Székesfehérvár és Vidéke, 1890. január-június (18. évfolyam, 3-76. szám)
1890-04-22 / 48. szám
XVIII-ik évfolyam. Kedd, 1890. április 22. 48. szám. Megjelen hetenkint háromszor: minden kedden,csütörtökön és szombaton. Szerkesztőség és kiadó-hivatal: Belváros, Sas-utcza. Minden a lap szellemi részére vonatkozó közlemény, továbbá előfizetések, felszólallápére, hirdetések stb. ide intézendők. Egyes példányok 10 krajczárért "SWeless nádor-utczai dohány-tőzsdéjében, Blotter kaszárnya-utczai kereskedésében, a lap kihordójánál és a szerkesztőségben kaphatók. I V* TÁRSADALMI-, KÖZMIVELŐDÉSI- ÉS SZÉPHOTALMI S-'i y "• : t Előfizetések eszközölhetők a szerkesztőségben, Klökner Péter és Kubik Lőrincz könyvkereskedésében. "Vidéken minden postai va,ta,lxxé,l. Hirdetésekre nézte a lap egy oldala (columna) 40 helyre van beosztva, egy hely bélyegdíjon kivüll 90 kr. Többször hirdetők 30 százalék árleengedésben részesülnek. Szerkesztővel értekezni lehet naponkint délelőtt 9-től H érdig. Előfizetési árait: Egész évre ..... 8 frt. — kr. Fél évre ....................4 frt. — kr. Negyedévre .... 2 frt. — kr. A „Nyílttér“-ben egy sor 30 kr. Előfizetések és hirdetések még elfogadtatnak : Budapesten: Haasenstein és Vogler (Jauhis Gyula) hirdetési irodájában: Dorottya-utcza 12. sz. — Goldberger A. hirdetési irodájában : Váczi-utcza 9. sz. — Bioben: Haasenstein és Vogler (Otto Maass) hirdetési irodájában: I. Wallfischgasse Nr. 10. — Schalek Henrik hirdetési irodájában, Wollseile Nr. 11. Hirdetések jutányosán is haditata alá Szász Károly ref. püspök megyénkben. Ritka szerencse éri a vértesaljai egyházkerületet. Szász Károly református püspök be fogja járni egyházmegyéjét, megvizsgálva a lelkészi hivatalokat, meglátogatva az iskolákat és utoljára egyháztanácsi ülést fog tartani. Szász Károly felfogva hivatásának nagyságát, magasztosságát, elhatározta, hogy megteszi azt, amit utoljára e század elején tettek. — Tudja azt, hogy a valláson alapszik minden. Az Istenbe vetett erős bizalom érleli meg a hivők lelkében az erények szentháromságát a hit, remény és szeretetet. A hit ad erőt a csüggedőnek, a szenve-dőt vigasztalja s ha a sors csapásai alatt már meg- törni és összeroskadni készül, a hit oszlopába fogódzik meg lesújtott lelke és remélni újra megtanul. A szív kertjében ez a legerősebb virág. Ha a sorst viharra kegyetlenül letépi, elhervasztja az öröm, a boldogság virágait, de felüdíti egyúttal a reményét, melynek akkor kell legnagyobb pompájában virulnia, mikor minden kihal a szívből, midőn fáj a jelen, gyötör a múltra való visszaemlékezés és csak a jövőben vetett bizodalom és remény nyújtja a szívnek, a' boldogságnak, a megelégedésnek legalább egy parájnyát. Ezekhez járul a szeretet is. Ki hinni, remélni’ tud, tud az szeretni is. Hiszi mi más a hit, mint a' szeretet? Nem-e annyit tesz hinni, mint szeretni! Istent, ki mindent alkotott, ki megvigasztalja a szén- védőket, megsegíti a boldogtalanokat, megjutalmazza a jókat és megbünteti a gonoszokat. Ezeknek az eszméknek magjait fogja elvetni a püspök . Méltósága megtartandó beszédjeiben, vagy érlelni fogja, ha azok a hívek lelkében biztos, termékeny talajban vannak elvetve. Meg fog győződni híven teljesítik-e a lelkészek a legnagyobb, a legszentebb kötelességet. Megtudják-e és megértetik-e híveikkel az Istenség fogalmát, mely csak jóra és boldogságra vezet. Mert a ki hisz és szeret csak jó ember, a ki remél csak türelmes és erős lehet. Ezek nélkül pedig haladni nem lehet. Az erények e szentháromsága az iránytű az élettengerén, ez ad világosságot a sötétségben ez mutatja az utat az eltévedetteknek és ez ad vigasztalást a boldogtalanoknak. E nevezetes alkalommal Szász Károlyt ma Bicskén — mint értesülünk — Sárközy Aurél alispán vezetése mellett a vidék összes papjai fogadják és üdvözlik, de üdvözöljük mi is tiszta szívből az irodalom és egyház nagy emberét, ki előtt szent a hit és első a haza. — Isten hozta körünkbe! Reflexió Szabó Ignátz iskolaszéki tag urnak, e lapok 41-ik számában megjelent „ Válasz Igazmondónak“ czimű közleményére. Midőn a hosszadalmas és erőltetett sorokat átolvastam, szánakozó mosoly vonult el ajkaimon, igaz részvétet érezvén a névaláiró személye irányában, ki erején fölül emelkedve, Aesopus békájához hasonlítva, a nevetségig vitte pöffeszkedését; s épp akkor, midőn az irodalom Parnasszusán képzelte magát, magyar nyelvünk és irodalmunk ellen intézett merénylete miatt hatalmasan meglakolt, mert önönmagával jővén ellenmondásba, járatlanságát, egyszerűségét és prózai mindennapiasságát tárta föl, mely ecclatáns szegénységi bizonyítványt nyújt egyéniségéről, képzettségéről és magaviseletéről. Őszintén megvallom, egészen más modorban válaszolok, ha intelligens és képzett irodalmi emberrel van dolgom, kinek irodalmi színvonalon álló kritikája, habár lesújtó is, sokszor megfigyelni valót nyújt; — de tudván és ismervén a névaláiró ismeretkörét, kárbaveszett munkának tartom vala, ha más irányban válaszolok, melyet a jelen alkalommal sem tudott volna felfogni, s azért az ő felfogásához mérten igyekszem czikkében fölhozott vádait megcáfolni és irodalmi hevességét „irodalmi zuhanynyal” csillapítani. Mielőtt a czikk pontjait egyenként Konczkés alá venném, megjegyzem és kijelentem, hogy a czikk írója nem Szabó Ignátz úr, hanem egy más valaki, mely körülményt azért hozom föl, nehogy valaki ama téves véleményben legyen, hogy mi ittonálban, Szabó Ignátz úr személyében, irodalmi lumennel vagyunk körülvéve. Most pedig térjünk a dologra. Czikkének elején Szabó Ignátz úr nagy meglepetésről szól, s a lap olvasásakor „gyengéd figyelem hatása alá jut,“ melynek azonnal okát is adja, t. i.: a becses lapot ingyen olvashatja .... De élvezettel is olvassa, s igy egyik fői tulajdonságát is van szerencsénk megismerhetni, melyet mindeddig a nagy világ elől rejtve tartott,t. i.: Szabó Ignátz ur irodalmilag élvezniis tud. — De csakhamar nagyot üt koponyájára, föleszmél, megrázza tudománynyal telitett fejét, oda áll a médiumra s a fölfedezés dicső mámorában, reszkető ujjal, igaz „paedagogiai érzéssel* mutat a végzetes helyre, mely kövér betűkkel tárja szemei elé e czimet: „Néhány szó a vaálipaedagogusokról*. — Átfutja a sorokat, költőies érzelmei egyszerre eloszolnak, s keblében a paedagogia foglal helyet. Iziben tisztában van helyzetével, előáll a paedagogia komoly embere, kikeresteti Aesopus meséinek egyik részletét, s örömében felragadtatással igy kiált föl:..........de te narrator fabula. Fölébred benne a megsértett önérzet; a„tekintély* oldalba rúgja, a „föltűnni vá-1 gy a pakaiba vt&gjt*, toU»A poAocii ) ---- 1 56 ö a/vonal kész a nagyszerű tervvel. Magára ölti a védelmezés köpenyét, s mivel „hivatottnak érezi ‘magát*, asztalra téteti a kalamárist, a pennát, ] maga mártogatja, s azután iat .... Előtte van a kiterített lap, cáfolás alá akarja venni, — hiába! S akiben a tudományok összpontosulva (? !) vannak, ezúttal helyes meggyőződésre jutni nem tud, s hogy tudományos ajkai valamit mégis mondjanak, elveti a sulykot és kihökkenti végzetes szavait: „az álneves írónak czikke értelmetlen, összefügg és telend, melyből ő a bekebelezett paedagogus, született író, „gondos megfigyelés“ után sem tud kivenni semmit. Szegény paedagogus ! sehogysem tudja kisillabizálni, hogy a „czikkező mit akar, ki bántotta őt és ő kit akar bántani*; s mivel Szabó úr — hason képzettségű egyének ítéletét is kikérte — csupa „biztatásból* ki meri mondani, hogy ,a czikkező logikához nem konyit, szerencsétlen sül taxista volt valaha, ha ugyan volt, kinek nagyon jó elnéző tanára lehetett*. No lám ! mily nagyszerű bizonyításai vannak Szabó úrnak. Nagy kár, hogy előbb nem nyilvánítá bámulatos észtehetségét, hisz meglehet, hogy a kadarkuti rendnek „logikai székén* tanári alkalmazást is nyerhetett volna. Vagy tán volt ír valaha, valahol? Annyit azonban megenged öreg paedagógusnak, hogy szerény észrevételemet napfényre hozzam, mely szerint logikához, stylistikához éppen semmit sem ért, sőt fölfogadott írója is oly szerencsétlen bakugrást tett az irodalom mezején, melyet megbocsátani neki nem fogok soha. Hol tanulták önök a logikát? A névaláíró jól tudom, sehol se, mert l o g ic e beszélni sem tud, annál kevésbbé logice írni. De hát a czikk írója ? ő bizonynyal beszámíthatlan állapotában hevenyészte össze sorait, melyek nemcsak mondatfüzés, hanem mondatjelek használásában is nagyon sántikálnak. (Kívánja, hogy ezt kimutassam?) Menjünk csak tovább. Szabó úr mástól kölcsönzött tollal még azt is megjegyzi, hogy a czikket nem paedagogus írta, mert hát ő az igazi paedagogus ezt azonnal észrevette. Szerencsés ember a helyes tapintatnak és paedagogiának, csillaga a felvilágosult XIX. századnak légy üdvözölve! . . . Nagy ember is ő, mert független föl és le. Mióta édes uram? Ha úgy érzi, hogy nem függ fön vagy lenn elhisszük; de ha állását érti, kereken tagadom. Igazán csodálom merészségét és egyáltalában föl nem foghatom, miképp TARCZA: A Tisza virága. Regény két kötetben. Irta :Babay Kálmán. (17. folytatás.) Mióta Sándor haza került, a barna piros leány mindig talált valami megtudakolni valót nénjénél s nem ellenkezett legkevesebbet sem, ha a komoly legény haza-haza kísérte, vagy kezét megszorongatta. Azok a szerelmek, melyek egyedül boldogíthatják az embert, nem a pillanatnyi felhevülés, és egyszeri látás szüleményei. Lassanként fejlődnek ki a barátság, a rokonszenvből. Oly észrevétlenül ébrednek fel a szívben, hogy keletkezésükről az illetőknek tudomása sincs. Nem zúgolódnak a sors ellen, ha egymást nem láthatják, ha elválasztja őket egy időre, mert a lelkükben élő hit biztosítja őket, hogy a távolban is ő velük foglalkozik a kedves. Nincs szükségök arra, hogy kölcsönös nyilatkozatot tegyenek egymásnak. Mire való az? Talán el is bámulnánk felette, hogy ők azt tudták már régen, így fejlődött ki Sándor és Lidi között az a mély, megingathatlan szerelem, mely soha sem gondolt arra, hogy a sors őket valaha szétválassza. Hetyeiné észrevette az ifjak kölcsönös vonzalmát , becsületére válik, hogy örvendett annak. Csak akkor borult el kis időre arcza, ha büszke testvérére gondolt, ki ez egyesülésbe soha sem fogna beleegyezni. De borúját eloszlatta ama terve, hogy Sándort fiává fogadja és örökösiti birtokában. Még meggyőződést nem szerzett a vonzalomról, addig eszébe se jutott a terv, mert testvérének gyermekeit az örökségből való kizárással nem akarta rövidíteni. Hogy azonban így fejlődtek ki az ügyek, elejtette régi tervét; nem lesznek így sem megrövidítve, mert Lidié leendő vagyon, ha Sándor felesége lesz. Sándor éppen fogni akart, mikor Lidi belépett, a nyitott kapun. Gondolatokba merülve észre se vette, a leányt. Pipiske Dani valami olyast beszélt neki az este, ami elvette a kedvét. Sokat szokott ugyan füllenteni a kópé, de a mostani beszédében lehet valami igazság. A kisbirótól hallotta, ki meg a község házánál meghall mindent. Meghányta-vetette elméjében a hallott beszédet s úgy találta, hogy rettenetes igazság az, a mit Pipiske beszélt. — Hová készül Sándor ? — Te vagy Lidi ? lóherért akartam menni, mi újság otthon ? — Semmi; Sára néném odabenn van ? — A kertbe ment le. Gyere közelebb, valamit akarok mondani. Kiváncsian közeledett Lidi a kocsihoz s mikor meglátta azt a szörnyű komolyságot Sándor arczán, meglepetve nézett jó lélekre valló sárgás-barna szemeibe. — Pipiske Dani fecsegett az este valamit, ami nem hagyott az éjjel nyugodni. Vettél valamit észre édes apád körül. Merőn nézett a leány reá elgondolni sem tudván mire czélozhat a legény. — Szomorú volna, ha igaz lenne. — De hát az Istenért beszéljen. — Azt suttogják a faluban, hogy édes apád utána esett Évinek, a Katona Imre feleségének. Elsápadt Lidi ezekre a szavakra s remegést érzett egész testében. — Lehetetlen! Mindössze ennyi volt, mit mondani tudott. — Adná Isten ! de ha összevetjük a körülményeket, kénytelenek vagyunk elhinni. Miért nem engedte meg, hogy István elvegye az Évit? s miért nem bánkódik édes szüled után ? Úgy néz ki a temetés óta, mintha valakinek kedvében akarna járni. Iszonyú keserűség fogta el a leányt, mintha sírni kívánkozott volna, úgy összeszorította egy érzés a torkát. Nem felelt semmit, csak bámult maga elé. — Hol van István ? beszélned kell vele, hogy tegyen valamit, ha későn nem lenne. Nem sírás, a köny után vágyott most már a leány, felháborodott lelke egy perczig sem engedte, hogy tovább ott maradjon. — Ha lehet Sándor, ne szóljon a nénémnek e felől, felkeresem Istvánt, talán már eddig megfordult Tekersből. Boldogságos Isten! mi lesz a vége, ha csakugyan igaz ! Még ott tartotta István kezében Juliska parányi kezét, még remegett szivük a boldogságtól, mikor Lidi ott termett mellettük. — Téged kereslek István, hála Istennek! csak hogy feltaláltalak, és te is Juliska ? annál jobb. Jaj minekünk, jaj! Tovább nem tartóztathatta magát, a keserűség, a baszúság, a fájdalom és a felháborodás úgy megrohanták szegényt, hogy a kényekben talált előlük menedéket. — Miért sírsz Lidi, mi bajod ? kérdezik meglepetve tőle. — Miért sírok ? Mikor úgy tele van a lelkem keserűséggel, hogy majd kicsordul ... Oh Istenem ! mit vétettünk mi te ellened, hogy most meg igy akarsz büntetni ? Némán tekintettek a könyező leányra várva a szót, mely feltárja keserűségét. — Az a czemende, az a világ rossza, az hálózta be édesapánkat; de ismerem az eszét, más czélja van a tervével. István! arra a mindenható szent Istenre kérlek, ki felettünk van, mond meg nekem őszintén, igazán, mint a mily igazán érezhetsz: szereted-e Juliskát s elvennéd-e ha hozzád menne ? — Miért kérdezed ? Isten látja telkemet, hogy ez a czélja életemnek. Kérdezd inkább Juliskát, ha hozzám jönne-e ? — Juliska! mond meg te is, felelj, mint egy becsületes leány felelhet kérdésemre, hozzá tudnál-e menni István bátyámhoz, ha megkéretne ? — Csak az a jó Isten, ki a szivekben olvas, csak az tudhatja mily igazán mondom: vagy meghalok, vagy Istváné leszek. — Édes jó angyalom ...! — Köszönöm Istenem, köszönöm! most már nem félek semmitől se. Isván azt mondta Sándor az imént nekem, hogy édes apánk utána van bolondulva Évinek s minden jel arra mutat, hogy ha Katona Imre nem élne, feleségül is elvenné. Értetted jól ? Megértetted, hogy a mi boldogságunk, családi nyugalmunk s jövendő állapotunk függ ettől az eszeveszett mondástól. Te vagy a férfi, te vagy az erősebb, rajtad áll mindent elkövetni, hogy ez meg ne történhessék. Most eredj, tapogatózz utána s ha valónak találod, ha igaz lenne, hogy édesapánk — oh Istenem! — elvesztette az eszét: állj résen s ne engedd megboldogult jó anyánk emlékét evvel bemocskoltatni. — Megáll az eszem .... édes apám Évit szeretné ? . . . Boldogságos Isten! Ennek nem szabad megtörténni. Tudom, mit sejtesz Lidikém, nézz ez ártatlan angyalra, megverne az Isten s meg is érdemleném, ha egy perczig is elfeledkezném róla! . . ne félj, ne aggódjál, gyalázatos nem voltam még és nem is leszek soha! És azt mondják, ha Imre nem élne, feleségül is venné ? ... Te Lidi! tudod-e, mit tesz ez ? Tudod-e, ha most véletlenségből Katona meghalna, kit gyanúsítanának legelőször ? Boldog Isten ! . . . Legyetek nyugton, megyek s utána nézek mindennek. Az eszem hogy el — töprenkedek magában; — világos, olyan világos, mint a nap, hogy igy akar bosszút állni rajtam ; elszereti az atyámat, hogy mindenünkből kifosztorgasson. De hát miért szent akkor, hogy meglátogassam ? Vagy az volna a czélja, hogy az apa mellett szeretné a gyermeket ? . . . Asszony! átkozott teremtés! Nincs veszedelmesebb portékája az Istennek az asszonynál, ha vak indulata után indul. Becsület, hírnév ? Lári-fári nála; fogadás, eskü ? csak üres szó, melyet alkalom adtán megszeg. Fekete képű, hosszú farkú, lólábú szörnyetegekkel ijesztgetik a könnyen hivők egymást s ezen vörös szemű, szavakkal ellátott csudabogarat ördögnek nevezik. Nézd meg az indulatán s érzelmein uralkodni nem tudó asszony tetteit, fürkészd ki gondolatvilágát s előtted áll az ördög teljes rútságában. (Folyt. köv.)