a kí­sértéseket és csábokat. A közlelkiismeret, mint őrködő hatalom egy kézre dolgozik az erkölcsök­kel és józan szokásokkal. Innen van, hogy a köz­ség megromlott tagjai többnyire idegen városok zűrzavarát keresik fel, a­hol a kínálkozóbb alka­lom mellett a gyalázat kevésbbé érezhetőbb! Mert a zajló néptömeg és üzérkedők hullámzó tengeré­ben, a­hol mint a hab habra tolul a sokaság, és mégis idegen marad mindenki, a­ki törődik az egyes emberrel és annak erkölcsi és testi tönkrejutásá­­val. Azért a nagy városok valóságos szülőhelyei és tenyészdéi az elfajulás és öngyilkosságnak. Az öngyilkosságokra hatással van ezenkívül a hivatás és műveltség, legtöbb eset fordul elő a munkásosztály, a katonák, fegyenczek és prostitu­­ták között. Horn és mások azt állítják, hogy az öngyil­kossági szenvedély gyökere az erkölcsben rejlik, nem pedig a míveltségi fokozatban. Tudás csak okosabbá tehet bennünket, de jobbá nem. E felte­vés azonban a mindennapi élet tényei ellen szól, minek ellenkezőjét a történelem számos példával bizonyítja be. A míveltségnek is van erkölcsnemesítő ha­tása. Ezért fordul elő a félművelt és proletár nép­nél a legtöbb öngyilkossági eset. Oesterlen szerint legtöbb az öngyilkossá­gok száma a nőtleneknél, és ezt az állítást statisti­­kai észleletek is igazolják. A házasok csak 26%, nőtlenek 28%, elváltak 50%, özvegyeknek 52% részvéte van az öngyilkosságban. Mind­ez azt bizonyítja, hogy mindennek, ami üdvös, alapja a család, a családi erkölcsélet. Most, miután a tényálladékoknak statistikai­­lag hű rajzát adtuk, vizsgáljuk behatóbban az ön- s gyilkosság okait. TÁRCZA. A rét alján. 1. Nem gondolok a világon másra, Mint csak te rád falu szép virága. Te vagy az én boldogságom, létem — Más akárki van is, nincs is nékem. Csak azt mond meg mért vagy hideg hozzám? Éi neked a napot is lehoznám. Ne a külsőt, a szivemet nézzed: Miként érez, majd meghasad érted. II. Közel hozzám pitypalaty szól a réten, Kiáltása szét­hullik a vidéken, Éppen úgy szól, mintha párját keresné S bubánatát, szenvedésit beszélné. Kiáltása alig hangzik a tájon, Pitypalaty szó felel rá a határon. Pitypalaty szó összeolvad az éjben, S olyan csönd lesz, méla csönd lesz a réten. Méla csöndben én bolyongok egyedül Könyem a fű harmatával egyesül, S merre könyem az ugaron szerte hull A vadvirág össze­hervad, elborul. Barna kis lány a faluból hallod-e, Párjavesztett, kis madarat szánod-e? Százszor annyi bánat gyötör engemet, Te lesz oka, ha sírba visz, eltemet. Kalmár Béla: Egy fürdői referens életéből. (Humor eszk.) Irta: Aeneas. (Folytatása.) Azonban mégis volt némi különbség a kettő között, mert például felesége szőke kék szemekkel, inkább zömök mint karcsú, s hallgatag; ismeretlen vénása pedig barna, a nap tüzével versenyező, szikrázó fekete szemekkel, czedrushoz hasonló karcsú termettel, s oly beszédes szájacskával birt, aminőnek párja a kerek világon nincs. Hanem — mindezek daczára úgy hason­lítottak egymáshoz, mint egyik csillag a másikhoz, sőt még abban is hogy: — oh jó idők! — midőn feleségét először meglátta, fülig lett volt bele szerelmes és egé­szen igy járt vénásával is ! Első gondolata, — nem, mert ezt nem gondolta, ez csak úgy önkéntelenül jött, — hanem első szeren­csétlensége az volt tehát, hogy a szép ismeretlenbe szeretni; másik gondolata pedig, megtudni, hogy ki ő ? Hanem ez már nem ment oly könnyen. Kihez fordul­hatott volna nagyobb reménynyel felvilágosításért, mint az ily tekintetben mindenható és mindentudó barátjá­hoz, a fürdő­biztoshoz ? És: — Nem tudom, — jön az oly egyszerű, rövid, de egyszersmind lesújtó válasz. — Hogyan?! hisz te vezeted a vendégkönyvet! nézz utána a névsorban! — kiálltott hősünk új remény­be kapaszkodva. — Arra nincs szükség, mert nincs a névsorban. — És te megtűröd, hogy valaki itt időzzék be­jelentés nélkül? — 24 óra előtt nem köteles magát senki bejelen­teni, ő pedig csak az este érkezett ide. Egy kő esett le Tihamérn­nk szívéről! — Úgy hát holnap mégis megtudjuk! — mondá örömmel. — Nehezen hiszem, mert csak átutaznak, s így holnap valószínűleg tovább mennek. Oh ég! — sóhajtó hősünk — és én azt se tudhassam meg, kibe lettem szerelmes!? — De legalább valaki csak ismeri? — kérdi tovább. — Nem hinném, mert... de bocsáss meg, kezdik a franczia négyest, tánczosnőm vár. Ezzel otthagyta a faképnél . . . Tihamérünk ott volt, a­hol azelőtt, — azaz de­hogy ott! még sokkal roszabbul, mert reménye sem lehetett már megtudhatni bálványozottja nevét. És ő holnap utazik!!! Pedig oly irgalmatlanul szerelmes volt. A felesége levele már nem jutott többé eszébe. Napóleon sedáni helyzete gyermekjáték lehetett, hősünk leirhatlan despe­­ratiójához képest. Angyala egy daliás termetű férfi kar­ján lejtett! Fájdalom, azt sem ismerte. Férje, kedvese, testvére volt-e ? vagy csak úgy véletlenségből vetődött hozzá? Szerencsétlenségére nem rendelkezhetett egy királysággal, hogy azt e kérdés megoldásáért odaajánl­hatta volna. — Okoskodjunk — gondolá. Férje nem lehet — töprenkedő — mert az is barnal­emez is; ily an­gyali nőnek pedig csakis szőke ízlése lehet (hősünk persze az volt.) — Széptevője semmi esetre sem, mert nem érzeleg. Tehát csakis közömbös ismerőse, vagy legroszabb esetben legfeljebb fivére lehet. Midőn idáig fűzte volna gondolatait, a lejtő cso­port a „balange és tour des mains“ alakításáig hala­dott, s a szép hölgy épen hősünk mellett lejtett el.... A hölgy­­ úgy látszott, mintha bűbájosan mo­solygott volna reá!! Ugyanezen pillanatban észre vette hősünk, hogy egy drága kövekkel kirakott hajtű hűtle­nül elszándékszik hagyni a fürtök legdúsabbikát. A világért sem mert volna ekkor arra gondolni, hogy álfürtök is léteznek. Figyelemmel kisérte a hálátlan hajtű fészkelődését és pillanat múlva azon örömben részesült, hogy lábánál volt az. Vilmos király közel sem volt annyira megilletve a Napóleon kardja átvételénél, mint Tihamérünk, midőn a drága ereklyét felvette. — Ideálja már tovább haladt, várnia kellett az átadással, amíg a négyesnek vége lett. — Ez alatt időt nyert a kedves leleményt szemügyre venni. — Össze-vissza forgatta, tulajdonosa nevét kereste rajta. Egy tűn, egy nevet! Természetesen, nem talált egyebet rajta, mint pic­iny állat fej lenyomatát, s alatta alig észrevehetőig egy hármas számot. — Sebaj — vigasztald magát — ily kedves nő­nek nem lehet közönséges neve. Annyi bizonyos, hogy vagy Elvirának, vagy Hortensiának nevezik. S bár különben ki nem állhatta az ábrándos ne­veket, e pillanatban úgy látszott, úgy érezte, mintha lán­golna az Elvira névért. Végre a zene elhalgatott, bájos ismeretlené leült, s tánczosa az étterembe távozott. .. . — Nosza rajta! — gondolá, s a másik pillanatban a szép hölgy előtt termett... — Bájos nagyság! van szerencsém magamat be­mutatni; nevem: Angyalossy Tihamér, rendes munka­társa és fürdői levelezője vagyok az „Erdély“nek; néhai újdondásza és corectora több pesti lapnak, külö­nösen a „Vasárnapi Újság“, — a „Nefelejts“ — és a „Napkelet“nek — mondá egy szuszra. És úgy volt meggyőződve, hogy elég hangnyomatékkal sorolta föl meglevő és volt czimeit arra, hogy Elviráját is hasonló őszinteségre kötelezze. — De felsült! — Örülök — mondá a hölgy egyszerűen és — mosolygott... — Egy szökevényt mentettem meg az összetip­­rástól, — folytatá — ime, van szerencsém a hűtlen számára kegyelmet esedezni nagysádtól. — Oh, Istenem! — kiálta fel, hajához kapva a szép nő — valóban az én tűm! Nem is képzeli ön, mennyire le­kötelezett e nagy sziveséggel. — Bizonyosan kedves emlék van hozzá kötve a közelmúltból — fürkészett tovább hősünk. — Anyámtól kaptam — viszonzá a hölgy — s azért nagyon kedves. Tihamér unni kezdte a dolgot, látva, hogy nem egy könnyen sikerül ideálját vallomásra bírni, de jó sorsa mégis csak megszánta, mely a barna tánczos személyében sebesen közeledett feléjük ... (Folytatása következik.)

Next