Székesfehérvári Hirlap, 1896 (1. évfolyam, 1-139. szám)
1896-12-25 / 138. szám
DECEMBER 25. I. ÉVFOLYAM 1896. 138. szám. PÉNTEK, POLITIKAI KÖZLÖNY. FELELŐS SZERKESZTŐ ÉS LAPTULAJDONOS: TÓTH ARTUR. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: SAS UTCA 18. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁS SZERINT. MEGJELENIK: SZERDA, PÉNTEK ÉS VASÁRNAP. KÉZIRATOK NEM ADATNAK VISSZA. ELŐFIZETÉS: 1 évre . . . 8 frt. — '/» évre ... 4 frt. V« évre ... 2 frt. — Egyes számára 6 krajcár. B9T' TELEFONSZÁM : 73. „NE VÁSÁROLJUNK OSZTRÁK PORTÉKÁT!“ Az isteni Megváltó születésnapja . . . Szent áhitat tölti be keblünket, midőn e nap jelentősége felől elmélkedünk, mely egyszerűségében is magában foglalja a mindenség fényét és megnyitotta az új hit, a keresztyénség kimeríthetlen üdvforrásait. . . Szegénység, elhagyatottság . . . egy istállóban jött világra a várva-várt Messiás, emberi létünk megnemesítő isteni szikrája, melynek ünneplésére leszálltak az ég angyalai, eljöttek a kelet bölcs királyai... imádni Őt, ki a legtisztább, a legnemesebb és legjobb vala, míg a földön élt!- -Jézus, a Messiás, a Megváltó, az emberiség atyja, a keresztyénség megalkotója, kinek születésnapján örömünnepet ül az egész világ, mert Ő nélküle a hitetlenség sötét ködében bujdokolnék az emberiség, nem volna éltető eszme a sivár világban, a nap ragyogása hasztalan termékenyítené meg a földet . . . megszűnnék a cél: a hit, remény és szeretet! Oh áldott pillanat a Boldogságos Madonna szeplőtlen fogantatásában, mely életet adott mindnyájunknak és meghozta a várva-várt üdvöt számunkra ! A keresztyén világ ünnepel... édes ima száll az Egek Urához ... az angyalok kara zengi a dicsőség hajnalát. . . ima az ige testtében ... megszületett az emberiség legelső és legnagyobb apostolkirálya, ki első szívdobbanásával megreszketteti a bűn és hatalom kígyóit.. . Jézus, az igazi népszabadság eszméje, az isteni küldetés örökké izzó vezércsillaga, mely soha meg nem szűnik az elnyomottak, árvák, koldusok védelmezője lenni és a csüggedő lelkek, szivekbe olta a feltámadás reményét! Az Ő jövendő élete volt a legszentebb igazság glóriája és vértanú halála megszentelő a keresztfát. . . Áldás és békesség az embereknek! Minő isteni szózat, mely a koronként lesülyedt világi erkölcsöket felrázza rémes pusztításukban ... a hatalom Heródesei most is gyakorta le akarják gyilkolni a Te szent eszméidet, de újra eljő a diadal napja és ellenségeid kezéből kihullik a vészes fegyver, hogy térdre borulvá könyörögjenek bocsánatért ... és Te megbocsátasz, mert mi oly nyomorult bűnösök, Te pedig oly véghetetlenül irgalmas vagy jóságodban! Hazánk, drága hazánk válságos korszakot él. Az öröm hangjai közt fájdalom nyilai át szivünkön — vigadnunk kell a Megváltó születésnapján és mégis zokogva tesszük ezt. . . az elfojtott keserv egyedüli reménye, egyedüli bizalma a megszentelt oltár fölött jelképezett Madonnára, az ország védasszonyához tekint fel, kinek keblén ott pihen a csillagos dicsfénybe vont gyermek ... mindnyájunk egyetlen üdve, a Megváltó! Hozsanna Neked! A Te Nevedet hangoztassa az egész mindenség! K. L. ^2 KARÁCSONY! ^ A „SZÉKESFEHÉRVÁRI HÍRLAP'’ TÁRCÁJA. AZ ÖRÖKSÉG. — Guy de Maupassant. — (Folytatás.) Erre az ebédre ép oly buzgalommal készültek, mint egykor a Lesable fogadására. Cadhelin megvitatta a fogásokat s mintha valami be nem vallott s határozatlan bizalom derengett volna lelkében, vidámabbnak látszott s valami titkos, de bizonyos előrelátástól megnyugtatottnak. Azon egész vasárnap szorgosan ügyelt fel az előkészületekre, míg Lesable valami sürgős ügygyel foglalkozott, melyet hivatalából előtte való napon magával hozott. November első hetében voltak s az újév küszöbön állt. Hét órakor megérkezett Maze, jó kedvtől sugárzó arccal. Mintha saját szobájába jött volna, nyitott be s valami bók kíséretében hatalmas rózsacsokrot nyújtott át Corának. A világhoz hozzászokott egyén bizalmas hangján mondá: — Asszonyom, úgy tetszik, hogy egy kissé ismerem önt s ismertem kis leány korában, mert atyja évek során beszélt nekem önről. — Ez aztán pompás! kiáltott fel Cadhelin, a virágot megpillantva. Leánya pedig visszaemlékezett, hogy Lesable nem kedveskedett neki virágokkal bemutatkozásakor. A szép hivatalnok elragadónak tűnt fel, jóízűen nevetett, mint ki egyszerre régi barátok közé lép. Corára a diszkrét magasztalások özönét hajigálta, úgy, hogy biborláng futotta el arcát. Maze veszedelmesen kívánatosnak találta őt, Cora csábító démonnak amazt. Mikor eltávozott, Cadhelin kérdé leányától: — Nemde helyre gyerek ez? Hogyan tudja adni a hangot? Azt hiszem, minden nőt képes leütni lábairól. Cora kevesebb áradozással bevallotta, hogy „szeretetreméltónak találja s korántsem oly léhának, mint hitte!“ Lesable, ki most kevésbbé volt levert és szomorú, mint rendszerint, helybenhagyta, hogy „félreértette“ őt az előbbi időkben. Maze előbb tartózkodva, aztán gyakrabban ellátogatott hozzájuk. Mindeniküknek tetszett. Vonzódtak hozzá, kényeztették őt. Cora kedvelt ételeit készítette. S a három férfiú barátsága nemsokára oly élénkké vált, hogy nem igen hagyták el egymást. Az új barát elvitte a családot a színházba, a hirlapíróknak fentartott páholyokba. Éjjel gyalog tértek haza, a népes utcákon végig egész a Lesableék kapujáig. Maze és Cora elül mentek, katonás lépésben, szorosan egymáshoz simulva, egyforma ritmusos mozgással lejtve, mint két oly lény, kik azért születtek, hogy egymás oldalán éljék le az életet. Halkan társalogtak, mert csodálatosan értették egymást, nevetgéltek visszafojtott lélekzettel; a fiatal asszony néha-néha visszatekintett, hogy egy pillantást vessen atyjára, férjére. Cadhelin jóakaró tekintettel fedezte őket s gyakran mintha nem is vejével beszélne, mondogatá: „Milyen jól összeillenek, szinte öröm együtt látni őket!“ „Csaknem egyforma testalkatuak !“ válaszolá nyugodtan Lesable, s örülve annak, hogy szive nem dobog oly hevesen, kevéssé fulad a gyors járásban, s általán, hogy egy kissé összeszedte magát, feledte lassan lassan ipa iránti gyűlöletét, ki különben egy idő óta szintén felhagyott érthetetlen csipkelődéseivel. Az újév napján megkapta főtiszti kinevezését. E fölötti heves örömében hazaérve, megölelte nejét, hat hónap óta először. Neje szinte zavarba jött, pirult, mintha férje valami ületlent követett volna el s jelentősen nézett Mazera, ki január elssejére épen szerencsekivánatait jött kifejezni. Maze maga is nagyot nézett s az ablak felé fordult, mint ki nem akar észrevenni semmit. Cadhelin nemsokára ismét zsémbes, szálkás kezdett lenni, újra karmolászta vejét fullánkos tréfáival. Néha még Mátét is megtámadta, mintha rá is haragudnék a fejek fölött függő katasztrófától, melynek kikerülhetetlen határideje percről percre közeledett. (Folyt, köv.) A A magyar néphez! A Népszövetség című függetlenségi és 48-as (Ugronpárti) politikai hetilapban vesszük át e szép vezércikket:* • * Hadd beszéljen helyettem a fönnebbi kép! Ott áll fényesen Hungária, a magyar hazának eszményített alakja. Kezében a buzogány, mintha kiálltaná: „Ne bántsd a magyart! “ Mellette oltár, mert minden honfi áldozattal tartozik a hazának. Az oltáron fekszik a címer, mert ennek, mint a nemzeti becsület és hírnév szent pajzsának, oltáron van a helye. Az oltár felé siető nép áhítattal borul le Hungária előtt. Nemcsak magyarok vannak ott. Az oláh, tót, ruthén, szerb és német, kik velünk együtt várják a jobb jövendőt, a haza szabadságát, a család felvirulását, a jogok feltámadását, azok is ott térdelnek , azokra is melegen szórja sugarát a 48-as napnak jogegyenlőséget hirdető dicsősége. Ha virul a hon , ők is boldogulnak, ha pusztul az ország , ők is elpusztulnak. Most ezt ők még nem értik. De majd felnyílik a szemük és látni fogják, hogy jó édes testvérük nekik a magyar. Hungáriának jobbja felől a magyar emberre rácsapott a kétfejű sas. A magyar ember nem ijedt meg a szörnyetegtől. Egyik kezével megragadta a besztia nyakát, másik kezét ökölre fogta, hogy összezúzza a vakmerő ellenséget. A küzdő magyar lábai alatt széttört bilincsek hevernek! Mit jelent ez? Jelenti a magyar nemzetnek 370 esztendő óta folyó szenvedését, küzdelmét, viszontagságát és reménységeit. A kétfejű sas — Ausztria, a megtámadott ember — Magyarország. Ausztria arra iparkodott, hogy kiforgasson nyelvünkből, vagyonunkból, alkotmányunkból. Hogy ezt megtehesse, bilincseket rakott a nemzetre. Magyarország 1848-ban széttörte