Székesfehérvár és Vidéke, 1890. január-június (18. évfolyam, 3-76. szám)

1890-04-22 / 48. szám

XVIII-ik évfolyam. Kedd, 1890. április 22. 48. szám. Megjelen hetenkint háromszor: minden kedden,csütörtökön és szombaton. Szerkesztőség és kiadó-hivatal: Belváros, Sas-utcza. Minden a lap szellemi részére vonatkozó köz­lemény, továbbá előfizetések, felszólal­lápére, hirdetések stb. ide intézendők. Egyes példányok 10 krajczárért "SWeless nádor-utczai dohány-tőzsdéjében, Blotter kaszárnya-utczai kereskedésében, a lap ki­­hordójánál és a szerkesztőségben kaphatók. I V* TÁRSADALMI-, KÖZMI­VELŐDÉSI- ÉS SZÉPHOTALMI S-'i y "• : t Előfizetések eszközölhetők a szerkesztőségben, Klökner Péter és Kubik Lőrincz könyv­kereskedésében. "Vid­ék­en minden postai va,ta,lxxé,l. Hirdetésekre nézte a lap egy oldala (columna) 40 helyre van beosztva, egy hely bélyegdíjon kivüll 90 kr. Többször hirdetők 30 százalék árleengedésben részesülnek. Szerkesztővel értekezni lehet naponkint délelőtt 9-től H érdig. Előfizetési árait: Egész évre ..... 8 frt. — kr. Fél évre ....................4 frt. — kr. Negyedévre .... 2 frt. — kr. A „Nyílttér“-ben egy sor 30 kr. Előfizetések és hirdetések még elfogadtatnak : Budapesten: Haasenstein és Vogler (Jauhis Gyula) hirdetési irodájában: Dorottya-utcza 12. sz. — Goldberger A. hirdetési irodájában : Váczi-utcza 9. sz. — Bioben: Haasenstein és Vogler (Otto Maass) hirdetési irodájában: I. Wallfischgasse Nr. 10. — Schalek Henrik hir­detési irodájában­­, Wollseile Nr. 11. Hirdetések jutányosán is haditata alá Szász Károly ref. püspök megyénkben. Ritka szerencse éri a vértesaljai egyházkerüle­tet. Szász Károly református püspök be fogja járni egyházmegyéjét, megvizsgálva a lelkészi hivatalokat, meglátogatva az iskolákat és utoljára egyháztanácsi ülést fog tartani. Szász Károly felfogva hivatásának nagysá­­­­gát, magasztosságát, elhatározta, hogy megteszi azt, a­mit utoljára e század elején tettek. — Tudja azt, hogy a valláson alapszik minden. Az Istenbe vetett erős bizalom érleli meg a hivők lel­kében az erények szentháromságát a hit, remény és szeretetet. A hit ad erőt a csüggedőnek, a szenve-­­­dőt vigasztalja s ha a sors csapásai alatt már meg-­­ törni és összeroskadni készül, a hit oszlopába fogód­­­zik meg lesújtott lelke és remélni újra megtanul. A szív kertjében ez a legerősebb virág. Ha a sorst viharra kegyetlenül letépi, elhervasztja az öröm, a­ boldogság virágait, de felüdíti egyúttal a reményét, melynek akkor kell legnagyobb pompájában virulnia,­ mikor minden kihal a szívből, midőn fáj a jelen,­ gyötör a múltra való visszaemlékezés és csak a jövőbe­n vetett bizodalom és remény nyújtja a szívnek, a' boldogságnak, a megelégedésnek legalább egy pará­j­nyát. Ezekhez járul a szeretet is. Ki hinni, remélni’ tud, tud az szeretni is. Hiszi mi más a hit, mint a' szeretet? Nem-e annyit tesz hinni, mint szeretni! Istent, ki mindent alkotott, ki megvigasztalja a szén-­­ védőket, megsegíti a boldogtalanokat, megjutalmazza a jókat és megbünteti a gonoszokat. Ezeknek az eszméknek magjait fogja elvetni a püspök . Méltó­sága megtartandó beszédjeiben, vagy érlelni fogja,­ ha azok a hívek lelkében biztos, termékeny talajban vannak elvetve. Meg fog győződni híven teljesítik-e a lelkészek a legnagyobb, a legszentebb kötelességet.­­ Megtudják-e és megértetik-e híveikkel az Istenség fogalmát, mely csak jóra és boldogságra vezet. Mert a ki hisz és szeret csak jó ember, a ki remél csak­­ türelmes és erős lehet. Ezek nélkül pedig haladni nem lehet. Az erények e szentháromsága az iránytű az élettengerén, ez ad világosságot a sötétségben ez mutatja az utat az eltévedetteknek és ez ad vigasz­­talást a boldogtalanoknak. E nevezetes alkalommal Szász Károlyt ma Bicskén — mint értesülünk — Sárközy Aurél alis­pán vezetése mellett a vidék összes pap­jai fogadják és üdvözlik, de üdvözöljük mi is tiszta szívből az irodalom és egyház nagy emberét, ki előtt szent a hit és első a haza. — Isten hozta körünkbe! Reflexió Szabó Ignátz iskolaszéki tag urnak, e lapok 41-ik szá­mában megjelent „ Válasz Igazmondónak“ czimű közleményére. Midőn a hosszadalmas és erőltetett sorokat át­olvastam, szánakozó mosoly vonult el ajkaimon, igaz részvétet érezvén a névaláiró személye irányában, ki erején fölül emelkedve, Aesopus békájához hason­lítva, a nevetségig vitte pöffeszkedését; s épp akkor, midőn az irodalom Parnasszusán képzelte magát, magyar nyelvünk és irodalmunk ellen intézett me­rénylete miatt hatalmasan meglakolt, mert önön­magával jővén ellenmondásba, járatlanságát, egysze­rűségét és prózai mindennapiasságát tárta föl, mely ecclatáns szegénységi bizonyítványt nyújt egyénisé­géről, képzettségéről és magaviseletéről. Őszintén megvallom, egészen más modorban válaszolok, ha intelligens és képzett irodalmi ember­rel van dolgom, kinek irodalmi színvonalon álló kritikája, habár lesújtó is, sokszor megfigyelni valót nyújt; — de tudván és ismervén a névaláiró isme­retkörét, kárbaveszett munkának tartom vala, ha más irányban válaszolok, melyet a jelen alkalommal sem tu­dott volna felfogni, s azért az ő felfogásához mérten igyekszem czikkében fölhozott vádait megc­áfolni és irodalmi hevességét „irodalmi zuhanynyal” csilla­pítani. Mielőtt a czikk pontjait egyenként Konczkés alá venném, megjegyzem és kijelentem, hogy a czikk írója nem Szabó Ignátz úr, hanem egy más valaki, mely körülményt azért hozom föl, nehogy­­ valaki ama téves véleményben legyen, hogy mi itt­­­onálban, Szabó Ignátz úr személyében, irodalmi­­ lumennel vagyunk körülvéve. Most pedig térjünk a dologra. Czikkének elején Szabó Ignátz úr nagy meg­lepetésről szól, s a lap olvasásakor „gyengéd figyelem hatása alá jut,“ melynek azonnal­­ okát is adja, t. i.: a becses lapot ingyen olvas­­­­hatja .... De élvezettel is olvassa, s igy egyik fő­­i tulajdonságát is van szerencsénk megismerhetni, melyet mindeddig a nagy világ elől rejtve tartott,­­t. i.: Szabó Ignátz ur irodalmilag élvezni­­is tud. — De csakhamar nagyot üt koponyájára,­­ föleszmél, megrázza tudománynyal telitett fejét, oda áll a médiumra s a fölfedezés dicső mámorában, reszkető ujjal, igaz „paedagogiai érzéssel*­­ mutat a végzetes helyre, mely kövér betűkkel tárja szemei elé e czimet: „Néhány szó a vaáli­­paedagogusokról*. — Átfutja a sorokat, köl­­­­tőies érzelmei egyszerre eloszolnak, s keblében a paedagogia foglal helyet. Iziben tisztában van hely­­­­zetével, előáll a paedagogia komoly embere, kikeres­teti Aesopus meséinek egyik részletét, s örömében f­elragadtatással igy kiált föl:..........de te narrator­­ fabula. Fölébred benne a megsértett önérzet; a­­„tekintély* oldalba rúgja, a „föltűnni vá-1 g­y a pa­kaiba vt&gjt*, toU»A poAocii ) ---- 1 56 ö a­/vo­nal kész a nagyszerű tervvel. Magára ölti a védel­­mezés köpenyét, s mivel „hivatottnak érezi ‘magát*, asztalra téteti a kalamárist, a pennát, ] maga mártogatja, s azután i­at .... Előtte van a kiterített lap, c­áfolás alá akarja venni, — hiába! S akiben a tudományok összpontosulva (? !) vannak, ezúttal helyes meggyőződésre jutni nem tud, s hogy tudományos ajkai valamit mégis mondjanak, elveti­­ a sulykot és kihökkenti végzetes szavait: „az ál­neves írónak czikke értelmetlen, össze­füg­g é­s te­l­e­nd, melyből ő a bekebelezett paeda­gogus, született író, „gondos megfigyelés“ után sem tud kivenni semmit. Szegény paedagogus ! sehogy­­sem tudja kisillabizálni, hogy a „czikkező mit akar, ki bántotta őt és ő kit akar bán­tani*; s mivel Szabó úr — hason képzettségű egyé­nek ítéletét is kikérte — csupa „biztatásból* ki meri mondani, hogy ,a czikkező logikához nem konyit, szerencsétlen sül tax­ista volt valaha, ha ugyan volt, kinek nagyon jó elnéző tanára lehetett*. No lám ! mily nagyszerű bizonyításai vannak Szabó úrnak. Nagy kár, hogy előbb nem nyilvánítá bámulatos észtehetségét, hisz meglehet, hogy a kadarkuti rendnek „logikai székén* tanári alkalmazást is nyerhetett volna. Vagy tán volt ír valaha, valahol? Annyit azonban megenged öreg paedagógusnak, hogy szerény észrevételemet nap­fényre hozzam, mely szerint logikához, stylistikához éppen semmit sem ért, sőt fölfogadott írója is oly szerencsétlen bakugrást tett az irodalom mezején, melyet megbocsátani neki nem fogok soha. Hol tanulták önök a logikát? A névaláíró jól tudom, sehol se, mert l o g i­c e beszélni sem tud, annál ke­­vésbbé logice írni. De hát a czikk írója ? ő bizony­nyal beszámíthatlan állapotában hevenyészte össze sorait, melyek nemcsak mondatfüzés, hanem mondat­jelek használásában is nagyon sántikálnak. (Kívánja, hogy ezt kimutassam?) Menjünk csak tovább. Szabó úr mástól kölcsönzött tollal még azt is megjegyzi, hogy a czikket nem paedagogus írta, mert hát ő az igazi paedagogus ezt azonnal észre­vette. Szerencsés ember a helyes tapintatnak és paedagogiának, csillaga a felvilágosult XIX. század­nak légy üdvözölve! . . . Nagy ember is ő, mert független föl és le. Mióta édes uram? Ha úgy érzi, hogy nem függ fön vagy lenn elhisszük; de ha állá­sát érti, kereken tagadom. Igazán csodálom merész­­­­ségét és egyáltalában föl nem foghatom, miképp TARCZA: A Tisza virága. Regény két kötetben. Irta :Babay Kálmán. (17. folytatás.) Mióta Sándor haza került, a barna piros leány mindig talált valami megtudakolni valót nénjénél s nem ellenkezett legkevesebbet sem, ha a komoly legény haza-haza kísérte, vagy kezét megszoron­gatta. Azok a szerelmek, melyek egyedül boldogíthat­ják az embert, nem a pillanatnyi felhevülés, és egy­szeri látás szüleményei. Lassanként fejlődnek ki a barátság, a rokonszenvből. Oly észrevétlenül ébred­nek fel a szívben, hogy keletkezésükről az illetőknek tudomása sincs. Nem zúgolódnak a sors ellen, ha egymást nem láthatják, ha elválasztja őket egy időre, mert a lel­kükben élő hit biztosítja őket, hogy a távolban is ő velük foglalkozik a kedves. Nincs szükségök arra, hogy kölcsönös nyilatkozatot tegyenek egymásnak. Mire való az? Talán el is bámulnánk felette, hogy ők azt tudták már régen, így fejlődött ki Sándor és Lidi között az a mély, megingathatlan szerelem, mely soha sem gon­dolt arra, hogy a sors őket valaha szétválassza. Hetyeiné észrevette az ifjak kölcsönös vonzal­mát , becsületére válik, hogy örvendett annak. Csak akkor borult el kis időre arcza, ha büszke testvérére gondolt, ki ez egyesülésbe soha sem fogna bele­egyezni. De borúját eloszlatta ama terve, hogy Sán­dort fiává fogadja és örökösiti birtokában. Még meggyőződést nem szerzett a vonzalomról, addig eszébe se jutott a terv, mert testvérének gyer­mekeit az örökségből való kizárással nem akarta rövidíteni. Hogy azonban így fejlődtek ki az ügyek, elejtette régi tervét; nem lesznek így sem megrö­vidítve, mert Lidié leend­ő vagyon, ha Sándor fele­sége lesz. Sándor éppen fogni akart, mikor Lidi belépett, a nyitott kapun. Gondolatokba merülve észre se vette, a leányt. Pipiske Dani valami olyast beszélt neki az este, a­mi elvette a kedvét. Sokat szokott ugyan füllen­teni a kópé, de a mostani beszédében lehet valami igazság. A kisbirótól hallotta, ki meg a község há­zánál meghall mindent. Meghányta-vetette elméjében a hallott beszé­det s úgy találta, hogy rettenetes igazság az, a mit Pipiske beszélt. — Hová készül Sándor ? — Te vagy Lidi ? lóherért akartam menni, mi újság otthon ? — Semmi; Sára néném odabenn van ? — A kertbe ment le. Gyere közelebb, valamit akarok mondani. Kiváncsian közeledett Lidi a kocsihoz s mikor meglátta azt a szörnyű komolyságot Sándor arczán, meglepetve nézett jó lélekre valló sárgás-barna sze­meibe. — Pipiske Dani fecsegett az este valamit, a­mi nem hagyott az éjjel nyugodni. Vettél valamit észre édes apád körül. Merőn nézett a leány reá elgondolni sem tud­ván mire czélozhat a legény. — Szomorú volna, ha igaz lenne. — De hát az Istenért­ beszéljen. — Azt suttogják a faluban, hogy édes apád utána esett Évinek, a Katona Imre feleségének. Elsápadt Lidi ezekre a szavakra s remegést érzett egész testében. — Lehetetlen! Mindössze ennyi volt, mit mondani tudott. — Adná Isten ! de ha összevetjük a körülmé­nyeket, kénytelenek vagyunk elhinni. Miért nem engedte meg, hogy István elvegye az Évit? s miért nem bánkódik édes szüled után ? Úgy néz ki a te­metés óta, mintha valakinek kedvében akarna járni. Iszonyú keserűség fogta el a leányt, mintha sírni kívánkozott volna, úgy összeszorította egy ér­zés a torkát. Nem felelt semmit, csak bámult maga elé. — Hol van István ? beszélned kell vele, hogy tegyen valamit, ha későn nem lenne. Nem sírás, a köny után vágyott most már a leány, felháborodott lelke egy perczig sem engedte, hogy tovább ott maradjon. — Ha lehet Sándor, ne szóljon a nénémnek e felől, felkeresem Istvánt, talán már eddig megfor­dult Tekersből. Boldogságos Isten! mi lesz a vége, ha csakugyan igaz ! Még ott tartotta István kezében Juliska pará­nyi kezét, még remegett szivük a boldogságtól, mi­kor Lidi ott termett mellettük. — Téged kereslek István, hála Istennek! csak hogy feltaláltalak, és te is Juliska ? annál jobb. Jaj minekünk, jaj! Tovább nem tartóztathatta magát, a keserűség, a baszúság, a fájdalom és a felháborodás úgy meg­rohanták szegényt, hogy a kényekben talált előlük menedéket. — Miért sírsz Lidi, mi bajod ? kérdezik meglepetve tőle. — Miért sírok ? Mikor úgy tele van a lelkem keserűséggel, hogy majd kicsordul ... Oh Istenem ! mit vétettünk mi te ellened, hogy most meg igy akarsz büntetni­­ ? Némán tekintettek a könyező leányra várva a szót, mely feltárja keserűségét. — Az a czemende, az a világ rossza, az hálózta be édes­apánkat; de ismerem az eszét, más czélja van a tervével. István! arra a mindenható szent Istenre kérlek, ki felettünk van, mond meg nekem őszintén, igazán, mint a mily igazán érezhetsz: sze­reted-e Juliskát s elvennéd-e ha hozzád menne ? — Miért kérdezed ? Isten látja telkemet, hogy ez a czélja életemnek. Kérdezd inkább Juliskát, ha hozzám jönne-e ? — Juliska! mond meg te is, felelj, mint egy becsületes leány felelhet kérdésemre, hozzá tudnál-e menni István bátyámhoz, ha megkéretne ? — Csak az a jó Isten, ki a szivekben olvas, csak az tudhatja mily igazán mondom: vagy meg­halok, vagy Istváné leszek. — Édes jó angyalom ...! — Köszönöm Istenem, köszönöm! most már nem félek semmitől se. Isván­­ azt mondta Sándor az imént nekem, hogy édes apánk utána van bolon­dulva Évinek s minden jel arra mutat, hogy ha Katona Imre nem élne, feleségül is elvenné. Értet­ted jól ? Megértetted, hogy a mi boldogságunk, csa­ládi nyugalmunk s jövendő állapotunk függ ettől az eszeveszett mondástól. Te vagy a férfi, te vagy az erősebb, rajtad áll mindent elkövetni, hogy ez meg ne történhessék. Most eredj, tapogatózz utána s ha valónak találod, ha igaz lenne, hogy édes­apánk — oh Istenem! — elvesztette az eszét: állj résen s ne engedd megbol­dogult jó anyánk emlékét evvel bemocskoltatni. — Megáll az eszem .... édes apám Évit sze­retné ? . . . Boldogságos Isten! Ennek nem szabad megtörténni. Tudom, mit sejtesz Lidikém, nézz ez ártatlan angyalra, megverne az Isten s meg is ér­­demleném, ha egy perczig is elfeledkezném róla! . . ne félj, ne aggódjál, gyalázatos nem voltam még és nem is leszek soha! És azt mondják, ha Imre nem élne, feleségül is venné ? ... Te Lidi! tudod-e, mit tesz ez ? Tu­dod-e, ha most véletlenségből Katona meghalna, kit gyanúsítanának legelőször ? Boldog Isten ! . . . Le­gyetek nyugton, megyek s utána nézek mindennek. Az eszem hogy el — töprenkedek magában; — világos, olyan világos, mint a nap, hogy igy akar bosszút állni rajtam ; elszereti az atyámat, hogy min­denünkből kifosztorgasson. De hát miért szent akkor, hogy meglátogassam ? Vagy az volna a czélja, hogy az apa mellett szeretné a gyermeket ? . . . Asszony! átkozott teremtés! Nincs veszedel­mesebb portékája az Istennek az asszonynál, ha vak indulata után indul. Becsület, hírnév ? Lári-fári nála; fogadás, eskü ? csak üres szó, melyet alkalom adtán megszeg. Fekete képű, hosszú farkú, lólábú szörnyete­gekkel ijesztgetik a könnyen hivők egymást s ezen vörös szemű, szavakkal ellátott csudabogarat ördög­nek nevezik. Nézd meg az indulatán s érzelmein uralkodni nem tudó asszony tetteit, fürkészd ki gon­dolat­világát s előtted áll az ördög teljes rútságában. (Folyt. köv.)

Next