Székesfehérvár és Vidéke, 1882. január-június (10. évfolyam, 1-76. szám)

1882-05-16 / 57. szám

X-ik évfolyam. 57. szám. Kedd, 1882. május 16. Megjelelt hetenkint háromszor, minden kedden, csütörtökön és szombaton. Szerkesztéség és kiadó-hivatal: Belváros, bognár-utcza. Minden a lap szellemi részére vonatkozó köz­lemény, továbbá előfizetések, felszólamlások, hirdetések stb. ide intézendők. Egyes példányok 10 krajczárért Weinz ná­­dorutczai dohány­tőzsdéjében, Rotter kaszár­­nyautezai kereskedésében, Pflon iskolautczai kereskedésében, a lap kihordójánál és a szer­kesztőségben kaphatók. TÁRSADALMI, KÖZMÍVELŐDÉSI ÉS SZÉPIRODALMI KÖZLÖNY. Előfizetés eszezéilhetiik a szerkesztéséitjei, Klökner Péter és kubik lőrincz­enyt tem­éséb­en­. U­id­ék­ezi navideaa. postalhivatalnáil Hirdetésekre néiva a lap egy oldala (columna) 40 helyre van beosztva, egy hely bélyegdíjon kivül ál ki. Többször hirdetők 30 százalék árleengedésben részesülnek. Előfizetési árak: Egész évre...................8 frt. — kr. Fél évre....................4 frt. — kr. Negyed évre.............2 frt. — kr. A „Nyílttériben egy sor 30 kr. Előfizetések és hirdetések még elfogadtatnak: Budapesten: Hausenstein irodájában, Goldber­ger A., Dorottya-utcza 6. sz. Rajnai Vilmos, Molnár-utcza és az orsz. hirdetési irodában. — Továbbá Bécsben : Haasenstein és Vogler, Taborstr., Schalek Henriknél, Dukes és Tár­sánál, A. Oppelik. — Sz.-Ferruérott a lap szerkesztőségében és Kirker Péter könyv­kereskedésében. Hirdetések Intényeses isáal­tatnak. A fehérváriak Fiuméban. Jeleztük múlt számunkban az elindulást, a vonatnak virágokkal való csinos feldiszitését, úgy a városi közönség érdeklődését, lelkes éljenzését és az itthonmaradtak nevében táv­iratilag küldött szívélyes üdvözletét, a Fiumei polgártársainkhoz. A mily lázas izgatottság és lelkesedés uralkodott nálunk, úgy az elindul­taknál, mint az itthonmaradottaknál, akként voltak a fiumeiek is. A város kivetkőzött köznapias jellegéből, s ünnepies szint öltött, s a mieink kitüntető fogadása érdekében oly csodálatra méltó tevékenységet és buzgalmat fejtettek ki, hogy az előző éjjel elektromos világítás mellett fejezték be a díszítési munkálatokat. A vonat odaérkezése előtt a közönség ezrei, daczára az esős időnek, a Riva Szapáryn gyűlt össze, s midőn a fölbokrétázott vonat a téren megállt, egetverő éljenzés tört ki, s az ottani városi zenekar ráhúzta a Rákóczy-indulót. Lelkes kézszoritások között szálltak ki a látogatók a kocsiból, s midőn az ottani zenekar elhagyta, akkor a mi barna zenészeink kezdték rá. Az érkezőket a ren­dezők és a városi tanács, élükön Ciotta po­­destával fogadták magyaros rokonszenvvel. A rendező bizottság elnökének üdvözlő beszédére Seidel Lajos következőleg válaszolt: Alig egy éve volt alkalmunk kedves fiumei test­véreink iránti szeretetteknek kifejezést adhatni; s a­mint örömmel megragadtuk az alkalmat, midőn ők ta­valy Budapestre utaztak s iparkodtunk megelőzni ro­konszenves fogadtatásunkkal a főváros lakóit s azoktól pár perczre elrabolni, és oly örömmel fogadtuk el a szives meghívást, és siettünk Fimne város vendégszerető falai közé. Eljövésünk czélja az, hogy a közös eggyütt­lét alatt elmondjuk fiumei testvéreinknek, hogy meny­nyire szeretjük őket s mily nagy megtiszteltetés ránk nézve szives meghívásuk. Tengerre magyar! ez ál­talános jelszó minden magyar szivében, de nekünk e tenger csak azért becses, mert partjain olyan kedves s dicső hazánk iránt ragaszkodó s tántorithatlan hűséggel érző nép lakik, mint ti kedves fiumeiek s hogy mennyire lelkesül Fehérvár sz. kir. város lakos­sága e hazafias jellegű kirándulás iránt, megmutatta azzal, hogy ily nagyszámú küldöttséggel képviselteti magát s hogy többen nem jöttünk, annak egyszerű oka az, mert nem akarták az önzetlen vendégszeretetet túl­ságosan igénybe venni. Városunk minden lakosának minden osztálya képviselve van s hogy tetézve legyen örömünk, szives volt hozzánk csatlakozni városunk első polgára is, ki tolmácsolni fogja érzelmünket. Addig is csak azt kivánjuk éljen fiúmé városa és annak derék lakossága. (Éljenzés.) A podesta és városi hatóság szi­ves fogadtatására, Havranek József pol­gármester következőleg válaszolt: Mélyen tisztelt Podesta úr, Szeretett testvéreink! Eljutott hozzánk a Duna jobb partjára az Adria mellől küldött szívélyes meghivó. Megjöttünk székes­­fehérvári testvéreitek! Téli évszakot futott le az idő augusztusi találkozásunk óta , s az akkor elvetett mag hatalmas fává nőtt, hogy annak szeretettől ápolt ágai most a viszontlátás örömében ölelkezzenek egymással. Szíveinket a közösen érzett öröm rezgi át és érzelmeink tolmácsolására ezúttal csak arczunk vonásai képesek, mert ajkaink csak annyit mondhatnak: megjöttünk, szeressetek bennünket mint székesfehérvári testvéreitek szeretnek titeket. És tőletek vérbeli testvéreim és roko­naim nem dördülő éljent várnak ezúttal szavaim, ha­nem azon igaz és mély érzés némaságát, mely a szerető testvérek ölelkezését a hőn óhajtott viszontlátás pilla­natában jellemzi. Ti múlt évben magyar testvéreiteket jöttetek hozzánk látogatni a magyar fővárosba; utatokban a testvéri szeretet és rokonszenven kivül a hozzánk tar­tozás érzete is vezérelt, s bár nekem mint magyar em­bernek ezt kellene első­sorban méltatnom, — de ki rója fel nekem bünül azt, ha ott hol a politikai együvé tartozás már részetekről oly imposans módon nyert ki­fejezést és bennem a magyar emberben nincs kétség többé, hogy ti szivvel-lélekkel hozzánk tartoztok, — ezúttal az ember föléje helyezkedik a hazafinak s azon pillanat hatása alatt, mely első találkozásunk óta Szé­kesfehérvárt Fiuméval egybekötötte,­­ a legbensőbb barátság és szeretet tör ki keblemből és újra azt mon­dom, öleljetek át bennünket testvéri karokkal, mert bensőbb viszony még két közönség között nem létesült, mint a­minőt egyetlen találkozás után Fiume és Fehér­vár közönsége egymás iránt érez. Fiumei testvéreink nevével alszik el ma nálunk a gyermek, Fiuméval kel fel édes álmából és mosolyog szüleire, — s a felnőtt ember, ki komoly gondok közt tölti el a nap minden óráját — ha kellemes érzéssel akarja szivét eltölteni, — már hónapok óta Fiuméra gondolt, hol őt testvéri ivarok készülnek fogadni. Az öröm nem lehet független fájó érzelemtől; árnyékként követi ez az előbbit, s a családi életen kí­vül, a nyilvánosság előtt, ott, hol az embert a hazafitól elválasztani nem lehet, s a legédesebb öröm közé is­­ vegyül keserű érzés. Minket székesfehérvári polgárokat a Fiume iránt érzett szeretet és ragaszkodás vezérelt ide, hogy egymást viszontlátva, egymásnak újra örö­­­vendjünk és lelkünkben a testvéri szeretet és ragasz­kodásnak ezzel örök emléket emeljünk. De ki tagad­hatná azt közülünk, hogy e látogatással a hazafiságnak is akartunk szolgálatára lenni, mert mint a magyar nemzetnek parányi töredéke, ezen látogatásunk alkal­mával azon jogérzetnek is óhajtunk kifejezést adni, hogy e pillanatban a magyar tengerparton állunk. Kifejezést akarunk adni látogatásunkkal azon erős hi­tünk és meggyőződésünknek, hogy Fiume és Magyar­­ország egy a történelem által igazolt egész. A magyar tengerpart volt minden időben Fiume! Magyarország gyöngyének tekintettük azt mindenben. De nem vesződöm politikával s épen azért nem a történelmi jog érveivel élek jogaink igazolására, mert van országos testület, mely hazánk jogait megvédeni tartozik, — egyszerűen hivatkozom ti reátok fiumei testvéreinkre, kik szivvel-lélekkel a magyar eszméknek éltek és sorsunk osztályosai akartak maradni. Az utóbbi napokban felmerült éles támadások, melyek egy szom­széd nemzet néhány tagja által ellenünk magyarok ellen intéztettek, bennem és bennünk nem keltenek gyűlöletet, mert szerintem a támadókat higgadt meg­fontolás nem vezérelhette, különben irántunk magya­rok iránt — kell, hogy méltányosak legyenek. Heves túlkapás volt az a felette szükséges békés egyetértés ellen; az ellenszenv egyéni nyilvánulása volt az azon nemzet irányában, mely épen a támadók érdekeit oly nagy áldozattal támogatja. Oly jelenet, oly támadás volt az ellenünk, melyet a Horvát nemzet többsége nem helyeselhet s a világ kénytelen mint szánandót elitélni. Nemzetek között folytatott érdekharcz — legyen bár annak tárgya legféltettebb kincsünk, — becsületes érveléssel tiszteletet viv ki magának a világ előtt; mert oly vélt jogért küzdeni, mely hivatva van nemzetetet nagygyá — hatalmassá tenni, — sohasem dicstelen. Homér születése felett hét város vitatkozott egymással és e nemes törekvést nem jutott eszébe senkinek ócsárolni. TARCZA: Első pillanattól . . . Első pillanattól — A mikor megláttam lángsugáru szemed, A mikor a­kadnak bűbájos mosolya Elvette eszemet — Szerettelek téged. Lemondtam mindenről, Kidobtam a múltat, mely eltöltő szivem. Nyomdokodban voltam baj, vész, vihar között S megvédtelek híven. Észrevetted-e ? — nem ! Te sem tudtad, más sem, És nem is tudják meg, mit tettem én érted, Pedig büszkeséged mily fájó volt nekem, Szivem mint fájt, vérzett! . . . Ha akkor megérted! Ha akkor megérted, Most nem volna senki boldogabb te nálad, Csak én, mert szeretnél s ezért egy nap százszor összecsókolnálak, — Nem hideg fejfádat. Lakos Gyula: A lótus regéje. „A lótus összevonja szirmát Ha rátűz a hév napsugár — És álmodozó csüggedt fejjel A szelíd éjszakára vár. A bus hold: az ő szeretője, Fényétől ébred a virág És arczáról leejti halkan Szirmai Harsi fátyolát. Villogva, illlatozva, égve Némán az ég felé mered — S szerelmi kéjtől, fájdalomtól Sokáig sir, zokog, remeg . . . Heine (Endrődi): Ki ne hallotta volna hírét az indusok szent virá­gának, a lótusnak ? Az indus és perzsa költők, úgy Heine dalaikban nem győzik magasztalni a virág szép­ségét, mely különben azon sajátságos mythos által is, melylyel az ó-indusok vallásukba beleszőtték, oly nagy mértékben kelti fel figyelmünket. Az indusok hite sze­rint, legnagyobb folyójuk a szent Ganges, nem más mint Gange nevezetű istennő, kinek a lótus, mint a termékenység jelképe volt szentelve. A régi indusok egy a világlélekből származó hármasegységet (Trimurti) hittek; ezen egyesülés neme az emberi ész előtt ép oly megfoghatatlan, mint sok más mysterium. Az örök lény, melynek sem kezdete sem vége, A­­­m­a, a lelkek lelke elhatározá, hogy kívüle még más lényeket is alko­­­­tand, és a teremtés, fentartás és rombolás fonalaiból fátyolt szőtt magának, és elrejtőzött mögötte. Ezen fátyolból áll a világ összes teremtése. Nyugovék a mindenség vízzel borítva; ekkor a vízből előtűnik a lotusvirág, és rajta B­r­a m­a a hármas egység feje. Sö­tétségbe burkolva, víznél nem lát egyebet, csodálkozva szemléli négy fejű voltát és tűnődik lételének talányos­sága fölött. Száz évet töltött a lotusvilágon mély gon­dolatokba merülve, midőn egyszerre ismeretlen hangot hall: „fordulj imával Bagarathoz!“ (a legmagasabb is­tenség.) Ezen Brama ismét mélyen elmélkedett; tűnő­désének meg volt eredménye. A láthatatlan lény mind­inkább előjön a homályból, kifejti lényének végtelen mennyiségű alakjait,de ezek még csak szunnyadozó erők. Az isteni áhítat további 100 éve után az örökké­való felruházta őt alkotó erővel, így jön Brama a teremtő. A lótusvirágot az aegyptomiak régi emlékein is találjuk, mi azt bizonyítja, hogy e virág már rég náluk is a legnagyobb tisztelet tárgya volt. Homer Odysseá­­jában azt beszéli, hogy Odysseus Trója lerombolása után Afrika egyik barbár népéhez érkezett, mely a lótus­­virág gyümölcseivel táplálkozott, és lotophag-nak ne­vezte magát. E gyümölcs élvezete szerintük ugyanazon hatást idézte volna elő, mint a Lethe folyam vize, t. i. feledést okoz, és csillapítja a honvágyat. Az indusoknál a lótus alatt még olyan aranyhajú Lorelei-félét is kép­zeltek, mely Művészetével az ifjakat magához csalja, és aztán a mélységbe ragadja őket. Szintén aranyfésűvel fésüli aranyhaját, onnan ered azon hit, hogy a lótus­­virág nedve erősíti a hajidegeket. Nem rég egy szép és szellemes nővel társalogván a lotusvirág került szőnyegre, és oly szép regét mon­dott róla ama hölgy, hogy elragadtatásunkban emléke­­kezetünkbe véstük az egész regét és íme elmondjuk : A Ganges zöld partjain történt, a szent folyam mintegy szenderedve hömpölygeti habjait az óceán felé, távolról fényesen csillogtak a Hymalaja hófedte bér­­czei, sű­rű ködfátyolok bob­ták­ a láthatárt, fenn szépen kéklett India ege, és égető napsugarak kínták a szomjazó földet. A zöld folyamnak álmosan mormoló babjai mellett szép leány ült; álmodozva és ábrándozva tekint sötét szeme és éjsötétségü haja, hosszú fehér ru­hája széleit érintvén a hűvös vízbe esik. Darurajok, fecskék hangja hallatszik, a pálmák felé törekednek a szárnyasok biztos fészket keresendők. A leány a földre veti magát, fehér kezeit a világos éghez emeli; a szép indusnő ajkairól forró ima hangzik. Halkan suttog, az enyhe szellő a hullámon tovább viszi a gyenge hangot, és a sötét magasra nyúló pálmák koronáiba viszi, alig halla a hallgatag levegő az ima szavait. Mit is kérhe­tett a napistentől, a gyermeteg pogányok legfelsőbb védőjétől ? Talán a szép szeretett haza után vágyódott a leány ? De hol mosolyog szebben a nap, vidámabban az ég, mint az örökké szép fiatal Indiában, hol a nap­virág édes vágygyal fordítja nagy szemét az éltető nap felé, melynek tekintete alatt színpompázó virágok bű­vösen virágzanak, illatos kelyhek kinyitnak ? Nem­ el­veszett haza után nem imádkoznak oly forróan, rokon­sági érzelmek nem égnek oly tüzesen, jámbor gyermeki fájdalom, nem fakaszt oly könyeket a gyönyörű sze­mekből. Mit keres a tüzes szem a láthatár ama sötét sze­gélyén ? Árnyas erdő terül el ott, és mögötte ? A tekintet nem hat odáig, a hang nem ér oda. Ekkor hangos harczi zaj hallatszik, fegyverek csörögnek, két hadsereg harczi kiáltása hangzik ég felé, lelkesítve, bátorítva. A napsugár, mely odaát oly békésen törik meg a víz tükrén, itt ezer meg ezer pajzson tükröződik. Sebesül­tek jajkiáltása elvész, a vezérek mindenütt elől ott lát­hatók, hol legdühösebben foly a harcz, csapatok egy­mást gyilkolva hullnak el egy rakásra. Kit keres a lánynak aggódó tekintete a csata véres borzadalmában ? Valjon szerettei harczolnak a kardélre szánt sorokban, talán halált hörögve rogynak össze ? — A zöldes Ganges hullámai vigaszt mormolnak és balzsamot hintenek a halvány indus leány dobogó, nyugtalan szivére.­­Légy nyugodt,“ hangzik fel a mély­ségből, légy nyugodt, te nem atyádért, testvéredért re­megsz, csak egy van, a­kit szeretsz, te szegény gyámol­talan leány! Mivel haragítottad volna magadra a nap­istent, hogy elrabolná egyetlen boldogságodat ?“ A leány felugrott: „Irigyek az istenek, és könyör­telenül semmisitik meg a halandók boldogságát. Na­gyon is boldog voltam, midőn az ő karja átölelt, midőn az ő ajkai érinték­enyeimet, akkor nem cseréltem volna istennővel sem. Megbüntetnek boldogságomért! Irigyek ők! — nem jóságosak! Örök nap, bocsásd meg a szerelem vétségét!“ Ismét leborul a nyugodtan folyó Ganges partjára, forrón imádkozik, és mire a sötét erdő felé tekint fehér lobogó lebeg, és a leányka alig hallhatóan suttogja : „fehér, a győzelem lobogója ! Ö visszatér hozzám!“ „Ö visszatér,­ suttogják vagy teljesen égő ajkai, élénkebben csörgedeznek a folyam habjai, a napsugarai mindig enyhébbek, hűvös szellő játszadozik az álmodozó lány sötét fürtjeivel; de ő már nem hallja a víz mor­­molását, sem a mindinkább elnémuló harczi lármát, nem látja az esti harmat üdítette virágokat, nem érzi a szellő fugalmát bajában, mozdulatlanul fekszik, csak remegő ajkai bizalommal suttogják: „ő visszatér!“ Az est beállt. A lenyugvó nap felkölti a leányt merevségéből: a „győzelem mienk, de a kedves meg­halt, meghalt!“ panaszra fájdalmasan. Fáradtan ván­szorog egészen a part szélére, és haragosan szól a hul­lámokhoz: „Csalfa álmokba ringattatok hűtlen vizek, ő meghalt, de én elmegyek, megkeresem őt a csatatéren és ezerek közül is megtalálom.* Láthatatlan kezek nyúltak-e utána, vagy a fel­kelő hold világa fénylett csak oly csalogatólag az esti szellőtől felbodrozott víztükrön? Egy sóhajtás, egy elhaló lehellet a pálmaliget lombjaiban, a hideg víz­tükrön tovarezegve, és a folyó partja üres, a leány­a eltűnt. De azon helyen, hol a hullámok karjaiba esett, ott, midőn a kedvesen piruló hajnal a földet bájos üd­vözletével felkérése, megjelent egy halvány virág, szé­les, bágyadtan fénylő virágkehelylyel; lehajtja fejét, míg a nap égetőn süt, de felemeli a hold szende fényé­vel. A rege pedig szól egy halott halvány, fekete hajú leányról, fehér ruhában, ki oly éjszakákon lassan emel­kedik fel a vízre, az éji széllel tova lebeg a víztükrön, a sötét erdőn keresztül egy magányos sírhoz, mely egy sudár pálma tövében van ásva. Sóhajtva borul le az egyszerű emlékkőre, és hajnalkor, midőn a tarkaszárnyú dalnokok megkezdik bájos éneküket, lassan visszeeresz­­kedik hús hullámsírjába csak az édes és lotusvirág áll álmodozva az arany hajnalpírban. Szerkesztővel értekezni lehet naponkint délelőtt 9-től 2 óráig.

Next