Színház, 1989 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1989-11-01 / 11. szám
EÖRSI ISTVÁN A hazugság aurája A Szabadság-hegy Gáli József (1930—1981) sikerekben nem túl bővelkedő írói pályájának fénypontja volt. Hat héttel a bemutató után már börtönben ült, és noha a hivatalos várakozások ellenére élve szabadult ki, a kicsinyes, bénító gyanakvás és összehangolt rosszindulat haláláig kísérte és gátolta minden vállalkozását. A sors aljas következetességére vall, hogy egyetlen novelláskötetének megjelenését sem érhette meg, és mi sem természetesebb, mint hogy ez a darabja is csak most láthat napvilágot. Én a bemutatóját láttam, egy héttel a forradalom kitörése előtt. Nagy volt az öröm, az ünneplés: az igazság végre a világot jelentő deszkákról szólhatott hozzánk! Ha ezt megérhettük, akkor nemsokára leköltözik közénk, és életünk meghatározó erejévé válik. A bemutató ünnepi fényét növelte, hogy a nézők közt ott ült, ha jól emlékszem, a harmadik sorban, Nagy Imre, még magánemberi minőségében. A darab folyamán, kritikus kicsengésű mondatok elhangzásakor, többször is tapssal fejezte ki egyetértését, ily módon tetszésnyilvánításra ragadtatva a közönséget. Amikor az utolsó felvonás végén a hatalmától, pontosabban: a hatalma fikciójától megválni nem tudó miniszter egyedül maradt a Szabadság-hegyen, az ünneplés már-már tüntetésbe csapott át. „Fölvetődik a kérdés: vajon ez a siker nem a darab publicisztikai értékeinek köszönheti-e létét, vajon a műbe nem a merő aktualitás pumpálja — ideigóráig — a vért? Hiszen a sematizmus nincs egyes eszmékhez kötve, ott virul, ahol a Tételből próbálják megérteni a valóságot, és nem a valóságból a Tételt.” Ezt a kérdést az Irodalmi Újság 1956. október 20-i számában tettem fel. A válasszal sem maradtam adós: „A sematizmus az éppen uralgó helyzet problémáiba prakticista módon beleragadva nem képes a fejlődés további menetét még csak érzékeltetni sem; megmarad — legjobb esetben — a helyzetjelentésnél (vagy az éppen megadott szempontok fikciószerű kinyilvánításánál), legföljebb még valami elvont perspektívát is hozzácsap az anyaghoz ráadás gyanánt, mint valami piaci árus. A Szabadság-hegy azonban, mely 1954—55-ben íródott, az alakok objektív logikáját követve olyan problémákat vet fel, amelyek csak most, a nyilvános rehabilitációk idején lettek igazán aktuálissá.” Vigyorogva olvasom okfejtésemet: én aztán jól megvédtem a szerzőt! Az alakok objektív logikáját követve, azaz egy évvel megelőzte korát! ő meg — most is látom magam előtt — lelógatja fejét abba az irányba, amelyben az arcomat sejti, szeme a kilencdioptriás szemüveg mögül rám tágul: „Tényleg tetszett? Komolyan? Nem a barátság íratta veled, hogy...” Leintettem: nekem az igazság ugyebár fontosabb, mint a barátság, és nincs az a barát, akit meggyőződésem ellenére dicsérnék meg ország-világ előtt. Most, harminchárom év elmúltával, újra elolvastam a darabot, és újra fel kellett tennem magamnak a kérdést: és még ez a Szabadság-hegy? Vagy legalább élet DRÁMAMELLÉKLET re kelthető-e? És ha van még benne vér, mi pumpálja belé? Kezdjük a sztorival. Egy proletármama a világtól hermetikusan elzárva a Szabadság-hegyen éldegél, miniszter fia villájában. Rajta kívül még két fia van: András, a gyárigazgató, akit „kapitalistá”-nak becéznek, és János, a kerületi párttitkár, akit 1952 nyarán, vagyis másfél évvel a színpadon megelevenedő események előtt letartóztattak. Fent él még a hegyen Zsuzsa is, János felesége, és Péternek, a miniszternek a szeretője, okos, karrierista mozgalmárnő, polgári szálka a proletárcsalád húsában. A gyerekek azt hazudják, amit néhány évvel később Déry Tibor is hazudott az anyjának: hogy a hiányzó fiú külföldön időzik, megtisztelő megbízásokkal elhalmozva. Csakhogy a mama az első felvonás végén egy szabadult rabtól megtudja az igazságot. Miközben tovább hallgatja fiainak és menyének a hazugságait, rá kell ébrednie arra, hogy milyen mélyre süllyedtek. A második felvonás végén befut a gyászhír: János szívrohamban meghalt. A miniszter báty és a feleség kitart a hazugság mellett, de András, megrendülve a tragédiától, leviszi édesanyját a Szabadsághegyről. Végül Zsuzsa is elhagyja Pétert, mert felismeri, hogy olyan korszak közeledik, amelyben kifizetődőbb mártírözvegynek lenni, mint miniszterfeleségnek. Mindez egyetlen este zajlik le, a tér és idő egységének legklasszikusabb szabályai szerint. A történet naivitása szembeszökő. Egy öregasszony és három fia. A gonosz feleség, aki észrevétlenül manipulál. Ibsenkedés rogyásig a „Szabad-e kíméletből hazudni?” kérdéskomplexuma körül. Letartóztatott öccsel nyilvánosan nem szakító miniszter a Rákosi-korszakban. A hiperérzékeny anya, aki éveken át semmit sem észlel a mocsokból, amely körülfogja. Az anyag bőven kínál lehetőséget az ironizálásra. Csakhogy ... Gáli József mint drámaíró és mint novellista egyaránt egy meseköltőt hordozott magában. Ennek a történetnek a struktúrája is hamisítatlan mese. Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy kacsalábon forgó várban, ahol a madár se jár, egy özvegyasszony három fiával. A legkisebb és legkedvesebb fiú elment szerencsét próbálni, de a sárkány fogságába esett. A két megmaradt fiú félt megküzdeni a sárkánnyal, és különben is nagyon megfelelt nekik az élet a kacsalábon forgó várban, így hát azt hazudták a mamának, hogy legkedvesebb gyermeke az Óperenciás-tengeren is túl gyöngyöket gyűjtöget, de nemsokára hazajön. Mihelyt mesének fogjuk fel a történetet, háttérbe szorul naivitása. A mese mint a dráma burka és külső formája régi hagyomány. Volt egyszer egy király, a királynak három lánya. Azt mondta a király, hogy azé lesz a birodalma, aki a legjobban szereti őt. Vagy: volt egyszer három isten, aki trafikot ajándékozott egy jólelkű kínai utcalánynak, azzal a feltétellel, hogy legyen továbbra is jó. Az ilyen darabok egyben moralitásjátékok is, melyek a parabolák általánosítási szintjén néznek szembe a kor valamely alapvető erkölcsi dilemmájával. A kínai utcalány addig lehet jó, amíg csak magát árulja, de mihelyt belekerül mint trafikosnő az egyetemes árucsere-forgalomba, rosszá is kell válnia, hogy életben maradhasson. Lear csak annyiban király, amennyiben hatalma Szabadság-hegyén elveszti realitásérzékét, és le kell mennie szenvedni az emberek közé, hogy visszanyerje azt. A Mama csak annyiban prole SZIFH.