Állami Ybl gimnázium, Székesfehérvár, 1931
vettek, kik tudnak dolgozni másokért, kik nem kergetnek hiú ábránd képeket, kik a társadalom harmóniáját építik fel, nem úgy mint a hypermodern blazírtság apostolai, kik önmagukon túl nem tudnak, vagy nem akarnak látni semmit. A nemzeti „Hiszekegy“ reményteljes akkordjai után a tulajdonképeni Kuthy-emlékünnepély vette kezdetét. Dr. Bezdek József igazgató üdvözlő szavai után Ivánka Lajos kir. műszaki főtanácsos, a Volt Reáliskolások Egyesületének elnöke vázolta az ünnepség célját és az Egyesület szerepét az emlék létrehozásában. Mélyen tisztelt ünneplő Közönség! Mikor hat évvel ezelőtt megalakítottuk az ezen intézetből kikerült tanítványok egyesületét, a hála, szeretet és a testvéri összetartás jelszavait írtuk a szent nemzeti színekből összevarrott zászlónkra. Az a gondolat vezetett célkitűzésünkben, hogy lerójuk hálánkat azon intézet iránt, melynek életünk legértékesebb javait köszönhetjük; hogy szeretettel fizessünk a szeretetért, melyet falai között találtunk, s hogy ápoljuk a testvéri összetartozást, mely életünk legszebb napjaiban szövődött. Organizációnk a hálától hajtott s a szeretet olajával öntözött gépezet, melyet egy pillanatig sem irányít az önérdek. Eddigi munkánk eredményeképen is itt áll az intézet előtt a szobor, mint soha el nem múló hálánk és szívünk utolsó dobbanásáig élő szeretetünk jelképe azon diáktestvéreink iránt, akik legfőbb kincsüket, szép ifjú életüket adták értünk s a hazáért, s akik példájukkal mindenkor tanítómesterei lesznek az ifjúságnak a héroszi kötelességteljesítés hirdetésében. Most ismét hálaérzetünktől vezettetve gyűltünk itt össze, hogy szeretettel áldozzunk egykori nagy igazgató urunk, néhai Dr. Kuthy József emlékének. Évtizedek múltak el azóta, hogy az emléktábla gondolatának felvetői eltávoztak ez iskola falai közül. Évtizedek, milyen nehéz, szomorú, válságos évtizedek! A véres világháború, mely céljának rettenetes igazságtalanságával, eszközeinek minden nemesebb emberi érzést meggyalázó kegyetlenségével, az emberi lélek legalacsonyabb ösztöneinek felkeltésével megfertőzte a világ atmoszféráját. Az idealizmus, amely egykor a szívekben ébrentarta a nemesebb érzéseket, az anyagiság fertőjébe merült, s olyan korszak következett el, mely egyedül a siker elvét írta zászlajára. Ez az atmoszféra a maga önző sivárságával még most itt borong felettünk. Fásultság, önzés, kiábrándulás mindenből, amit szépnek és jónak hittünk, reménytelenség üli meg a szíveket. Milyen felemelő, hogy ezen minden eszményit elfogyasztó, elhervasztó szivárságban mégis kivirul a hálának virága, s az öreg diákok, akik maguk is lefelé mennek már életük delelőjéről, az élet ezer gondja, baja között, nem hatalmat félve, nem kegyet keresve, emléket állítanak, hogy leróják a hála és szeretet adóját már régen sírjában nyugovó nagy igazgatójuk iránt s tanúságot tegyenek annak nagysága mellett, de egyben saját lelkületükön át az Alma Mater szelleméről is. Minden hálánk és köszönetünk azoké, akik e tényükkel újabb tanúságot tettek Egyesületünk ideális célja mellett! Hálánk és köszönetünk néhai kedves igazgató urunk mély tisz-