Szilágysági Vidéki Napló, 2004. január-június (5. évfolyam, 165-189. szám)
2004-01-09 / 165. szám
émetkép 2004. január 9 - Ig. Egy zilahi ember hosszú életének rövid története Folytatás az előző lapszámból Ki is mentünk és leszüreteltük a szőlőinket sorban a Récsén, az apósomékét, aztán az Őrhegyen, és a Simándin, ahol a szüleim szőlősei voltak. Jöttek a felbátorodott szomszéd gazdák is, látván, hogy nem történt semmi bajunk. A sokáig érlelődött szőlőből kitűnő bor lett abban az évben. - Hogyan kezdte újra a civil életet? - Nehéz volt nagy volt a szegénység, nem volt inha, lábbeli, élelmiszer. Sok családban odaveszett a férj, vagy testvér. A városban orosz katonai parancsnokság felügyelt mindenre. Megalakult a polgárőrség. Engem is beszerveztek egy ideig. Kértek maradjak tovább, de én mentem vissza dolgozni. Féltem is, mert kezdték összeszedni a magyarokat, hogy vigyék Földvárra meg Focşaniba. Kaptam én is írásbeli felszólítást, de inkább elbújtam, míg lecsendesednek a dolgok, így menekültem meg. - Lehetett anyagot szerezni? Kiknek dolgozott háborút után? - A bőr-nagykereskedőket kirabolták. Anyagot csak a zilahi tímároktól tudtam beszerezni. De nem volt varrógépem se, mert a kivonulás után, s míg megjöttek Zilahra is az orosz és román rendfenntartók, nagy zűrzavar volt a városban. Én a fronton voltam, a feleségem a két kicsi gyerekkel elbújt, az őrizetlen házat feltörték a vártelkiek, és elvittek minden ruhát, bútort, szerszámot, a varrógépet is. Elmentem az orosz parancsnokságra, bejelentettem a rablást, és tíz ő közbenjárásukra kaptam vissza a varrógépünket. A többi holmi mind odaveszett. De nem csak mi, nagyon sokan jártak így vagy még rosszabbul. Miután elkezdtem dolgozni az első,megrendelőim az Auchswitz - ből visszajött néhány zsidó közül került ki. Még anyagot is szereztek, csak készítsem gyorsan a lábbeliket, mert nem volt miben járjanak. Az első egy Berger nevű zsidó család leánya volt. Egyedül jött vissza a deportálásból. Deportálás előtt megkért az édesapja, hogy készítsek neki egy olyan cipőt, aminek a sarkába el lehet rejteni egy kis mennyiségű aranyat. Elkészítettem. Nagy merészség kellett ehhez abban az időben. De segítettem, ahogy tudtam. Mikor a visszatért Berger lánynak elkészítettem a lábbelit, fizetségül adott egy kanapét. Volt már min aludjunk tisztességesen. Aztán jött munka magyaroktól, románoktól. Nehéz volt, de megvoltunk családommal együtt, és vártuk, hátha majd jobb lesz. Aztán jött 1948-49, amikor államosították a nagy gyárakat. 1950-ben jött egy kolzsvári aktivista - féle a tartománytól. Felhivattak a Zilah - körzeti (rajon) pártbizottsághoz, és kiadták a parancsot: “Meg kell alakítani Zilahon is a Bőrösök Kisipari Szövetkezetét. Feljártam a helybeli mesterembereket, egy kivételével sikerült meggyőzni őket. Ebben az akcióban részt vettek még Herczeg Lajos és volt tanítómesterem, Kungazda Sándor helybeli cipészmesterek. így jött létre városunkban a “Pielarul” nevű kisipari szövetkezet. - Kik lettek a vezetők, és milyen alegységekből, részlegekből állt a szövetkezet, hol dolgozott, milyen beosztásban? - Az 1950-es évek elején bizony csak párttagok lehettek vezető beosztásban, még a cipészek, csizmadiák fölött is. Csak mint főmérnök vagy főkönyvelő lehetett valaki párton kívüliből, ha nem találtak mást helyette. Nálunk akkor elnök lett Herczeg Lajos, alelnök Juhász Sándor, főkönyvelő Bánhidi Ferenc lett. Arra, hogy párttagok voltak-e vagy sem ötvenhárom év távlatából már nem emlékezem. Én előbb, mint felsőrészkészítő szabász dolgoztam, majd kineveztek részlegvezetőnek a főtéri üzletbe, mely a Kápolna utca sarki épület földszintjén volt. Az üzlethelyiség hátsó részében tizenkét szakember dolgozott, rendelésre (la comandă), és kivitelre. Jól is ment minden egy darabig, de egy idő után kezdtek elkanászodni a népek. - Hogy értsem, miben nyilvánultak meg ezek a kellemetlenségek? - Az elején volt, ahogy volt, de az idő múlásával egyre szaporodott azoknak a száma, akik munka nélkül szerettek volna jól élni. Mind gyakrabban látogattak revizorok, u.n. minőségi ellenőrök, közülük sokan a szakmához sem értettek ellenőrök a rajontól, a tartománytól. Jöttek a főnökök a párttól, a néptanácstól, a szekutól, a milíciától, a tűzoltóságtól és ki tudja még kik és honnan? Legtöbbjüknek nem is lett volna joga ellenőrizni, de jöttek, mert ők képviselték a “népi demokrácia” hatalmát. És mindegyik szerette a potyát. Rájöttem arra, hogy bármilyen ügyes, spórolós, és aprólékos legyek is, egy idő után nem fogom tudni, kigazdálkodni azt a rengeteg sok bőrt, talpat, és egyéb kellékeket, hogy annyi “ajándék” cipőt állítsak elő, amennyi kielégíthette volna a sok, egyre mohóbb, haszonleső, hatalmával, beosztásával visszaélő kopcihéreket. Éreztem, ha ez így megy tovább, előbb- utóbb hiányom lesz, vagy úgy fogják intézni, hogy hiánnyal hozzanak ki, és szabotálás jelszava alatt még a börtönbe juttatnak, ha valamelyik fejest egyszer nem tudom elvárása szerint kiszolgálni. Nem lettem párttag, sem érdekből, sem meggyőződésből. Ki akartak emelni aktivistának, de én megmaradtam vallásos embernek, és templomjárónak. Ezt fel is rótták nekem, nem is egyszer. Mivelhogy nem adtam be a derekamat, éreztem, hogyan vált egyre hűvösebbé körülöttem a levegő, és erősödött fel ellenem a politikai nyomás, főleg gyűléseken, de magánbeszélgetéseken is. Hétszer adtam be kérvényt, hogy váltsanak le a részlegvezetői beosztásomból, s hagyjanak meg egyszerű munkásnak. De nem és nem. Sem élni, sem meghalni nem hagytak, mert a szövetkezet vezetői is féltek a párttitkártól, és attól, hogy nem tudták mi lesz a részleggel, ha engem elengednek. Időközben megtudtam, hogy szövetkezetünk főkönyvelőjét, Bánhidi Ferencet kinevezték és megbízták a Vörös Csillag (Steaua Roșie) nevű vegyes kisipari szövetkezet együttes megszervezésével, és beindításával. Ennek volt az Alszegen egy vulkanizáló egysége. Bánhidi úr - az Isten áldja meg - segített, hogy ebbe a vulkanizáló műhelybe kerüljek, áthelyezéssel, ahol négyen dolgoztunk, köztünk egyik sem volt párttag. Ha jól emlékszem, a főnököt Petrilának hívták. Tűrtem, és nyeltem a sok gumiport, és a képességemen aluli, gyengén megfizetett munkát, abban a reményben, hogy itt békességben, nyugodtan dolgozhatok. De az osztályharcnak nevezett légkör ott is körülvett. Történt, hogy szegény édesapám halála után, reám írták az ő kis birtokának egyharmadát. Az én párttag kollégám beszélt a vezetőséggel, és a pártvezetőséggel arról, hogy birtokos ember lettem. Folytatás a köv. lapszámban Kaszta István a> M mm vidéki mmm Napló Megbocsátani igen, de feledni nem szabad Egy emberöltőnyi idő telt el azóta, hogy 1941 januárjában, Bukarestben és Románia más városában is kirobbant a vasgárdista zendülés. A légionáriusok társadalmilag káros tevékenységeivel kapcsolatban Nicolae Iorga már 1938-ban véleményt nyilvánított, mondván: “Képtelen vagyok visszafojtani felháborodásomat egy ilyen akcióvá szemben. Ennek megtűrése azt jelentené, hogy kiszolgáltatják a román áramot olyan lázítók hordájának, akiknek az ország iránti érzelmei ugyanazon az aacsony fokon állnak, mint érzelmi képességeik.” Így hangzott a nagy történész- professzor szentenciája azoknál, akik zöld inget viselve, a mellükön Zöld Kereszt jelvényt hordva, Mihály Arkangya nevében, és védőszárnyának árnyékában fejtenék ki adatlan tevékenységüket háom évtizeden át. “Nemzetvédőnek” titulát ténykedésük össztüzét a zsidóság ellen rányitották. Utánuk következtek volna a cigányok, s mások, ha a történelem kereke nem lendült volna ki a holtpontról. De a történelem hánd, viszont a gonoszság salakja visszamarad. Szellemiségét (még) nem sikerült semlegesíteni véglegesen, mert mindig akadnak, akik újraélesztik és táplálják a gyűlölet perzselő tüzét. A héber (“zsidó”) nép elleni gyűlölet és ellenszenv szikráját több mint 3500 esztendeje pattintották ki az egyiptomi Gósen földjén vaó szolgaságuk idején. Azóta egész mostanág mindig akadtak, akik itt vagy ott újra csiholják, éltetik a “másság” jellemzőit megtestesítők elleni, néha parázs hangulatú, szellemi keresztes háborút. Sokan esnek ádozatá napjainkban is, mert a gyűlölet, és a holokauszttá kapcsolatos szócsata, mint a régi kígyó, átcsúsztatta magát a huszonegyedik század napi politikájába. Iliescu államelnök kezdeményezésére, 2003 októberében egy nemzetközi bizottság, a máramarosszigeti Ellie Wiesel, Nobel díjas író és emberjogi harcos elnökletével, hat hónapi munka alatt igyekeznek tisztázni a romániai holokauszt körüli homályos részeket. Azt kívánom, hogy sikerüljön nekik az, ami másoknak nem sikerült Iatván eltelt esztendő alatt. Rövid, de nem teljesen kimerítően szeretnék hozzászólni e szomorú, tragikus eseményekhez, ezek történelmi és lélektani hátteréről, mozgatórugóiról úgy, ahogy megértettem és feldolgoztam magamban az e témakörhöz tartozó információimat. Soraim egyben a régmúlt nyomása alóli lazulást, oldódást, az ember- ember iránti közeledését, megbékélését szeretné szolgálni. Most egy éve készült jegyzeteimet átnézve kezdtem hozzá e cikk megírásához, akkor, 2002. augusztus 3-án, örömmel nyugtáztam, hogy a dunántúli Kaposváron egybegyűlt helyi önkormányzat, valamint az Országos Cigány Önkormányzat, és a magyar kormány legfelsőbb szintű képviselői méltóképpen emlékeztek meg és rótták le tiszteletüket a magyarországi cigány holokauszt mártírjai és meghurcoltjai emlékére állított emlékmű előtt. Az Auschwitz mellett külön a cigányok számára felhúzott lágerből szabadultak könnyes szemmel emlékeztek a legszörnyűbb emberi megpróbáltatásokra. Nem jelentéktelen esemény ez, hiszen egy kis közép-európai ország e gesztussal is ki merte nyilvánítani, és szembe mert nézni történelmének e sötétebb foltjával, közel hat évtizeddel a tragikus események megtörténte után. De jobb később, mint soha. Mert rájöttek, hogy az igazság megismerése és kimondása felszabadít a lelkiismeret hangjának nyomasztó hatása alól. Egy háborús légkörben kapkodó és a nácik által félrevezetett politikai vezetők, a. világháborús tévelygéseit igyekeztek ezzel a főhajtással is korrigálni, noha csak szimbolikus értéke volt a Kaposváron megejtett ceremóniának. De ezzel legalább véget vetettek egy több mint fél évszázados cinikus ködösítésnek, mely a holokauszt ténye és annak arányai körül bontakozott ki idehaza is. Mert a téma körüli ködösítés bizony elkezdődött már a múlt század harmincas-negyvenes éveiben, amikor a náci párt vezetőinek még volt idejük művészeti és kulturális igényeik kielégítésére is. Különösen a német nemzeti érzéseket fűtő, hatalmas zenekari aláfestéssel írott Wagner-operákat néztek, és hallgattak előszeretettel. Folytatás a 4. oldalon S.C. AUTOLAND HOSU S.R.L. Tudor Vladimirescu út. G 164-es tömbház - földszinti szaküzletében, tel. 0260 - 600640, 0745 - 544911 ■ importált, valamint használt alkatrészek bő választéka várja a vásárlókat ■ kedvezményes áron Mobil 1 típusú motorolajat forgalmaz ■ teherszállító eszközökhöz cserealkatrészeket importál és forgalmaz Nagyobb tételek vásárlása esetén árkedvezmény. Garantált minőség, gyors kiszolgálás. Keressen minket. A Bosch, Black&Decker és Stihl engedélyezett forgalmazójának kínálata: ■ Bosch, Black &Decker, Dewalt elektromos szerszámgépek ■ Stihl motoros fűrészek és kaszálógépek ■ cserealkatrészek és eszközök (láncok, vágólemezek, olajok stb.) Zilah: Conti szaküzlet a M. Viteazul sugárúton A 96 os tömbházban. Tel. 0260-661774 Zsibón: 1 Mai utca M 1 -es tömbház a FAR WEST szaküzletben ■ H szilágyáévi vidéki M ^ Napló Független polgári hetilap ISSN 1582-2605 postacím: 1918 December 1. utca. 8 szám A tömbház. 14 lakrész tel: 0740-138590 e-mail: videkinaplozalau@hotmail.com ______________Szerkesztők______________ Bodola János, B. Simon György, Kaszta István. Lőrinc Léna, Veres Piroska Zilahi terjesztők Ajtai István, Sajter Gabriela tel.: 0260-611644 Készült a zilahi S.C. Universal SA. nyomdában, tel. 0260-616981 Meg nem rendelt kéziratokat, fényképeket nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. A névvel vagy névjeggyel ellátott írásokért szerzőik felelnek, azok nem mindig tükrözik a szerkesztőség véleményét.