Székesfejérvár, 1876 (6. évfolyam, 1-105. szám)

1876-04-22 / 33. szám

A sz­ejérvári Humi­­alara 1875. évi jelentése. A­z 1874. XXIV. t. sz. 37. §-a értelmében az ügyvédi kamarák kötelesek lévén minden év elején a lefolyt év ügykezeléséről, tekintettel az ügyvédség és a jogszolgáltatás terén tett tapasztalatokra, általános jelentést terjeszteni fel az igazságügyminiszterhez: a helybeli ügyvédi kamara ennél fogva a múlt hó 26-án tartott közgyűlésében tárgyalás alá vette a választmány által készített jelentést s miután azt némi módosítás­sal megállapította, az a napokban felsőbb helyre fel is terjesztetett. E­zen évi jelentés kiterjeszkedett az anyagi tör­vények hiányaira s a hitelviszonyokra, továbbá hang­súlyozta az ügyvédi rendtartást tárgyazó törvény hiá­nyait s annak módosítását. Ezek csupán a jogász kö­zönséget érdekelvén , köztételüket feleslegesnek tartom mint szintén az ügykezelésre vonatkozó részt is, mint a­mely e lapokban kivonataiig már közölve lett. A jelentés 4. részét képezi: a törvénykezés terén tett tapasztalatok, tekintettel a székesfehérvári ügyvédi kamara területén létező bíróságok eljárására. A­z igazságszolgáltatás, a bíróságok eljárása s ennek egy szakértő testület általi részrehajlatlan meg­­bírálása, a tapasztalt hiányok kiemelése, mindenkit kisebb-nagyobb mértékben közvetlenül érdekel. Ez az oka tehát annak, hogy a jelentés ide vonatkozó részét a többi kamarák példájára egész terjedelmében közzé teszem. A bíróságok eljárásának bírálatánál szemünkbe ötlenek a perrendtartás hiányai, mivel azonban a tör­vény gyakori változtatása a jogérzelemre hátrányos befolyással van , oda terjed véleményünk, hogy per­rendtartásunknak a a méltósága Curia által ajánlt no­vellára változtatása addig, míg a polgári törvénykönyv ezzel öszhangzatban lévő perrendtartás elkészül, elég­séges és czélra vezető lenne. Mert hiszen, ha vannak a törvénynek hiányai, azokat egy jeles bírói kar fe­ledtetheti, míg ellenben a legjobb törvény sem kielé­gítő ott, hol a hiba a bíróban található. A­z igazságszolgáltatás terén felmerült panaszaink tehát nem a perrendtartás hiányában, hanem az eljárás lassúságában gyökereznek. E­zen lassú eljárás különösen tapasztalható a pe­rek végrehajtási stádiumában s általában a telekhi­vatalnál. M­íg a bírói ügyvitel 126. § a elősorolja a soron kívül előadandó ügyeket s köztük a végrehajtási kér­vényeket is, addig a székesfehérvári és veszprémi kir. törvényszékeknél, különösen ezek telekhivatalainál azt kell­ tapasztalnunk, hogy soronkívüli ügyek úgyszól­ván ismeretlenek, mert ha egyik vagy másik ügy kellő­­időben nyer is elintézést , a kiadóhivatal késedelmes­sége miatt a kiadványozás felette hosszú időre terjed. A végrehajtási kérvények közé tartozó s így so­ronkívüliséget igényelhető árverési kérvények a beadás után csak hónapok múlva intéztetnek el. Hónapokig tart az árverési végzések leiratása s a határnap ki­tűzése, mely a helyett, hogy az előadó biró által vagy a tanácsülésben teljesítetnék, rábízatik a kezelő sze­mélyzet valamelyik tagjára, ki a végzés leírása után a határnapot beigtatja. Az árverés foganatosítása után a kielégítési sorrend megállapításáig, illetőleg az erre­­ vonatkozó tárgyalási határnap kitűzéséig ismét hóna­pok múlnak el, a­helyett, hogy a perrendtartás 44. §-a értelmében az árverés jogerőre emelkedése után azonnal határnap tüzetnék a sorrend megállapítására. A perrendtartás 450. §-a szerint tartozik a te­lekkönyvi hatóság a sorrendi tárgyalás berekesztése után a vételár felosztási tervét 3 nap alatt hivatalból elkészíteni, mit minden érdekelt fél megtekinthet s ha érdekét sértve látja, a tárgyalás napjától számított 15 nap alatt fellebbezéssel él. A törvény ezen intézkedése azonban nálunk nem tartatik meg, hanem e helyett a következő eljárás ho­­nosult meg: T­árgyalás után a sorrendi­­könyv beigtattatván, az előadó bíró kezéhez jut, ki azt, midőn a számsze­­rinti sor rákerül, tehát hónapok múlva előveszi, elké­sziti a sorrendi végzést s azt előadás után leírás végett kiadja. E végzés a kiadóhivatalban ismét hónapokig hever, mignem leíratván, a feleknek kézbesittetik.— Ezen kézbesítés napjától számittatik a 15 napi feleb­bezési határidő, és igy rendszerint fél, sőt egy év alatt jut oda az ügy, hova a perrendtartás szabályai megtartása mellett 15 nap alatt kellett volna jutnia. M­ennyi idő, mennyi fáradság megkíméltetnék tehát, ha a bíróság a perrendtartáshoz alkalmazkodnék. A perrendtartáshozi alkalmazkodás mellett fölöslegessé válnék a sorrendi végzés több példánybani leiratása s a feleknek kézbesítése s ezáltal nemcsak idő kim­éh­­­etnék meg, hanem az iroda­személyzet is nagy mun­kától menekülne. A divatozó eljárásnak még egy feltűnő hátránya van, az t.­­, hogy a hitelezők szétszórva lakván, sőt tartózkodási helyeiket változtatván, nekik a sorrendi végzés nehezen vagy épen nem kézbesíthető, mely kö­rülmény a sorrendi végzés jogerőre emelkedését, kö­vetkezéskép a vételár kiutalványozását felettébb kés­lelteti s nem ritkán gátolja. Mig ellenben, ha a per­­rendtartás 433. §. e. pontja megtartatik s a jelzálogos hitelezők képviseltetésük végett utasittatnak, ellenkező esetben gondnok áltat képviseltetnek, sem a sorrendi végzés kézbesítésének szüksége nem merül fel, sem a jogerőre emelkedés és kiutalványozás a véletlen esélyei által gátolva nem lenne. K­itűnik az előadottakból, hogy az árverési kér­vény beadásától a kiutalványozásig nem hónapok, ha­nem évek telnek el, mi különösen a sorrendben későbbi hitelezőkre nézve tetemes anyagi hátránynyal jár, mert a megelőző tételek magas kamatai nem ritkán ezek tőkéjét emésztik fel. M­indezen hiány ok aként volnának orvosolhatók, ha a székesfejérvári és veszprémi kir. törvényszék rende­letileg utasittatnék a perrendtartás szabványainak s az ügyvitel intézkedéseinek megtartására. A­z ügymenet lassúságát növeli még a tanácsülé­seknek a székesfejérvári kir. törvényszéknél czélsze­­­rűtlen beosztása, mert míg a polgári-, váltó- s bűn­ügyek elintézése végett, melyeknek száma a múlt évben mintegy 13.000-et tett, hetenként legalább hét ülés tartatik, addig a majdnem ugyanannyi számra rugó telekkönyvi ügyek hetenkint egy ülésben adatnak elő s intéztetnek el. (Vége következik.) Az ápril 22. és 23-án tartandó csépet es­zterei előadások sorrendje. S­zombaton azaz 22-én a sorrend következő : Saba királynője. — Képlet. (Salamon király fo­gadja Saba királynőjét.) Személyek : Thurn-Taxis her­czegné (Saba királynője). Szögyény M. Mariska. Horhy Antalné. Neumann Arminné. Mallinarich Andreewna Smaragda. Görceg Marietta grófnő. Báder Gizella. Jurisztovszky Emma. N­eumann Armin (Salamon király). Ambrózy Mi­hály. Bóné Géza. Szögyény M. Géza. Meszlenyi La­jos. Posztóczky Kálmán. Flatt Gaston. Farkas Károly. Comarow Sándor. Szabó Ferencz. Malomsoky Sándor. Hegyessy István. Rembrandt műterme. — Képlet. Thurn-Taxis her­czegné (Német­alföldi hölgy). Ambrózy Flatt Malvin, (Zsidó ara Rembrandttól). Gróf Zichy Jenőné (Tizian leánya). Horváth Ilona, (Beatrice di Censi, Guidó Rennitöl). B óné Géza, (Rembrandt). Heinrich Sándor, (Né met-alföldi lovag). Detrich Zsigmond, (Apród). Meny érkezése. — Képlet. Szögyényi­ M. Mariska (menyasszony). Ráder Gizella, (nyoszolólány). Malli­narich Smaragda, (nyoszolólány). Görcey Marietta grinö (örömanya). Zichy Nándorné grónö. Vértessy Józsefné. Horhy Antalné. Seidel Lajos (vőlegény). Fiáth Imre (örömatya). Detrich Zsigmond. Szögyényi­ M. Géza. Szüts Arthur. Meszlenyi Lajos. Modrovich Ignácz. Farkas Károly. Posztóczky Lajos. Flatt Gaston. Szabó Ferencz. Ifjú Fiáth Imre. Tóth Sándor. Cornaró Katalin. — Képlet. (Velencze hódol Cor­naró Katalin cyprusi királynénak). Ambrózy-Flatt Mar­ vin, (Cornaró Katalin). Neumann Arminné. Bóné Gé­­ záné született Fogthay Vilma. Thurn-Taxis herczegné. Tschebulsné. Horhy Antalné. Zichy Nándorné gróné. Gróf Zichy Jenőné. Ráder Malvina. Detrich Lujza. Szendefy Rózsa. Ráder Gizella. Miske Irma bárónő Túrják Etelka. Horhy Flóra. Posztóczky Ilona. Spitzer Etelka. P­osztóczky Kálmán. Heinrich Sándor. Bóné Géza Szüts Arthur. Meszlenyi Lajos. Comarow Sándor. Geb­hart Bódog. Kornis István. Eisenhut József. Szabó Ferencz. Flatt Gaston. Lemle Kálmán. Farkas Károly. Fiáth György. Flatt Jenő. Ligethy Ede. A tabloták közt melyek sorrendjéről a programm szól részletesen, színdarab adatik: „Egy pohár víz, vagy ha te úgy én is ugy.” Vígjáték egy felvonásban. Francziából fordította Nikolics Sándor. — Személyek : Zalárdy bárónő, fiatal özvegy: Neumann Arminné. Ak­­tási Richard, ügyvéd: Flatt Gaston. Klára, a bárónő szobaleánya: Medgyaszay Zsófia. Történik a bárónő lakásán. V­asárnap ugyanazon tableaux-ok adatnak a sorrendet bővebben a kibocsájtandó programmok jel­zik. A tableauk közt ezen színdarab adatik: „Egy úr és egy asszony“ Vígjáték 1 felvonásban, írták Xavier, Duvert és Suzanne. Francziából forditotta Egressy Béni. — Személyek: Egy úr: Kovács Lajos. Egy asz­­szony: Szinovácz Gyuláné. Fogadósné: Nagy Ignáczné.­­ Történik egy kisvárosi vendéglőben. — Megjegyezzük­­ végre, hogy ezen előadásokon, mint hírlik, uj tablonák­­ is lesznek bemutatva. N­agy események esélyei előtt állunk bár, de homályos zűrben vész el tekintetünk. Jobb tehát ama felvidámító családi jelenetek, a viszontlátás örömei, az együttlét boldogsága, vagy akár a vallásos kegyelet megkapó ünnepi tényei felé fordulnunk, melyeket mind­mind a kedvesen fogadott húsvét hoz magával. — Kit talán évek hosszú során át gátolták a pálya viszon­tagságai fölkeresni a mindig kedves otthont, s husvét ünnepén meglepi azokat, kiket övéinek mond s kikre a szív legmelegebb szeretetével gondolhatott csupán a távolban: talán annak legszebb a tavasz e szép ünnepe. Kit hivatalos kötelék, tanulmány vagy a min­dennapi megszerzése tart távol övéitől, mint siet az is munka után az édes pihenést boldog otthonában élvezni, hol rideg kötelesség helyett gyengéd szeretet é­s ölelő karok várják. S mindezt elgondolva mily ked­ves emlékektől népesül annak keble, ki mind amaz örömöket nem élvezhető, de — bár szerény kárpótlá­sul — élvezé a budapestiek húsvéti mulatságait. A budapestiek húsvéti „mulatsága“ a templomon veszi kezdetét. Első tekintetre sokan megbotránkoz­­hatnának a profán kifejezés ilyszerű­ alkalmazásán, de, hogy a botránykövet eltávolíthassuk, csak nézzünk körül kissé.­­ Azok a szombat esti nagyszerű kör­menetek, tízezernyi emberrel egy tömegben, a­mint egy templomtól a másig elvonultak palotasorok kivi­lágított ablakai alatt, katonai zenekarok által intonált indulók harsogása közt s a részvevőt és még inkább a néző közönség által ily alkalommal utczára hurczolt fényűző pompa — bizony szép és érdekes mulatság a szemnek, de tény, hogy csak másod­sorban van hi­vatva az áhitat emelésére. S igy vagyunk a templomi ájtatossággal is, és ez jó is van igy! Ma már nem szó­szék, de a kínálkozó műélv vonzza a nagyobb közön­séget a templom falai közé; s hogy egy egy, művé­szek által előadott remek mise mű ékesen szólóbban hat a szív legmélyére a legmalasztosabb szónoklatnál, s gyönyörben fürdetve, megtisztultan emeli a lelket ahoz kit „a bölcs lángesze föl nem ér“: mindez az én bi­zonyításomra legkevésbé szorult. E­zért tódult tengeráradatként a közönség az ün­nep mindkét napján a belvárosi plébánia­templom felé. Künn és benn díszruhás rendőrök tartották fönn a rendet. Rang­osztály és valláskülönbség sorom­pói eltűnnek itt. Imádkozni jó a közönség, s imád­kozik a legkihívóbb fényűzés is, imádkozik önkény­telenül az úr dicséretét zengő művészek ihlett alaki­val. Művészek az oltárnál, művészek a karzaton. S ha ki hallja — de közelebbről nem ismeri — a temp­lom oszlopos csarnokait bezengő művészi magánénekeket legkevésbé gondolna arra, hogy a „Faust“ „Mephisto“-ja a „Kőmives“ vidám „Baptiszt“-ja, az eredeti „Little pole“, „Rómeó és Julia“, „Lorenzo“-ja, szóval a jubi­lans öreg művész, Kőszeghy áldoz ime művésze­tével az oltár előtt. S a jeles műbarát, Schwendtner apát, Liszt kiváló tisztelője, méltóságteljes énekével, de még inkább Bogisi­eh Mihály, kit az úristen is opera-énekesnek teremtett s nem a maga szolgájának csengő, érzelemteljes, minden szivbe ihletet ömlesztő­­ hangjával meggyőznek bennünket arról, hogy nem volna okuk vallástalanságról panaszoskodni az ur­né- s mely szolgáinak csak ne oly fülsértő korteshangon énekelnék a szent misét. Mikor a husvét hétfői „Te Deum“ végeztével kiözönlött a közönség a Dunapartra, mindenkinek szemében büszkeség egy csillámát véltük felfedezni, s az öreg Duna, mikéntha tudná, hogy most koronázták meg a diadal munkáját, az ész diadaláét az elemek felett, megaláztatása boszos érzetében a „Fecske“ s „Hattyú“ által vígan szeldelt hullámait loccsangatta a kopartra, melyen hetekkel ezelőtt bizony­­nem sétálgathattak azok a „nevető“ emberek. A­nnál többen sétáltak az ünnepek délutánjain. Mintha a főváros legelőkelőbb körei s minden rendű és rangú osztályai adtak volna találkát egymásnak a korzón. Szemkápráztatásig tarka csoportjai a sétálók­nak, divatosan fényűző öltönyökben nagyrészt, lebeg­nek mintegy a sima aszfalton; legnagyobb a tolongás a vigadói kioszk előtt —­ kivált mikor az ég sötét fátyla alól sűrűn kezdi hullatni könyeit. De nem csoda, hogy igy kedveljük mi a korzót. Bécsnek van ringje, még fényesebb palotasortól szegélyezve — de nincs korzója. A bécsi ring sétálóit nem üdíti fel a viz felöl lengő hús szellő, parkettszerű aszfaltburkolata nincs a ring­nek és a kocsiközlekedéstől sincs elzárva. Íme a mi korzónk előnyei, melyek irigyeltté teszik azt. Minden előnyei mellett is azonban már másnap kevésbbé volt látogatott. A felhőtlen ég úgy csalogatta az embereket ki a zöldbe, hisz már oly régen voltak ott! A város­liget rendezetlensége, rész zenéje és portengere messze földön híresek, de volna bár rendezetlenebb, volna zenéje — a vak hárfás kíspadravonó akkordjait sem véve ki — még élvezhetlenebb, venné magába a Rákos minden porát: a „született“ pesti előtt mégis a régi „kedves“ (mert egyetlen) városerdő maradna az, hova csak egy vasárnap délután is el nem zarándokolni a tisztes ősök elleni kegyetlenség volna! A­kik pedig kevesebb hagyományos érzelemmel, de annál több jó ízléssel dicsekedhetnek, azok a budai hegyek közé rándultak a fogaskerekű „masinán,“ vagy csak az Emmauszba rándult apostolok alkalmatosságával. Mi, vállalkozóbb szellemű emberek pedig—kicsinyeivé a hegyi ut minden kényelmesebb nemét, megvetve a Szécheny- (vulgo, sváb )hegyi vendéglő „borsos“ rán­tott csirkéit s „átlátszó“ kotlettjeit — nyakunkba vettük a kopasz Gehértet, hogy megnézzük a hires „népűn­ — 136 — Levél a fővárosból. April 18. 1876. (A husvét örömei. — Hogy ünnepel a fővárosi ember ? — Templomi­­ műélvek és müvészpapok. — „Te Deum“ s az öreg Duna. — A mije­­ csak Budapestnek van.— Ki a zöldbe! — Fenn a Gellérten. — Nép­­­ ünnep nép nélkül. — Egy kis húsvéti „locsolás.“) E­lmúltak hát a húsvéti ünnepek is, — a hagyo­mányosan nagyhangú húsvéti czikkeken kivül azon­ban vajmi kevés eseménynyel. Azok a bombasztikus czikkek pedig eseménynek nagyon gyarlók. Egyszer olvashatott csak a magyar nemzet korszakot alkotó „húsvéti czikkeket,“ de azóta egy évtized tűnt a sem­miségbe s a kéz, mely egy lángelme világot besugárzó fényénél papírra veté azokat, ma már ott porlad a nemzet leendő Pantheonjában.

Next