Színház, 1973 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1973-08-01 / 8. szám

HERMANN ISTVÁN „Szkizofrén" színház? Jegyzetek az évad magyar drámáiról A mi színházunk korántsem az elmebe­tegségeket vagy az elmebetegségek bizo­nyos fajtáit állítja a nézők elé. Ezzel csak határesetben lehet vádolni, mikor kari­katúra helyett elmegyógyászati keveré­ket nyújt - ez azonban kivétel, és nem jellemzi az évadot. A szkizofrénia kife­jezés tehát másra vonatkozik. Elsősor­ban arra, hogy minden színpad tulaj­donképpen két fontos elemre vezethető vissza, az egyik a cselekmény, a másik a gondolat. A cselekmény gondolat nél­kül vagy csekélyke gondolatokkal natu­ralizmushoz vezet, a gondolat cselek­ménnyel vagy illusztratív cselekménnyel elvont szócsövet farag a színházból. Nos ez az a szkizofrénia, ami az évadot jellemzi. Nagyon jól láthatóan két cso­portja van a modern magyar drámának, az egyik a szecessziós naturalizmus, a másik az ugyancsak szecessziós abszt­rakció irányába tart. Ezen a két szélső póluson belül azután már különböző ér­tékek vannak, különböző színpadi bra­vúrok vagy éppen mérsékelt szintű meg­oldások, de a két pólus a maga szélsősé­gességében jelenik meg. Naturalizmus - a maga nyerseségében Vannak esetek, amikor egyik vagy má­sik színház csupán az egyik pólust vállalja részben azért, mert profiljának érzi - legtöbbször, helytelenül —, részben pe­dig azért, mert ilyen típusú drámaírókra bukkant. Ilyenkor a színház büszkén vállalja az életközelséget, a konkrét prob­lémát, sőt az életből ellesettséget is, pedig a valóságban csak az életből kiesett da­rabokat, részleteket hord össze a szín­padon, minden szellemi kötőanyag nél­kül. így például a naturalizmus a maga nyerseségében jelent meg mindjárt az évad elején a Déryné Színházban, ahol Végh Antal Boldogságkeresők című drá­máját hozták színre. A cím egy pillanatra valami mesejátékot juttat eszünkbe, hi­szen Csongor és Tünde is a boldogság­keresők közé tartoznak, s ha valaki az életben elsősorban boldogságot keres, vagy közvetlenül boldogságot keres - feltétlenül mesehős. Végh Antal neve pedig eszünkbe juttatott nagyon is mély megalapozottságú riportokat, és azt hit­tük, valami érdekes dráma jöhet létre a két princípium találkozásából. Ami a dráma problémáit illeti: az egy­szerű emberek találkozása az ügyeske­dők gazdagságának vonzásával, azután ennek az egész problémának összeke­veredése a régi paraszti előítéletekkel - egy cigányfiúval szemben -, valamint a rossz feltételek között tanuló s ezért csa­lódott fiatal lány életproblémáival­­ önmagában mind érdekes. Azonban, ahogy mindez összekötődik - és inkább kötődik, mintsem fonódik, de semmikép­pen sem szövődik -, az már egyfelől színpadtechnikai járatlanságra, másfelől az írói munka felszínességére utal. S hiába akarja az adott társulaton belül Kertész László az átkötések durvaságát finomítani, és hiába vigyáz arra, hogy ne naturalistán játsszanak, a rendezői gon­dosság ellenére mégiscsak óhatatlanul naturalista játékot kapunk. Kávéspohár és feketekávé Azt hinnők, hogy az ilyen naturalista darabkötegnek legfőbb jellegzetessége: néhány franciakulcs, munkásoverall stb. Persze ez tévedés, mert az úgynevezett szalondarab hasonló képet mutat, leg­feljebb azzal a különbséggel, hogy a franciakulcs helyén kávéspohár, az olaj helyén feketekávé jelenik meg. Ha azon­ban Tabi Családi dráma című új darabját megtekintettük a Madách Színházban, legott meggyőződhetünk róla: a natu­ralista indítás lényege az, hogy problé­mák ugyan vannak, de gondolat­­ nincs. Mert az a gondolat, hogy egy víg­játékíró tragédiát akar írni, mégpedig családi tragédiát, de ez semmiképpen nem sikerül neki­­ még nem nevezhető átfogó gondolatnak. És az, hogy egy­szer csak megpróbálja tragikusan látni saját életét, annak érdekében, hogy bele­élje magát a tragédiába, és felesége flört­jét összetéveszti a jogilag hűtlen elha­gyásnak nevezett kategóriával, szintén nem olyan lélektani lelemény, melyből jó darab jönne létre. Minekutána mindezt meg lehetett állapítani, nyilvánvaló volt, hogy ehhez a filozófiai és pszichológiai ötlethez szükséges kellékfigurák meg­jelennek majd a színpadon, és hogy az egészből több okból is naturalista szalon­vígjáték lesz, így senkit sem ért csalódás. A közönséget sem, aki Tahitól vígjáté­kot várt és nem tragédiát. A színpadi igazgatót sem, aki a színpadi írótól szin­tén vígjátékot vár, és nem csapódott be végül a színpadi író sem, mert a darab szerint az ő komédiáját is bemutatták. Közben felfakadnak a színpadi író rejtett sebei. Igaza is van abban, hogy az állító­lagosan mély abszurd lehet csak állító­lagosan mélyebb, mint egy állítólagosan könnyed vígjáték. Ne feledjük el azon­ban azt, hogy egy állítólagosan könnyed vígjáték lehet már olyan könnyed, hogy egyáltalán nem fakaszt mosolyt, és in­kább vergődés jelleget ölt, mintsem víg­játékit. Mégis, Tabi darabjának az egyik érde­me az, hogy megfogalmazza a szkizof­­réniát. Azt a hamis alternatívát, mely szerint vagy életből ellesett problémákat adunk elő gondolattalanul, vagy gondo- játékszín Az elmúlt színházi évad áttekintésekor mindenekelőtt az új magyar drámákat illő szemügyre venni. A bemutatott művek legtöbbjéről a premiert követően részletesen beszámoltunk. Hermann István összefoglaló írása nem az egyes műveket elemzi, hanem az összképet, azokat az általános jellegzetességeket, irányzatokat, amelyekből hazai dramaturgiánk mozgásirányára következtethe­tünk. Ez indokolja ítéleteinek szigorúságát. Polgár András: A szembesítés eredménytelen (Madách Kamaraszínház). Schütz Ha (Hecker Erzsébet) és Dózsa László (Tóth István János)

Next