Szilágyság, 1994. január-június (4. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-07 / 1. szám

KÖZEI K!«, KÖZMCIVELOüESI UETIL.VP Milyen jó lenne, ha [UNK] • ■­ ­ legszebb terveink is csak akkor valósulnak meg, ha alkotó fantáziánkat hátára veszi az alkotó erő, az akara­tunk és cselekvőképességünk. A pedagógus kollégák, a köz­művelődés állami és a civil-társadalmi vonalán dolgozók figyelmébe ajánlom az EME, az EMKE, az KMPSZ és egy sor alapítvány felhívását az alkotómunkára: az elmélyült tudományos tevékenységtől a gyermekekkel, fiatalokkal, de az idősebb nemzedékkel való foglalkozásig minden bele­fér. Milyen jó lenne, ha az értelmiségi elhivatottságának találná a szakmájának megfelelő vagy nagyon közel álló és a mindennapi rutinmunkán túlmutató szenvedélyt. Az EME megismételte honismereti-helytörténeti pályázatát (Erdélyi Múzeum LV. kötetét, 1993 1.—2. füzet). Az EMKE az erdélyi magyarság intézményeinek, nagy múltú iskoláinak, könyvtárainak, múzeumainak kíván em­léket állítani, a levéltári kutatások megélénkítését szorgal­mazva pályázata révén. Az KMPSZ pályázata a tankönyvek, didaktikai segédesz­közök, gyakorlófüzetek stb. készítőit kell ingerelje a több­re és jobbra, az értelmesebb életre, a tehetségük kibonta­koztatására. A Soros Alapítvány iskolai közösségeket vesz célba az iskolai munka tökéletesedése irányába. De a ma­gyar sajtó is vár minket, hogy elképzeléseinket a nagyvi­lágba kiáltsuk. Hányan írnak a rangosabb és kevésbé ran­gos lapjainkba? Kézenfekvő a Szilágyság lenne, de. . . Ma­rad a hallgatás, a közömbösség, a nemtörődömség. Pedig négy év alatt rájöhettünk volna arra az egyszerű tényre, hogy csak az valósul meg, amit önerőből el tudunk érni. Pa­naszkodunk, hogy nincs ki szavaljon, énekeljen, népitáncot ropjon maholnap, de telnek az évek anélkül, hogy évente legalább egyszer vetélkedőt szerveznénk gyermekeinknek a s­illók hathatós segítségével. Minden iskolában (a legkisebb létszámúban is). Nem általánosítható a fenti vélemény az összes szilágysági iskolára és méginkább nem összerdélyi vonatkozásban (hála Istennek!). Elgondolkoztam azon, hogy nagyszerű lenne, h­a hagyományaink, múltunk ápolása gyakorlatias lenne, vetélkedőt szervezne minden iskola vagy tagozata a helység történetéből (jeles emberei felidé­zéséből), határ-dűlőnevek összeírásából, kallódó, eldobált eszközük, otthon-lakás belső díszítő művészeti tárgyakból, népmese szavaló vagy énekes versenyeket szervezve, együtt az egyházzal. Kisebbségi sorsunkban önmagunk megőrzését magunk kell elvégezzük. A szilágysomlyói 1. sz. iskola pedagógusai és tanulói a második és harmadik évharmadban történelmi vetélkedőt és népzenei énekes versenyt terveznek. Nem ma­gunkért, dicséretért, hanem gyermekeink épüléséért. Milyen jó lenne, ha. ... JOIKITS ATTILA BOÉR FERENC, a Kolozsvá­ri Magyar Színház művészének Ki látott engem? Ady-estje a Zilált Városi Mű­velődési Házban a költő halálá­nak 75. évfordulóján, 1994. ja­nuár 25-én, 18 órakor. Jegyek elővételben a művelődési ház pénztárában. A Diákújságíró — napok a­z ANDRAS. PWCZIE SZILÁMÉI folytatjuk. Miután rájöttünk, hogy bi­zony az újságírók előtt nem minden kapu nyitott, rövid keresgélés után megérkeztünk Sz­abó László nyugalmazott magyartanár lakására. Laci bácsi mosolygós arccal és meghitt környezetben foga­dott. Beszélgetésünk hamar be­indult, rövid kérdéseinkre u­­domákkal, történetekkel fű­szerezett feleleteket kaptunk.­­Az információs irodában úgy mutatták be nekünk mint aki nagyon szereti a diákokat. Meg is kérdeztük tőle: „Ebédre, reggelire vagy vacsorára?“ — Menümben nem szerepel a diák, nem szoktam vele táp­lálkozni. Az a szeretet, amivel őket szeretem, kicsit önző sze­retet is, vagyis saját gyermek­kori énemet látom bennük. Az én diákkorom rendkívül színes volt, habár nem rendelkeztünk azokkal a lehetőségekkel, mint amelyekkel a mai fiatalok rendelkeznek. Önképzőkört szerveztünk és tanáraink sze­rint jó munkát végeztünk. Végülre mi késztette arra,­ hogy magyartanár legyen? — Elsősorban tanáraim. Ta­tár Géza, Orosz György, akik­nek valósággal ittuk a szavait. Nem utolsó sorban az­ egyikük egy aranykönyvet hogy a­­jándékozott önképzőkörünknek. Ez a verseket, novellákat tar­talmazó könyv ,sajnos az évek során elveszett. Mondhatnám úgy is, hogy ez helyettesítette a mai diáklapokat. — A Guguc szerkesztői sze­rint nagy mértékben seg­tette őket az ön szellemi támogatá­sa. Miben is állt ez? . ... — r—w-i-i -r-n hvatkoztam bele ugyanis egy diáklap nem egy tanári lap kell legyen a diákok számára, hanem ,i diákok által szerkesz­tett, diákoknak szóló lap, a­­mely híven tükrözze azoknak megjelenését, nyelvét és élet­stílusát. — Lali bácsinak megadatott az, hogy életében tanár és di­ák is legyen. Ön szerint elérte azt, hogy ideális tanár legyen? — Ideális tanár, olyan nincs! Azonban én végig igyekeztem toleráns, megértő és bizalmas viszonyt kialakítani a diák­ok­kal Például volt egy András nevű tanulóm, aki meg nem szólalt volna magyar órán, ha­bár tudott volna ö-re felelni. Láttam, hogy gátlásai vannak, így megadtam neki első harmad végén az­ átmenő év­je­ e­gyet. Számításaim beváltak, fe­bruártól már egyre jobban ta­nult. Vagy egy másik alkalom­mal, megkértem a diákokat, a i XKjr- irrügr <n iniwlxr wm­ győződtem, hogy kilátása is van. A diákújságírást űzni kell bármilyen körülmények között. Az újságírás a lélekhez, az emberépítéshez szól. A­ lélek falát, azt nem lehet lerombol­ni, a lélekben kell építeni. — Milyen nyugalmazott ma­gyartanárnak lenni? — Nagyon rossz. Az utolsó években nehéz volt az iskola, fáradt voltam, éreztem a nyug­­díjbamenés szükségességét • A­­zóta azonban nagyon hiányzik az iskola, a nyüzsgés, a diá­kok. Cselekvési lehetőségeim kor­látozottak, azonban még min­dig kapok magamnak valami kis elfoglaltságot. Az idő azonban gyorsan telt, így hamarosan elbúcsúztunk a kedves házigazdánktól. A ben­ti melegből ki a dermesztő hi­degbe. Ilmából készült írásokat MIKO hogy ha hibázok a táblára !­S­ TOKOS PÁL interjújával fásnál, nyugodtan javítsanak ki. Aztán később huncut is voltam, ugyanis akarattal hi­— Az én „bűnöm“ tulajdon­­okat ejtettem, így néztem képpen nem túl nagy, a dió­ meg, figyelnek-e a nebulók kok a ludasok mindenben. VUS>‘ nem. Szerintem a tanári Nagyon örültem, hogy így tekintélyt nem bottal, hanem megpezsdült a diákélet. Ez fő­ megértéssel, kell erősíteni. Nem log a MAKOSZnak és az HM­ mindig a tanár az okos és a DSZnek köszönhető. így meg­­írják a buta, akit mindig ta~ indulhatott a diákok kom­b­a­­n­tani kell. nikálása más iskolák diákjai­ ~ Z­aci bácsi szerint van ér­val is Ok csak ideadták a óik­­terroc és főképp jövője, az er­keket, és én a szarvasabb he­­delyi dakújságírásnak? lyesírási és kifejezési hibákat — Értelme biztos van. I.út­ja vitattam ki. A stílusba nem va az esti gyülekezetet meg­ „4 lélek falát nem lehet lerom­boln­i“ IV. évf. 1991 január 7. (1. szám) ára .'»0 lej Nem vagyunk a hatalom A Craiul Salajului nemrég kuváltott főszerkesztőjével, IOAN LIPA CRI­­§AN-nal beszélgetünk. Szeretném, ha elmondaná mindenekelőtt mindazt, a­­mit átélt, s beszélne arról, ami sze­mélye körül történt, talán nem csak s­­­zirkes­ztőként. — Az 1989-es események után mi, zi­lahi újságírók is új sajtót akartunk te­remteni. Másképpen szerettünk volna írni, mint addig, a valóságot kívántuk tükrözni. Mert mindarról, amit húsz év­en keresztül írtunk, megvan minden­kinek a véleménye, és megvan nekünk is. Próbálkozásaink nem bizonyultak könnyűeknek, mert saját szokásaink, beidegződéseink is akadályozták abban, hogy őszintén, életszerűen szóljunk az újszerű eseményekről, tehát nem a cen­zúra volt most az akadály. Új sajtóki­adványok jelentkeztek, amelyek formá­ban és tartalomban is változtatni kí­vántak az addigi gyakorlaton. A kere­sések időszaka volt ez, amikor először jelentkezett a Țara Silvaniei, Silvania, majd a Graiul Salajului, vagy éppen a magyar nyelvű Szilágyság. 1990 m­áso­dik felére némileg tisztázódtak a sajtó körüli törekvések, voltak, akik érezték, hogy sem megszokásból, sem megrende­lésre nem hazudhatnak tovább. A si­kerek nem tolakodtak, nem műveltünk csodákat. A próbálkozások bátortala­nok voltak, de ezeket is olyan megíté­léssel fogadták, mint azelőtt. Két pél­dát mondanék. A június 13—1ü-ei, Egyetem téri események után közöltem egy cikket „Milyen hamar felejtünk, elnök úr!" címen, amelyben elmondtam, hogy Iliescut a tanulók, egyetemisták, a fiatalok emelték hatalomra, akik ellen most a bányászokat mozgósította. Az emberek­ tudták, hogy így volt, ám nem akarták hinni egyesek, akik régi gon­dolkodásukhoz ragaszkod­tak. kollégáim, akik azzal vádoltak, Voltak hogy dollárért írtam le mindezt. Én mindig a saját fülemmel hallottam reggel ötkor a rádióban, hogy Iliescu köszöntötte a bányászokat: „Isten hozott benneteket!“. Egy másik példa: 91-ben megkérdője­leztem az Topscu— Gorbacsov egyez­ményt. — Utólag sokan mások is elismerték, hogy nem volt a legkiválóbb aktus. — Igen, mások is rájöttek. De engem mindezekért hivattak néhányszor. Őszin­tén el kell mondanom, hogy soha nem vádoltak azzal, hogy hazudtak, csupán azt kérdezték: mié­t írtam. — Mi a Véleménye az objektív tájé­koztatásról, mi a sajtó feladata? — Természetes, hogy egy újság — ha tiszteli az olvasóit — pontosan tájékoz­tat a megtörtént eseményekről. Tudnia kell, hogy kikhez, milyen olvasóréte­gekhez szól, és arról tájékoztasson, ami azokat érdekli. Azért is többször meg­vádoltak, hogy miért tájékoztattam bi­zonyos hírekről. Ismét egy példa: a nyáron kollégáimmal terepen voltunk, és Zsibóról Benedek­tunk, amikor Zsibó és falva felé tartót­Szamosudvar­­hely között háborgó embertömeget lát­tunk. Megálltunk, és odamentünk, hogy lássuk, mi történik. A szamosudvarhelyi ellenséges emberek visszakövetelték azt a földte­rületet, amelyet háborús szolgálataikért kaptak, s amelyet az állami gazdaság elvett tőlük. Most nem akarták been­gedni ezekre a területekre a gazdaság gépeit. Végül is megegyezésre jutottak, de engem kérdőre vontak, hogy miért írtam ró­a. Egy hete hasonló helyzet adódott Bobotán, amit titokban tartot­tak, nem értesítették a sajtót, nehogy a hír megjelenjen. Tehát, újra tanúi vagyunk egy igen erős hírzárlatra va­ló törekvésnek. A lakosságnak nem kell mindenről tudnia. Nem mondom, hogy nincsenek hírek, amelyek bizonyos pil­lanatokban rossz hatást keltenek. De ezek nagyon ritkák. Azt a szerkesztők kell eldöntsék, hogyan válogatnak, de semmiképpen nem úgy, hogy ezt sza­bad, amazt nem szabad. Nem. Azt kell követni, hogy abban a pillanatban használt a közösségnek vagy nem. Az általános követelmény, hogy a lakossá­got tájékoztatni kell a főnöktől a leg­utolsó polgárig, a legutolsó olvasóig. Az utóbbi időben egyre inkább támadások érik az újságírókat, akik írni mernek a hatalmi pozíciókba­n megválasztottakról. Én elmondtam: ha volt bátorságuk választási kampány idején fényképüket a a kerítésekre kifüggeszteni különböző ígéretekkel, akkor legyen bátorságuk a sajtóban folytatott párbeszédre is, mert az újság nem azé, aki csinálja, hanem a szerzők és az olvasóközönség közötti megértés eszköze. — A leváltást megindokoltuk? — Nem újkeletű a vitám a m­egye ve­zetőivel arról, hogyan és miről írjon az újság.­— Erről az előbbiekben már konkrét példákat is hal­lhattunk. — Vagy három éve, még inkább kezdetektől tart. De az utóbbi időben, a az 1992-es választások után, amikor az RNEP­­ színre lépett, és az urak ebből a pártból bizonyítványt állítanak ki ro­mánságból a többiek számára, ha nem azt teszik, amit ők diktálnak­­— meg­szaporodott. Az ő bizonyítványuk kitű­nő, és ők rendelkeznekk az­­ értékítélet jogával, hogy ki mi. Már akkor érez­tem, hogy rá akarják tenni a kezüket a lapra. S hogy igazi újság legyen, azt kell írnia, amit ők akarnak és nem egyebet, annak ellenére, hogy a megyei tanácsé a lap. Számon kérték tőlem, hogy miért bírálom az elnöki intéz­ményt, a kormányt, a megyei tanácsot, a polgármesteri hivatalokat, f­elhívtam a figyelmüket a félreértésre. Ők­ ugyan­is azt állították, hogy amikor a hatalmi vagy a végrehajtó szervet bírálom, ak­kor pártot támadok. Ha a polgármester Chichi$ant bíráltam, azt állították, hogy az P­NEP-et bíráltam, ha Hajegant, ak­kor is az RNEP-et, ha Hajmájant, ak­kor az RDSZP-t, és megkérdezték, hogy miért nem bírálom az ellenzéket. Azt válaszoltam, hogy az ellenzék nincs ha­talmon.­ Nem is bíráltam, nem is di­csértem egyetlen pártot sem. Dicsértem vagy bíráltam a tisztségbe megválasz­tott embert, tehát, ha Halm­ájanról KES JÁNOS folytatás a 3. oldalon

Next