Színház, 1987 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1987-10-01 / 10. szám
nyék logikai elemzésének pontosságát, a nyelvezet majdnem klasszikus tisztaságát. Mellesleg Kama Ginkasz néha mintha mindezt mellőzni akarná, túl akarna lépni ezen az iskolán, és törékeny pszichológiai előadásokat csinál, melyek a hangulatok varázslatos változásaira épülnek, mint például Szergej Kokovkij Ötszög című darabja, amelyet a Mosszovjet Színházban rendezett meg. Az utóbbi időkben legjobb rendezése Nyina Pavlova Lakókocsi (Vagoncsik) című darabjából készült a MHAT Kisszínházában, amelyben megragadó temperamentummal mesélte el a „nehéz” kamasz lányok történetét; az íróval és a színészekkel együtt megpróbálta elemezni azokat az okokat, amelyek a vádlottak padjára juttatták őket. Kama Ginkasz tíz éve a krasznojarszki Ifjúsági Színház főrendezője volt, érdekes előadásokat készített klasszikusokból - egyike azon kevés rendezőknek, akik rendszeresen fordulnak a klasszikusokhoz. Ibsen Hedda Galileijéből sok vitát kiváltó előadást készített, de a rendező törekvéseinek komolyságát senki nem vitatta el. Általában is el kell mondani, hogy a fiatal rendezők igen komoly rendezők. Tevékenységük nem tűri a dilettantizmust, hiszen, elődjeikkel ellentétben, nem kortársaikkal, nem növendékeikkel dolgoznak együtt, hanem nagy, az övéknél nagyobb szakmai tapasztalattal rendelkező színészekkel, s igen bonyolult feladatokat kell megoldaniuk. Nem kevésbé bonyolult helyzetben vannak azok a rendezők, akik színházat vezetnek, mint Jurij Jeremin, aki nemrég lett a Szovjet Hadsereg Központi Színházában majdnem száz művész vezetője, akik közül sokan számítanak a szovjet színház és film csillagainak. A szervezési kérdések, amelyeket egy főrendező sem kerülhet ki, rengeteg időt vesznek el az alkotómunkától. Ennek ellenére éppen Jeremin olyan komoly előadásokat rendezett meg, mint Dosztojevszkij Félkegyelmeit, Gorkij Az öregje vagy Dudajev Sorkatonák című darabja. * Természetes, hogy a szakmai életbe lépés ideje mindig meghatároz bizonyos közös vonásokat, hasonlatosságokat, de az erős alkotói egyéniség mindig egyedi művészi utakra visz. Ma a szovjet színházban különböző rendezők dolgoznak, más-más művészi kísérletekbe bocsátkoznak. S ha Moszkvában, Leningrádban vagy Omszkban leginkább olyan rendezők dolgoznak, akik a moszkvai vagy leningrádi színházi főiskolát végezték, s az orosz színház hagyományain nevelkedtek, a Baltikumban és Grúziában olyan új rendezők kezdik meg munkájukat, akik a nemzeti hagyományokban gyökereznek, akik a szovjet soknemzetiségű színház egész gazdagságát egyesítik. A szovjet színházi kultúra nemzetköziségét kifejező egyik legjobb példa a litván Ifjúsági Színház Piroszmani... Piroszmani... előadása. Az orosz Vagyim Korosztiljev által a grúz primitív festőről írt darabot Edmuntas Nekrosius, az egyik legfiatalabb rendező állította színpadra. Nekrosius a színházban a főrendező Dala Tamulivicute keze alatt nőtt fel, aki szintén fiatal rendezőnek számít, mindössze tíz éve vezeti a színházat. D. Tamulivicute, a litván művészet jó ismerője, a moszkvai GITISZ-en, Marija Knebel osztályában végzett. Maga Knebel kiemelkedő rendező és színházpedagógus, Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics Dancsenko tanítványa volt (1985-ben halt meg). Tamulavicute Knebel hű tanítványa, olyan rendező, aki vonzódik a mélylélektani ábrázoláshoz, ki tud bontani minden individuumot anélkül, hogy azt elnyomná. Épp ezért nőhetett fel színházában egy olyan rendező, mint Nekrosius, aki egyáltalán nem hasonlít idősebb kollégájára: ő az expresszív kifejezésmód rendezője, jobban bízik a színházi metaforában, mint a szóban, „hallgatászónákkal” ejti rabul nézőit, de ugyanakkor rockmusicalek rendezésével is sikereket ér el, mint a Szerelem és halál Veronában. Nekrosius más úton igyekszik megtalálni a költői és lélektani színház szintézisét, mint moszkvai és leningrádi kortársai, de minden alap megvan arra, hogy bízzunk benne: olyan színház felé keresi az utat, amely képes magába foglalni a „gyönyörű és szenvedélyes világ” polifóniáját. * Az itt megismert rendezők a boldog és nehéz érett korba léptek. Tele vannak alkotóerővel, tervekkel, megnövekedett felelősségérzettel a művészettel, a nézőközönséggel, önmagukkal szemben. Olyan korszakban léptek az érett korba, amikor országunk történelmének egyik legfontosabb periódusát éli, amikor határozottan megújul a gazdaság, a szociális gyakorlat, a társadalmi és egyéni lélektan. A színháznak ma az a szerepe, hogy ott a művészet eszközével vizsgálják a lét kardinális kérdéseit. Éppen ezért semmi sem helyettesítheti az emberi és művészi állásfoglalást, még a legkifinomultabb mesterségbeli tudás sem. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején munkálkodni kezdett rendezők ezt nagyon jól tudják. Érzik, hogy eljött számukra a nagy lehetőségek ideje. (Fordította: Szeredás Ágnes) 36 HEKLI JÓZSEF Portrévázlat Leonyid Zorinról Leonyid Zorin a szovjet dráma egyik legismertebb és legtermékenyebb képviselője. Közel fél évszázados írói tevékenysége alatt mintegy ötven színpadi művet alkotott, amelyek mind tematikailag, mind műfajilag igen széles skálán mozognak. Drámaírói művészetének alapvető tulajdonságait egyfelől a líraiság és a valóság konfliktusábrázolásának összefonódottságában, másfelől a játékosság, helyenként a groteszk, a szatirikus iránti vonzódásában összegezhetjük. Az író a valóság tényleges összeütközéseit sohasem egyszerűsíti le, mindig a realitás talaján marad, még akkor is, ha az érzelmi oldódás felől közelít a konfliktusokkal terhelt sorsú hőseihez. Zorin azon írók sorába tartozik - a lírai drámák mesterével, Arbuzovval s a „rövidnadrágosok” színpadra fogalmazójával, Rozovval s másokkal együtt -, akik új csapást vágtak a szovjet drámairodalomban, visszakanyarítva azt a hősök szoborszerű ábrázolásától az élet egyszerű tényeihez, az emberek mindennapjaihoz. Másképpen fogalmazva: Zorin is építette azt az irodalmi hidat, amelyen a szovjet dráma a sematikus, szimplifikáló stílustól a pszichológiailag motiváltabb, maibb realizmushoz eljutott. A mindmáig népszerű Zorin nagy mesterségbeli tudással konstruált, de részben mégiscsak bulvárnak mondható művei, amelyeket a kritika - elsősorban a darabok valós jelentőségét túlnőtt színpadi sikerek nyomán - nemegyszer aránytévesztéssel, fel- és leértékeléssel fogadott, fontos és jellegzetes szerepet töltenek be az összképben, s mindenképpen érdekes színfoltot képviselnek a szovjet drámaművészetben. Műveiből egyértelműen kitetszik, hogy az író az irodalom és a színház szorosan összefonódó világában kitűnően kiismeri magát. Darabjainak többségét a színházszerű építkezés, a változatos dialógusszerkesztés, az élvezetes cselekménybonyolítás, vagyis a színpad törvényeinek kitűnő ismerete jellemzi. A nagyszerűen felépített drámák mellett azonban nemegyszer a pillanatnyi divatnak hódoló, nagyvonalú sietséggel, felületesen megírt s gyorsan feledésbe