Szilágyság, 1994. január-június (4. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-07 / 1. szám
KÖZEI K!«, KÖZMCIVELOüESI UETIL.VP Milyen jó lenne, ha [UNK] • ■ legszebb terveink is csak akkor valósulnak meg, ha alkotó fantáziánkat hátára veszi az alkotó erő, az akaratunk és cselekvőképességünk. A pedagógus kollégák, a közművelődés állami és a civil-társadalmi vonalán dolgozók figyelmébe ajánlom az EME, az EMKE, az KMPSZ és egy sor alapítvány felhívását az alkotómunkára: az elmélyült tudományos tevékenységtől a gyermekekkel, fiatalokkal, de az idősebb nemzedékkel való foglalkozásig minden belefér. Milyen jó lenne, ha az értelmiségi elhivatottságának találná a szakmájának megfelelő vagy nagyon közel álló és a mindennapi rutinmunkán túlmutató szenvedélyt. Az EME megismételte honismereti-helytörténeti pályázatát (Erdélyi Múzeum LV. kötetét, 1993 1.—2. füzet). Az EMKE az erdélyi magyarság intézményeinek, nagy múltú iskoláinak, könyvtárainak, múzeumainak kíván emléket állítani, a levéltári kutatások megélénkítését szorgalmazva pályázata révén. Az KMPSZ pályázata a tankönyvek, didaktikai segédeszközök, gyakorlófüzetek stb. készítőit kell ingerelje a többre és jobbra, az értelmesebb életre, a tehetségük kibontakoztatására. A Soros Alapítvány iskolai közösségeket vesz célba az iskolai munka tökéletesedése irányába. De a magyar sajtó is vár minket, hogy elképzeléseinket a nagyvilágba kiáltsuk. Hányan írnak a rangosabb és kevésbé rangos lapjainkba? Kézenfekvő a Szilágyság lenne, de. . . Marad a hallgatás, a közömbösség, a nemtörődömség. Pedig négy év alatt rájöhettünk volna arra az egyszerű tényre, hogy csak az valósul meg, amit önerőből el tudunk érni. Panaszkodunk, hogy nincs ki szavaljon, énekeljen, népitáncot ropjon maholnap, de telnek az évek anélkül, hogy évente legalább egyszer vetélkedőt szerveznénk gyermekeinknek a sillók hathatós segítségével. Minden iskolában (a legkisebb létszámúban is). Nem általánosítható a fenti vélemény az összes szilágysági iskolára és méginkább nem összerdélyi vonatkozásban (hála Istennek!). Elgondolkoztam azon, hogy nagyszerű lenne, ha hagyományaink, múltunk ápolása gyakorlatias lenne, vetélkedőt szervezne minden iskola vagy tagozata a helység történetéből (jeles emberei felidézéséből), határ-dűlőnevek összeírásából, kallódó, eldobált eszközük, otthon-lakás belső díszítő művészeti tárgyakból, népmese szavaló vagy énekes versenyeket szervezve, együtt az egyházzal. Kisebbségi sorsunkban önmagunk megőrzését magunk kell elvégezzük. A szilágysomlyói 1. sz. iskola pedagógusai és tanulói a második és harmadik évharmadban történelmi vetélkedőt és népzenei énekes versenyt terveznek. Nem magunkért, dicséretért, hanem gyermekeink épüléséért. Milyen jó lenne, ha. ... JOIKITS ATTILA BOÉR FERENC, a Kolozsvári Magyar Színház művészének Ki látott engem? Ady-estje a Zilált Városi Művelődési Házban a költő halálának 75. évfordulóján, 1994. január 25-én, 18 órakor. Jegyek elővételben a művelődési ház pénztárában. A Diákújságíró — napok az ANDRAS. PWCZIE SZILÁMÉI folytatjuk. Miután rájöttünk, hogy bizony az újságírók előtt nem minden kapu nyitott, rövid keresgélés után megérkeztünk Szabó László nyugalmazott magyartanár lakására. Laci bácsi mosolygós arccal és meghitt környezetben fogadott. Beszélgetésünk hamar beindult, rövid kérdéseinkre udomákkal, történetekkel fűszerezett feleleteket kaptunk.Az információs irodában úgy mutatták be nekünk mint aki nagyon szereti a diákokat. Meg is kérdeztük tőle: „Ebédre, reggelire vagy vacsorára?“ — Menümben nem szerepel a diák, nem szoktam vele táplálkozni. Az a szeretet, amivel őket szeretem, kicsit önző szeretet is, vagyis saját gyermekkori énemet látom bennük. Az én diákkorom rendkívül színes volt, habár nem rendelkeztünk azokkal a lehetőségekkel, mint amelyekkel a mai fiatalok rendelkeznek. Önképzőkört szerveztünk és tanáraink szerint jó munkát végeztünk. Végülre mi késztette arra, hogy magyartanár legyen? — Elsősorban tanáraim. Tatár Géza, Orosz György, akiknek valósággal ittuk a szavait. Nem utolsó sorban az egyikük egy aranykönyvet hogy ajándékozott önképzőkörünknek. Ez a verseket, novellákat tartalmazó könyv ,sajnos az évek során elveszett. Mondhatnám úgy is, hogy ez helyettesítette a mai diáklapokat. — A Guguc szerkesztői szerint nagy mértékben segtette őket az ön szellemi támogatása. Miben is állt ez? . ... — r—w-i-i -r-n hvatkoztam bele ugyanis egy diáklap nem egy tanári lap kell legyen a diákok számára, hanem ,i diákok által szerkesztett, diákoknak szóló lap, amely híven tükrözze azoknak megjelenését, nyelvét és életstílusát. — Lali bácsinak megadatott az, hogy életében tanár és diák is legyen. Ön szerint elérte azt, hogy ideális tanár legyen? — Ideális tanár, olyan nincs! Azonban én végig igyekeztem toleráns, megértő és bizalmas viszonyt kialakítani a diákokkal Például volt egy András nevű tanulóm, aki meg nem szólalt volna magyar órán, habár tudott volna ö-re felelni. Láttam, hogy gátlásai vannak, így megadtam neki első harmad végén az átmenő évje egyet. Számításaim beváltak, februártól már egyre jobban tanult. Vagy egy másik alkalommal, megkértem a diákokat, a i XKjr- irrügr <n iniwlxr wm győződtem, hogy kilátása is van. A diákújságírást űzni kell bármilyen körülmények között. Az újságírás a lélekhez, az emberépítéshez szól. A lélek falát, azt nem lehet lerombolni, a lélekben kell építeni. — Milyen nyugalmazott magyartanárnak lenni? — Nagyon rossz. Az utolsó években nehéz volt az iskola, fáradt voltam, éreztem a nyugdíjbamenés szükségességét • Azóta azonban nagyon hiányzik az iskola, a nyüzsgés, a diákok. Cselekvési lehetőségeim korlátozottak, azonban még mindig kapok magamnak valami kis elfoglaltságot. Az idő azonban gyorsan telt, így hamarosan elbúcsúztunk a kedves házigazdánktól. A benti melegből ki a dermesztő hidegbe. Ilmából készült írásokat MIKO hogy ha hibázok a táblára !S TOKOS PÁL interjújával fásnál, nyugodtan javítsanak ki. Aztán később huncut is voltam, ugyanis akarattal hi— Az én „bűnöm“ tulajdonokat ejtettem, így néztem képpen nem túl nagy, a dió meg, figyelnek-e a nebulók kok a ludasok mindenben. VUS>‘ nem. Szerintem a tanári Nagyon örültem, hogy így tekintélyt nem bottal, hanem megpezsdült a diákélet. Ez fő megértéssel, kell erősíteni. Nem log a MAKOSZnak és az HM mindig a tanár az okos és a DSZnek köszönhető. így megírják a buta, akit mindig ta~ indulhatott a diákok kombantani kell. nikálása más iskolák diákjai ~ Zaci bácsi szerint van érval is Ok csak ideadták a óikterroc és főképp jövője, az erkeket, és én a szarvasabb hedelyi dakújságírásnak? lyesírási és kifejezési hibákat — Értelme biztos van. I.útja vitattam ki. A stílusba nem va az esti gyülekezetet meg „4 lélek falát nem lehet lerombolni“ IV. évf. 1991 január 7. (1. szám) ára .'»0 lej Nem vagyunk a hatalom A Craiul Salajului nemrég kuváltott főszerkesztőjével, IOAN LIPA CRI§AN-nal beszélgetünk. Szeretném, ha elmondaná mindenekelőtt mindazt, amit átélt, s beszélne arról, ami személye körül történt, talán nem csak szirkesztőként. — Az 1989-es események után mi, zilahi újságírók is új sajtót akartunk teremteni. Másképpen szerettünk volna írni, mint addig, a valóságot kívántuk tükrözni. Mert mindarról, amit húsz éven keresztül írtunk, megvan mindenkinek a véleménye, és megvan nekünk is. Próbálkozásaink nem bizonyultak könnyűeknek, mert saját szokásaink, beidegződéseink is akadályozták abban, hogy őszintén, életszerűen szóljunk az újszerű eseményekről, tehát nem a cenzúra volt most az akadály. Új sajtókiadványok jelentkeztek, amelyek formában és tartalomban is változtatni kívántak az addigi gyakorlaton. A keresések időszaka volt ez, amikor először jelentkezett a Țara Silvaniei, Silvania, majd a Graiul Salajului, vagy éppen a magyar nyelvű Szilágyság. 1990 második felére némileg tisztázódtak a sajtó körüli törekvések, voltak, akik érezték, hogy sem megszokásból, sem megrendelésre nem hazudhatnak tovább. A sikerek nem tolakodtak, nem műveltünk csodákat. A próbálkozások bátortalanok voltak, de ezeket is olyan megítéléssel fogadták, mint azelőtt. Két példát mondanék. A június 13—1ü-ei, Egyetem téri események után közöltem egy cikket „Milyen hamar felejtünk, elnök úr!" címen, amelyben elmondtam, hogy Iliescut a tanulók, egyetemisták, a fiatalok emelték hatalomra, akik ellen most a bányászokat mozgósította. Az emberek tudták, hogy így volt, ám nem akarták hinni egyesek, akik régi gondolkodásukhoz ragaszkodtak. kollégáim, akik azzal vádoltak, Voltak hogy dollárért írtam le mindezt. Én mindig a saját fülemmel hallottam reggel ötkor a rádióban, hogy Iliescu köszöntötte a bányászokat: „Isten hozott benneteket!“. Egy másik példa: 91-ben megkérdőjeleztem az Topscu— Gorbacsov egyezményt. — Utólag sokan mások is elismerték, hogy nem volt a legkiválóbb aktus. — Igen, mások is rájöttek. De engem mindezekért hivattak néhányszor. Őszintén el kell mondanom, hogy soha nem vádoltak azzal, hogy hazudtak, csupán azt kérdezték: miét írtam. — Mi a Véleménye az objektív tájékoztatásról, mi a sajtó feladata? — Természetes, hogy egy újság — ha tiszteli az olvasóit — pontosan tájékoztat a megtörtént eseményekről. Tudnia kell, hogy kikhez, milyen olvasórétegekhez szól, és arról tájékoztasson, ami azokat érdekli. Azért is többször megvádoltak, hogy miért tájékoztattam bizonyos hírekről. Ismét egy példa: a nyáron kollégáimmal terepen voltunk, és Zsibóról Benedektunk, amikor Zsibó és falva felé tartótSzamosudvarhely között háborgó embertömeget láttunk. Megálltunk, és odamentünk, hogy lássuk, mi történik. A szamosudvarhelyi ellenséges emberek visszakövetelték azt a földterületet, amelyet háborús szolgálataikért kaptak, s amelyet az állami gazdaság elvett tőlük. Most nem akarták beengedni ezekre a területekre a gazdaság gépeit. Végül is megegyezésre jutottak, de engem kérdőre vontak, hogy miért írtam róa. Egy hete hasonló helyzet adódott Bobotán, amit titokban tartottak, nem értesítették a sajtót, nehogy a hír megjelenjen. Tehát, újra tanúi vagyunk egy igen erős hírzárlatra való törekvésnek. A lakosságnak nem kell mindenről tudnia. Nem mondom, hogy nincsenek hírek, amelyek bizonyos pillanatokban rossz hatást keltenek. De ezek nagyon ritkák. Azt a szerkesztők kell eldöntsék, hogyan válogatnak, de semmiképpen nem úgy, hogy ezt szabad, amazt nem szabad. Nem. Azt kell követni, hogy abban a pillanatban használt a közösségnek vagy nem. Az általános követelmény, hogy a lakosságot tájékoztatni kell a főnöktől a legutolsó polgárig, a legutolsó olvasóig. Az utóbbi időben egyre inkább támadások érik az újságírókat, akik írni mernek a hatalmi pozíciókban megválasztottakról. Én elmondtam: ha volt bátorságuk választási kampány idején fényképüket a a kerítésekre kifüggeszteni különböző ígéretekkel, akkor legyen bátorságuk a sajtóban folytatott párbeszédre is, mert az újság nem azé, aki csinálja, hanem a szerzők és az olvasóközönség közötti megértés eszköze. — A leváltást megindokoltuk? — Nem újkeletű a vitám a megye vezetőivel arról, hogyan és miről írjon az újság.— Erről az előbbiekben már konkrét példákat is hallhattunk. — Vagy három éve, még inkább kezdetektől tart. De az utóbbi időben, a az 1992-es választások után, amikor az RNEP színre lépett, és az urak ebből a pártból bizonyítványt állítanak ki románságból a többiek számára, ha nem azt teszik, amit ők diktálnak— megszaporodott. Az ő bizonyítványuk kitűnő, és ők rendelkeznekk az értékítélet jogával, hogy ki mi. Már akkor éreztem, hogy rá akarják tenni a kezüket a lapra. S hogy igazi újság legyen, azt kell írnia, amit ők akarnak és nem egyebet, annak ellenére, hogy a megyei tanácsé a lap. Számon kérték tőlem, hogy miért bírálom az elnöki intézményt, a kormányt, a megyei tanácsot, a polgármesteri hivatalokat, felhívtam a figyelmüket a félreértésre. Ők ugyanis azt állították, hogy amikor a hatalmi vagy a végrehajtó szervet bírálom, akkor pártot támadok. Ha a polgármester Chichi$ant bíráltam, azt állították, hogy az PNEP-et bíráltam, ha Hajegant, akkor is az RNEP-et, ha Hajmájant, akkor az RDSZP-t, és megkérdezték, hogy miért nem bírálom az ellenzéket. Azt válaszoltam, hogy az ellenzék nincs hatalmon. Nem is bíráltam, nem is dicsértem egyetlen pártot sem. Dicsértem vagy bíráltam a tisztségbe megválasztott embert, tehát, ha Halmájanról KES JÁNOS folytatás a 3. oldalon