Színház, 1973 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1973-08-01 / 8. szám
HERMANN ISTVÁN „Szkizofrén" színház? Jegyzetek az évad magyar drámáiról A mi színházunk korántsem az elmebetegségeket vagy az elmebetegségek bizonyos fajtáit állítja a nézők elé. Ezzel csak határesetben lehet vádolni, mikor karikatúra helyett elmegyógyászati keveréket nyújt - ez azonban kivétel, és nem jellemzi az évadot. A szkizofrénia kifejezés tehát másra vonatkozik. Elsősorban arra, hogy minden színpad tulajdonképpen két fontos elemre vezethető vissza, az egyik a cselekmény, a másik a gondolat. A cselekmény gondolat nélkül vagy csekélyke gondolatokkal naturalizmushoz vezet, a gondolat cselekménnyel vagy illusztratív cselekménnyel elvont szócsövet farag a színházból. Nos ez az a szkizofrénia, ami az évadot jellemzi. Nagyon jól láthatóan két csoportja van a modern magyar drámának, az egyik a szecessziós naturalizmus, a másik az ugyancsak szecessziós absztrakció irányába tart. Ezen a két szélső póluson belül azután már különböző értékek vannak, különböző színpadi bravúrok vagy éppen mérsékelt szintű megoldások, de a két pólus a maga szélsőségességében jelenik meg. Naturalizmus - a maga nyerseségében Vannak esetek, amikor egyik vagy másik színház csupán az egyik pólust vállalja részben azért, mert profiljának érzi - legtöbbször, helytelenül —, részben pedig azért, mert ilyen típusú drámaírókra bukkant. Ilyenkor a színház büszkén vállalja az életközelséget, a konkrét problémát, sőt az életből ellesettséget is, pedig a valóságban csak az életből kiesett darabokat, részleteket hord össze a színpadon, minden szellemi kötőanyag nélkül. így például a naturalizmus a maga nyerseségében jelent meg mindjárt az évad elején a Déryné Színházban, ahol Végh Antal Boldogságkeresők című drámáját hozták színre. A cím egy pillanatra valami mesejátékot juttat eszünkbe, hiszen Csongor és Tünde is a boldogságkeresők közé tartoznak, s ha valaki az életben elsősorban boldogságot keres, vagy közvetlenül boldogságot keres - feltétlenül mesehős. Végh Antal neve pedig eszünkbe juttatott nagyon is mély megalapozottságú riportokat, és azt hittük, valami érdekes dráma jöhet létre a két princípium találkozásából. Ami a dráma problémáit illeti: az egyszerű emberek találkozása az ügyeskedők gazdagságának vonzásával, azután ennek az egész problémának összekeveredése a régi paraszti előítéletekkel - egy cigányfiúval szemben -, valamint a rossz feltételek között tanuló s ezért csalódott fiatal lány életproblémáival önmagában mind érdekes. Azonban, ahogy mindez összekötődik - és inkább kötődik, mintsem fonódik, de semmiképpen sem szövődik -, az már egyfelől színpadtechnikai járatlanságra, másfelől az írói munka felszínességére utal. S hiába akarja az adott társulaton belül Kertész László az átkötések durvaságát finomítani, és hiába vigyáz arra, hogy ne naturalistán játsszanak, a rendezői gondosság ellenére mégiscsak óhatatlanul naturalista játékot kapunk. Kávéspohár és feketekávé Azt hinnők, hogy az ilyen naturalista darabkötegnek legfőbb jellegzetessége: néhány franciakulcs, munkásoverall stb. Persze ez tévedés, mert az úgynevezett szalondarab hasonló képet mutat, legfeljebb azzal a különbséggel, hogy a franciakulcs helyén kávéspohár, az olaj helyén feketekávé jelenik meg. Ha azonban Tabi Családi dráma című új darabját megtekintettük a Madách Színházban, legott meggyőződhetünk róla: a naturalista indítás lényege az, hogy problémák ugyan vannak, de gondolat nincs. Mert az a gondolat, hogy egy vígjátékíró tragédiát akar írni, mégpedig családi tragédiát, de ez semmiképpen nem sikerül neki még nem nevezhető átfogó gondolatnak. És az, hogy egyszer csak megpróbálja tragikusan látni saját életét, annak érdekében, hogy beleélje magát a tragédiába, és felesége flörtjét összetéveszti a jogilag hűtlen elhagyásnak nevezett kategóriával, szintén nem olyan lélektani lelemény, melyből jó darab jönne létre. Minekutána mindezt meg lehetett állapítani, nyilvánvaló volt, hogy ehhez a filozófiai és pszichológiai ötlethez szükséges kellékfigurák megjelennek majd a színpadon, és hogy az egészből több okból is naturalista szalonvígjáték lesz, így senkit sem ért csalódás. A közönséget sem, aki Tahitól vígjátékot várt és nem tragédiát. A színpadi igazgatót sem, aki a színpadi írótól szintén vígjátékot vár, és nem csapódott be végül a színpadi író sem, mert a darab szerint az ő komédiáját is bemutatták. Közben felfakadnak a színpadi író rejtett sebei. Igaza is van abban, hogy az állítólagosan mély abszurd lehet csak állítólagosan mélyebb, mint egy állítólagosan könnyed vígjáték. Ne feledjük el azonban azt, hogy egy állítólagosan könnyed vígjáték lehet már olyan könnyed, hogy egyáltalán nem fakaszt mosolyt, és inkább vergődés jelleget ölt, mintsem vígjátékit. Mégis, Tabi darabjának az egyik érdeme az, hogy megfogalmazza a szkizofréniát. Azt a hamis alternatívát, mely szerint vagy életből ellesett problémákat adunk elő gondolattalanul, vagy gondo- játékszín Az elmúlt színházi évad áttekintésekor mindenekelőtt az új magyar drámákat illő szemügyre venni. A bemutatott művek legtöbbjéről a premiert követően részletesen beszámoltunk. Hermann István összefoglaló írása nem az egyes műveket elemzi, hanem az összképet, azokat az általános jellegzetességeket, irányzatokat, amelyekből hazai dramaturgiánk mozgásirányára következtethetünk. Ez indokolja ítéleteinek szigorúságát. Polgár András: A szembesítés eredménytelen (Madách Kamaraszínház). Schütz Ha (Hecker Erzsébet) és Dózsa László (Tóth István János)