Kosztolányi Dezső összegyűjtött versei (Budapest, 1964)

KENYÉR ÉS BOR - Óda. Székfoglaló a Petőfi Társaságban

22• Kezembe nincsenek arany kalászok, se víg pipacs. Mind elhervadt, mi termett. Vetésem a hold zöld vizében ázott, s egy vak szobában sírtam, mint a gyermek. Nap sem sütött rám. Mérgek és vad álmok igéztek engem az alföldi porban, a bús vidéken és a betegágyról, az orvosságról és lázról daloltam. Ám nagyapám, ki honvédszázados volt és verekedett a császári haddal, még látta arcod és hallotta hangod tűzben remegni, amikor a vad dal fölreszketett és még mesélt felőled olyant, amit mi álmodni se tudnánk, mély téli esten, a gyerekszobában, mikor a findzsán reszketett a rumláng, így látlak én még mostan is. Hatalmas, kiben az élet vére tüzesen vert, ifjú, kiben a magyar ég tetőzött, és meghaltál és nem láttad a tengert, elnémulok, csak hírmondód idézem, a nagyapám árnyát e törpe, kalmár, sötét időben, aki még szabad volt s dacolni is mert, régi forradalmár. Ő is bolyongott, hosszan, számkivetve az óceán hullámának eredvén, negyven napig vergődött új hazába — szegény emigráns — rozoga dereglyén. 339

Next