Székesfehérvár és Vidéke, 1882. január-június (10. évfolyam, 1-76. szám)
1882-05-16 / 57. szám
X-ik évfolyam. 57. szám. Kedd, 1882. május 16. Megjelelt hetenkint háromszor, minden kedden, csütörtökön és szombaton. Szerkesztéség és kiadó-hivatal: Belváros, bognár-utcza. Minden a lap szellemi részére vonatkozó közlemény, továbbá előfizetések, felszólamlások, hirdetések stb. ide intézendők. Egyes példányok 10 krajczárért Weinz nádorutczai dohánytőzsdéjében, Rotter kaszárnyautezai kereskedésében, Pflon iskolautczai kereskedésében, a lap kihordójánál és a szerkesztőségben kaphatók. TÁRSADALMI, KÖZMÍVELŐDÉSI ÉS SZÉPIRODALMI KÖZLÖNY. Előfizetés eszezéilhetiik a szerkesztéséitjei, Klökner Péter és kubik lőrinczenyt temésében. Uidékezi navideaa. postalhivatalnáil Hirdetésekre néiva a lap egy oldala (columna) 40 helyre van beosztva, egy hely bélyegdíjon kivül ál ki. Többször hirdetők 30 százalék árleengedésben részesülnek. Előfizetési árak: Egész évre...................8 frt. — kr. Fél évre....................4 frt. — kr. Negyed évre.............2 frt. — kr. A „Nyílttériben egy sor 30 kr. Előfizetések és hirdetések még elfogadtatnak: Budapesten: Hausenstein irodájában, Goldberger A., Dorottya-utcza 6. sz. Rajnai Vilmos, Molnár-utcza és az orsz. hirdetési irodában. — Továbbá Bécsben : Haasenstein és Vogler, Taborstr., Schalek Henriknél, Dukes és Társánál, A. Oppelik. — Sz.-Ferruérott a lap szerkesztőségében és Kirker Péter könyvkereskedésében. Hirdetések Intényeses isáaltatnak. A fehérváriak Fiuméban. Jeleztük múlt számunkban az elindulást, a vonatnak virágokkal való csinos feldiszitését, úgy a városi közönség érdeklődését, lelkes éljenzését és az itthonmaradtak nevében táviratilag küldött szívélyes üdvözletét, a Fiumei polgártársainkhoz. A mily lázas izgatottság és lelkesedés uralkodott nálunk, úgy az elindultaknál, mint az itthonmaradottaknál, akként voltak a fiumeiek is. A város kivetkőzött köznapias jellegéből, s ünnepies szint öltött, s a mieink kitüntető fogadása érdekében oly csodálatra méltó tevékenységet és buzgalmat fejtettek ki, hogy az előző éjjel elektromos világítás mellett fejezték be a díszítési munkálatokat. A vonat odaérkezése előtt a közönség ezrei, daczára az esős időnek, a Riva Szapáryn gyűlt össze, s midőn a fölbokrétázott vonat a téren megállt, egetverő éljenzés tört ki, s az ottani városi zenekar ráhúzta a Rákóczy-indulót. Lelkes kézszoritások között szálltak ki a látogatók a kocsiból, s midőn az ottani zenekar elhagyta, akkor a mi barna zenészeink kezdték rá. Az érkezőket a rendezők és a városi tanács, élükön Ciotta podestával fogadták magyaros rokonszenvvel. A rendező bizottság elnökének üdvözlő beszédére Seidel Lajos következőleg válaszolt: Alig egy éve volt alkalmunk kedves fiumei testvéreink iránti szeretetteknek kifejezést adhatni; s amint örömmel megragadtuk az alkalmat, midőn ők tavaly Budapestre utaztak s iparkodtunk megelőzni rokonszenves fogadtatásunkkal a főváros lakóit s azoktól pár perczre elrabolni, és oly örömmel fogadtuk el a szives meghívást, és siettünk Fimne város vendégszerető falai közé. Eljövésünk czélja az, hogy a közös eggyüttlét alatt elmondjuk fiumei testvéreinknek, hogy menynyire szeretjük őket s mily nagy megtiszteltetés ránk nézve szives meghívásuk. Tengerre magyar! ez általános jelszó minden magyar szivében, de nekünk e tenger csak azért becses, mert partjain olyan kedves s dicső hazánk iránt ragaszkodó s tántorithatlan hűséggel érző nép lakik, mint ti kedves fiumeiek s hogy mennyire lelkesül Fehérvár sz. kir. város lakossága e hazafias jellegű kirándulás iránt, megmutatta azzal, hogy ily nagyszámú küldöttséggel képviselteti magát s hogy többen nem jöttünk, annak egyszerű oka az, mert nem akarták az önzetlen vendégszeretetet túlságosan igénybe venni. Városunk minden lakosának minden osztálya képviselve van s hogy tetézve legyen örömünk, szives volt hozzánk csatlakozni városunk első polgára is, ki tolmácsolni fogja érzelmünket. Addig is csak azt kivánjuk éljen fiúmé városa és annak derék lakossága. (Éljenzés.) A podesta és városi hatóság szives fogadtatására, Havranek József polgármester következőleg válaszolt: Mélyen tisztelt Podesta úr, Szeretett testvéreink! Eljutott hozzánk a Duna jobb partjára az Adria mellől küldött szívélyes meghivó. Megjöttünk székesfehérvári testvéreitek! Téli évszakot futott le az idő augusztusi találkozásunk óta , s az akkor elvetett mag hatalmas fává nőtt, hogy annak szeretettől ápolt ágai most a viszontlátás örömében ölelkezzenek egymással. Szíveinket a közösen érzett öröm rezgi át és érzelmeink tolmácsolására ezúttal csak arczunk vonásai képesek, mert ajkaink csak annyit mondhatnak: megjöttünk, szeressetek bennünket mint székesfehérvári testvéreitek szeretnek titeket. És tőletek vérbeli testvéreim és rokonaim nem dördülő éljent várnak ezúttal szavaim, hanem azon igaz és mély érzés némaságát, mely a szerető testvérek ölelkezését a hőn óhajtott viszontlátás pillanatában jellemzi. Ti múlt évben magyar testvéreiteket jöttetek hozzánk látogatni a magyar fővárosba; utatokban a testvéri szeretet és rokonszenven kivül a hozzánk tartozás érzete is vezérelt, s bár nekem mint magyar embernek ezt kellene elsősorban méltatnom, — de ki rója fel nekem bünül azt, ha ott hol a politikai együvé tartozás már részetekről oly imposans módon nyert kifejezést és bennem a magyar emberben nincs kétség többé, hogy ti szivvel-lélekkel hozzánk tartoztok, — ezúttal az ember föléje helyezkedik a hazafinak s azon pillanat hatása alatt, mely első találkozásunk óta Székesfehérvárt Fiuméval egybekötötte, a legbensőbb barátság és szeretet tör ki keblemből és újra azt mondom, öleljetek át bennünket testvéri karokkal, mert bensőbb viszony még két közönség között nem létesült, mint aminőt egyetlen találkozás után Fiume és Fehérvár közönsége egymás iránt érez. Fiumei testvéreink nevével alszik el ma nálunk a gyermek, Fiuméval kel fel édes álmából és mosolyog szüleire, — s a felnőtt ember, ki komoly gondok közt tölti el a nap minden óráját — ha kellemes érzéssel akarja szivét eltölteni, — már hónapok óta Fiuméra gondolt, hol őt testvéri ivarok készülnek fogadni. Az öröm nem lehet független fájó érzelemtől; árnyékként követi ez az előbbit, s a családi életen kívül, a nyilvánosság előtt, ott, hol az embert a hazafitól elválasztani nem lehet, s a legédesebb öröm közé is vegyül keserű érzés. Minket székesfehérvári polgárokat a Fiume iránt érzett szeretet és ragaszkodás vezérelt ide, hogy egymást viszontlátva, egymásnak újra örövendjünk és lelkünkben a testvéri szeretet és ragaszkodásnak ezzel örök emléket emeljünk. De ki tagadhatná azt közülünk, hogy e látogatással a hazafiságnak is akartunk szolgálatára lenni, mert mint a magyar nemzetnek parányi töredéke, ezen látogatásunk alkalmával azon jogérzetnek is óhajtunk kifejezést adni, hogy e pillanatban a magyar tengerparton állunk. Kifejezést akarunk adni látogatásunkkal azon erős hitünk és meggyőződésünknek, hogy Fiume és Magyarország egy a történelem által igazolt egész. A magyar tengerpart volt minden időben Fiume! Magyarország gyöngyének tekintettük azt mindenben. De nem vesződöm politikával s épen azért nem a történelmi jog érveivel élek jogaink igazolására, mert van országos testület, mely hazánk jogait megvédeni tartozik, — egyszerűen hivatkozom ti reátok fiumei testvéreinkre, kik szivvel-lélekkel a magyar eszméknek éltek és sorsunk osztályosai akartak maradni. Az utóbbi napokban felmerült éles támadások, melyek egy szomszéd nemzet néhány tagja által ellenünk magyarok ellen intéztettek, bennem és bennünk nem keltenek gyűlöletet, mert szerintem a támadókat higgadt megfontolás nem vezérelhette, különben irántunk magyarok iránt — kell, hogy méltányosak legyenek. Heves túlkapás volt az a felette szükséges békés egyetértés ellen; az ellenszenv egyéni nyilvánulása volt az azon nemzet irányában, mely épen a támadók érdekeit oly nagy áldozattal támogatja. Oly jelenet, oly támadás volt az ellenünk, melyet a Horvát nemzet többsége nem helyeselhet s a világ kénytelen mint szánandót elitélni. Nemzetek között folytatott érdekharcz — legyen bár annak tárgya legféltettebb kincsünk, — becsületes érveléssel tiszteletet viv ki magának a világ előtt; mert oly vélt jogért küzdeni, mely hivatva van nemzetetet nagygyá — hatalmassá tenni, — sohasem dicstelen. Homér születése felett hét város vitatkozott egymással és e nemes törekvést nem jutott eszébe senkinek ócsárolni. TARCZA: Első pillanattól . . . Első pillanattól — A mikor megláttam lángsugáru szemed, A mikor akadnak bűbájos mosolya Elvette eszemet — Szerettelek téged. Lemondtam mindenről, Kidobtam a múltat, mely eltöltő szivem. Nyomdokodban voltam baj, vész, vihar között S megvédtelek híven. Észrevetted-e ? — nem ! Te sem tudtad, más sem, És nem is tudják meg, mit tettem én érted, Pedig büszkeséged mily fájó volt nekem, Szivem mint fájt, vérzett! . . . Ha akkor megérted! Ha akkor megérted, Most nem volna senki boldogabb te nálad, Csak én, mert szeretnél s ezért egy nap százszor összecsókolnálak, — Nem hideg fejfádat. Lakos Gyula: A lótus regéje. „A lótus összevonja szirmát Ha rátűz a hév napsugár — És álmodozó csüggedt fejjel A szelíd éjszakára vár. A bus hold: az ő szeretője, Fényétől ébred a virág És arczáról leejti halkan Szirmai Harsi fátyolát. Villogva, illlatozva, égve Némán az ég felé mered — S szerelmi kéjtől, fájdalomtól Sokáig sir, zokog, remeg . . . Heine (Endrődi): Ki ne hallotta volna hírét az indusok szent virágának, a lótusnak ? Az indus és perzsa költők, úgy Heine dalaikban nem győzik magasztalni a virág szépségét, mely különben azon sajátságos mythos által is, melylyel az ó-indusok vallásukba beleszőtték, oly nagy mértékben kelti fel figyelmünket. Az indusok hite szerint, legnagyobb folyójuk a szent Ganges, nem más mint Gange nevezetű istennő, kinek a lótus, mint a termékenység jelképe volt szentelve. A régi indusok egy a világlélekből származó hármasegységet (Trimurti) hittek; ezen egyesülés neme az emberi ész előtt ép oly megfoghatatlan, mint sok más mysterium. Az örök lény, melynek sem kezdete sem vége, Ama, a lelkek lelke elhatározá, hogy kívüle még más lényeket is alkotand, és a teremtés, fentartás és rombolás fonalaiból fátyolt szőtt magának, és elrejtőzött mögötte. Ezen fátyolból áll a világ összes teremtése. Nyugovék a mindenség vízzel borítva; ekkor a vízből előtűnik a lotusvirág, és rajta Bra ma a hármas egység feje. Sötétségbe burkolva, víznél nem lát egyebet, csodálkozva szemléli négy fejű voltát és tűnődik lételének talányossága fölött. Száz évet töltött a lotusvilágon mély gondolatokba merülve, midőn egyszerre ismeretlen hangot hall: „fordulj imával Bagarathoz!“ (a legmagasabb istenség.) Ezen Brama ismét mélyen elmélkedett; tűnődésének meg volt eredménye. A láthatatlan lény mindinkább előjön a homályból, kifejti lényének végtelen mennyiségű alakjait,de ezek még csak szunnyadozó erők. Az isteni áhítat további 100 éve után az örökkévaló felruházta őt alkotó erővel, így jön Brama a teremtő. A lótusvirágot az aegyptomiak régi emlékein is találjuk, mi azt bizonyítja, hogy e virág már rég náluk is a legnagyobb tisztelet tárgya volt. Homer Odysseájában azt beszéli, hogy Odysseus Trója lerombolása után Afrika egyik barbár népéhez érkezett, mely a lótusvirág gyümölcseivel táplálkozott, és lotophag-nak nevezte magát. E gyümölcs élvezete szerintük ugyanazon hatást idézte volna elő, mint a Lethe folyam vize, t. i. feledést okoz, és csillapítja a honvágyat. Az indusoknál a lótus alatt még olyan aranyhajú Lorelei-félét is képzeltek, mely Művészetével az ifjakat magához csalja, és aztán a mélységbe ragadja őket. Szintén aranyfésűvel fésüli aranyhaját, onnan ered azon hit, hogy a lótusvirág nedve erősíti a hajidegeket. Nem rég egy szép és szellemes nővel társalogván a lotusvirág került szőnyegre, és oly szép regét mondott róla ama hölgy, hogy elragadtatásunkban emlékekezetünkbe véstük az egész regét és íme elmondjuk : A Ganges zöld partjain történt, a szent folyam mintegy szenderedve hömpölygeti habjait az óceán felé, távolról fényesen csillogtak a Hymalaja hófedte bérczei, sűrű ködfátyolok bobták a láthatárt, fenn szépen kéklett India ege, és égető napsugarak kínták a szomjazó földet. A zöld folyamnak álmosan mormoló babjai mellett szép leány ült; álmodozva és ábrándozva tekint sötét szeme és éjsötétségü haja, hosszú fehér ruhája széleit érintvén a hűvös vízbe esik. Darurajok, fecskék hangja hallatszik, a pálmák felé törekednek a szárnyasok biztos fészket keresendők. A leány a földre veti magát, fehér kezeit a világos éghez emeli; a szép indusnő ajkairól forró ima hangzik. Halkan suttog, az enyhe szellő a hullámon tovább viszi a gyenge hangot, és a sötét magasra nyúló pálmák koronáiba viszi, alig halla a hallgatag levegő az ima szavait. Mit is kérhetett a napistentől, a gyermeteg pogányok legfelsőbb védőjétől ? Talán a szép szeretett haza után vágyódott a leány ? De hol mosolyog szebben a nap, vidámabban az ég, mint az örökké szép fiatal Indiában, hol a napvirág édes vágygyal fordítja nagy szemét az éltető nap felé, melynek tekintete alatt színpompázó virágok bűvösen virágzanak, illatos kelyhek kinyitnak ? Nem elveszett haza után nem imádkoznak oly forróan, rokonsági érzelmek nem égnek oly tüzesen, jámbor gyermeki fájdalom, nem fakaszt oly könyeket a gyönyörű szemekből. Mit keres a tüzes szem a láthatár ama sötét szegélyén ? Árnyas erdő terül el ott, és mögötte ? A tekintet nem hat odáig, a hang nem ér oda. Ekkor hangos harczi zaj hallatszik, fegyverek csörögnek, két hadsereg harczi kiáltása hangzik ég felé, lelkesítve, bátorítva. A napsugár, mely odaát oly békésen törik meg a víz tükrén, itt ezer meg ezer pajzson tükröződik. Sebesültek jajkiáltása elvész, a vezérek mindenütt elől ott láthatók, hol legdühösebben foly a harcz, csapatok egymást gyilkolva hullnak el egy rakásra. Kit keres a lánynak aggódó tekintete a csata véres borzadalmában ? Valjon szerettei harczolnak a kardélre szánt sorokban, talán halált hörögve rogynak össze ? — A zöldes Ganges hullámai vigaszt mormolnak és balzsamot hintenek a halvány indus leány dobogó, nyugtalan szivére.Légy nyugodt,“ hangzik fel a mélységből, légy nyugodt, te nem atyádért, testvéredért remegsz, csak egy van, akit szeretsz, te szegény gyámoltalan leány! Mivel haragítottad volna magadra a napistent, hogy elrabolná egyetlen boldogságodat ?“ A leány felugrott: „Irigyek az istenek, és könyörtelenül semmisitik meg a halandók boldogságát. Nagyon is boldog voltam, midőn az ő karja átölelt, midőn az ő ajkai érintékenyeimet, akkor nem cseréltem volna istennővel sem. Megbüntetnek boldogságomért! Irigyek ők! — nem jóságosak! Örök nap, bocsásd meg a szerelem vétségét!“ Ismét leborul a nyugodtan folyó Ganges partjára, forrón imádkozik, és mire a sötét erdő felé tekint fehér lobogó lebeg, és a leányka alig hallhatóan suttogja : „fehér, a győzelem lobogója ! Ö visszatér hozzám!“ „Ö visszatér, suttogják vagy teljesen égő ajkai, élénkebben csörgedeznek a folyam habjai, a napsugarai mindig enyhébbek, hűvös szellő játszadozik az álmodozó lány sötét fürtjeivel; de ő már nem hallja a víz mormolását, sem a mindinkább elnémuló harczi lármát, nem látja az esti harmat üdítette virágokat, nem érzi a szellő fugalmát bajában, mozdulatlanul fekszik, csak remegő ajkai bizalommal suttogják: „ő visszatér!“ Az est beállt. A lenyugvó nap felkölti a leányt merevségéből: a „győzelem mienk, de a kedves meghalt, meghalt!“ panaszra fájdalmasan. Fáradtan vánszorog egészen a part szélére, és haragosan szól a hullámokhoz: „Csalfa álmokba ringattatok hűtlen vizek, ő meghalt, de én elmegyek, megkeresem őt a csatatéren és ezerek közül is megtalálom.* Láthatatlan kezek nyúltak-e utána, vagy a felkelő hold világa fénylett csak oly csalogatólag az esti szellőtől felbodrozott víztükrön? Egy sóhajtás, egy elhaló lehellet a pálmaliget lombjaiban, a hideg víztükrön tovarezegve, és a folyó partja üres, a leánya eltűnt. De azon helyen, hol a hullámok karjaiba esett, ott, midőn a kedvesen piruló hajnal a földet bájos üdvözletével felkérése, megjelent egy halvány virág, széles, bágyadtan fénylő virágkehelylyel; lehajtja fejét, míg a nap égetőn süt, de felemeli a hold szende fényével. A rege pedig szól egy halott halvány, fekete hajú leányról, fehér ruhában, ki oly éjszakákon lassan emelkedik fel a vízre, az éji széllel tova lebeg a víztükrön, a sötét erdőn keresztül egy magányos sírhoz, mely egy sudár pálma tövében van ásva. Sóhajtva borul le az egyszerű emlékkőre, és hajnalkor, midőn a tarkaszárnyú dalnokok megkezdik bájos éneküket, lassan visszeereszkedik hús hullámsírjába csak az édes és lotusvirág áll álmodozva az arany hajnalpírban. Szerkesztővel értekezni lehet naponkint délelőtt 9-től 2 óráig.