Színház, 1971 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1971-05-01 / 5. szám
jónál is jobban. Igazi örömöt az okoz, hogy szagolni tudok, látni tudok, ha egy szoba, ahova bemegyek, jó meleg, ezek a pillanatok. Szacsvay László: - Számot kell adnom? - soha nem gondolok arra . . . Ösztöneimre hallgatok. Csak a rendező utasítását követem. Magamat nem látom. Csak jól érezni tudom magamat vagy rosszul a színpadon. A jellemet úgy veszi fel az ember, mint egy öltönyt; igyekszem a mellénnyel és a mozgásommal magamra húzni. Arra törekszem, hogy jól érezzem magam. Ha én jól érzem magam, már olyan nagyon rossz nem lehet. Van aztán átbillenés is - nem megy, nem megy, egyszer csak sikerül. A mi osztályunk! Sokszor mondták a többiek: Ádám Ottó osztálya! Hallgatag, mindenki spleenes, szomorú osztály. Kívülről érdekes. De belülről is az-e? Hogyan válogatódtunk így össze? Mindig vitatkoztunk. Borzasztó fárasztó is volt, hogy 8-ig, 10-ig voltunk bent mindennap, de nagyon szerettünk dolgozni. Volt önsanyargatás, nagyon letört beszélgetések, mindenki olyan vidám, mi miért vagyunk ilyen letörtek? - kérdezgettük egymást. Az első két év olyan összeforrott közelségben telik el, hogy az ember talán még a szagát is ismeri a másiknak. Harmad-negyedévben már a múltból élünk, lazul a barátság, kiderül: egymással ellentétes egyéniségek voltak egy osztályba zárva. De egy ponton találkozott mind. Befelé fordulás, magunkba zártság, belülről élés. A pálya kegyetlen, mindenki a maga útját próbálja egyengetni. De nagy szó, hogy odáig nem jutott el senki, hogy a másik útját gátolja. Nekem mindig kell a rendező, akiben vakon megbízom. Gellértről is azt mesélik: elsőre olyat tudott mondani, hogy jobbat már nem lehetett. Nekem kell egy vezető, de persze olyan, aki hagyja a színészt dolgozni. Egyengeti, irányítja. A medikus próbaideje jó volt, izgalmas volt. Közben úgy éreztem, kevés instrukció ült. A rendező mindig túloz - ez aztán leszűrődik. Nagy imádója vagyok a pillanatnyi felvillanásoknak, a ritmusérzéken múlik. Olyan ez, mint a stílusérzék - nem lehet tanulni. Vagy megvan vagy nincs meg. Mondják, hogy „bródys” voltam. Nem foglalkoztam azzal, hogy „bródys” legyek. Szerettem, vagyis megszerettem és mit mondjak még? Nagyon készültem? Rengeteget foglalkoztam? Ez volt: nyáron kezdtem tanulni, és mindennap megnéztem, hogy tudom-e még. Lehet, hogy megérlelődött. Lehet az is, hogy könyveket, Bródy-műveket kellett volna olvasni. Minden előadás más a főpróbától kezdve. Változik a tempó. Az is, hogy szeretem-e vagy nem szeretem. - Attól is függ, hogy látom-e magam előtt. Ha látom magam előtt, el tudom játszani, ha nem látom, nem tudom. Látom az arcát, a figuráját. Nem mindig jót látok. De valakit mindig látok. Azt próbálom leutánozni, akit látok magamban. Zavar borzasztóan, ha valakit látok abban a darabban, szerepben, amit én is játszom. Összekeveredik a kettő. Amit láttam és ami belülről jön. Egy trilliós-milliós számot az egyik szerepben - a Ionesco Leckéjében - két hétig tanultam, mert nem tudom elképzelni, nem látom magam előtt. Pandits Béla: Faipari szakközépiskolába jártam, és mindenféle görcsökkel, kisebbségi érzésekkel kerültem ide. Ádám Ottó ezt észrevette. Soha nem szólt. Nyugodtan kidobhattak volna félévkor, olyan rossz voltam. Ádám olyan pontos instrukciókat ad, hogy ez feloldódik. A színház megszűnik mint álom, mint félelem - ez oldott fel. Tudta, hogy velem hogy kell bánni, nekem ez, másnak más. Minden teljesen megváltozott: a beszéd, a mozgás ... A második évben már csináltunk jeleneteket A medikusból. Az enyém volt a Riza János jelenet. De év végén nem is nekem osztotta ki, ugyanazzal a lánnyal, de más csinálta meg. Nekem ez akkor borzasztóan fájt. Negyedéven aztán kiosztotta rám. Elolvastam. Teljesen más darab. Teljesen rossznak találtam. Azt se tudtam, hogy ki ez a János. Szélhámos? Strici? Nem tudtam megfogni. Ebben egyszerre minden van. Fél az apjától? Nem tetszik neki a lány? Rizát szereti-e? Próbákon csak azt gondolom, feljövök vidékről, most már öt éve fenn vagyok, hiú pasas, öt év rengeteg idő, ezalatt Piri is megváltozott, meghízott, más lett. A faipari szakközépiskolában volt egy színjátszócsoportunk. Halasi Andorné vezette. Mentünk versenyekre is. De ott mindig csak az volt, hogy mi voltunk az ipari tanulók. Egy kerületben voltunk a Kölcsey Gimnáziummal. És - mi legalábbis úgy láttuk - mindenki nekik kedvezett. Mert ők a gimnazisták. Az iskolában se nézték ezt jó szemmel. „Ez az iskola művelt szakmunkásokat képez, nem színészeket!” Gátoltak. Minden erővel. Ma már nem bánom. Van két szakma a kezemben. Asztalos vagyok és intarziakészítő. Nem sajnálom, hogy ezt kitanultam, most is csinálom. Pél- BRÓDY SÁNDOR: A MEDIKUS (VIZSGAELŐADÁS AZ ÓDRY SZÍNPADON) SZEGVÁRI MENYHÉRT (TECHNIKUS), FALUHELYI MAGDA (KŐRIS PIROS), ZALA MÁRK (ABRAK) (IKLÁDY LÁSZLÓ FELV. 18