Színház, 1990 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1990-09-01 / 10. szám
BARTA ANDRÁS Magyar Nemzet A legjobb új magyar dráma: A legjobb előadás: Csehov: Platonov (Katona József Színház, rendezte: Ascher Tamás) és Shakespeare: A vihar (Nemzeti Színház, rendezte: Taub János) A legjobb női alakítás: Udvaros Dorottya (Lulu, Katona József Színház) A legjobb férfialakítás: Balkay Géza és Blaskó Péter (Platonov, Katona József Színház) A legjobb női mellékszereplő: Kerekes Éva (A vihar, Nemzeti Színház) A legjobb férfi mellékszereplő: Bubik István, Reviczky Gábor, Eperjes Károly (A vihar, Nemzeti Színház) A legjobb díszlet: Antal Csaba (Platonov, Katona József Színház) A legjobb jelmez: Vágó Nelly (Platonov, Katona József Színház) Különdíj: Eörsi István: Az interjú (Játékszín) BÉRCZES LÁSZLÓ Film, Színház, Muzsika A legjobb új magyar dráma: A legjobb előadás: Csehov: Platonov (Katona József Színház, rendezte: Ascher Tamás) A legjobb női alakítás: Udvaros Dorottya (Lulu, Katona József Színház) A legjobb férfialakítás: Balkay Géza (Platonov, Katona József Színház) és Kovács Lajos (Kaspar, Miskolc) A legjobb női mellékszereplő: Kerekes Éva (A vihar, Nemzeti Színház) A legjobb férfi mellékszereplő: Blaskó Péter (Platonov, Katona József Színház) A legjobb díszlet: Antal Csaba (Platonov, Katona József Színház) A legjobb jelmez: Németh Ilona (A rettenetes anya, Szolnok) Különdíj: Márta István (a Peer Gynt, A kaukázusi krétakör, A vihar, a Woyzeck és a Platonov kísérőzenéjéért). Úgy tűnik, hogy a fiókok nem őriznek felfedezésre váró titkos remekműveket. Ezeket már vagy felfedezték, vagy leporolásukkor kiderült, hogy jobb lesz visszasüllyeszteni őket a fiók mélyére, mert érvénytelenné váltak, mielőtt megszólalhattak volna. A „szabad, új" világunkban született drámák többnyire - korántsem KRITIKUSDÍJ lebecsülendő - formai játékok, gyökértelenül lebegnek valóságunk felett, ami nem azért baj, mert a színpadon nem találkozunk „egy az egyben" hétköznapjainkkal, hanem mert a talált formák esetlegesek, kicserélhetőek - minthogy az alkotó íráskényszerén kívül nincs igazi mozgatórugójuk. 2. Ilyenkor, évad végén divat szidni a magyar színházat. Panaszkodunk az egyre jobban terjedő kommerszre, a színtelen, szagtalan, arctalan előadásokra, a középszert támogató, igénytelen színházi vezetésre... Valóban, az idén is sok lenne a panaszkodnivaló. A fővárosban is, vidéken is a nagyüzem futószalagján készül a produkciók többsége, alig-alig találkozhatunk színházi műhely létezésére utaló nyomokkal. A mindenkori kivétel, Kaposvár elszomorítóan gyenge évadot zárt, döntési helyzetekben Szeged is, Kecskemét is a megszokott rosszat választotta, jó néhány színház egyetlen kiemelkedő előadás nélkül zárta az évadot. Mindenképpen értékelendő azonban, hogy Szolnok tartja évek óta jó színvonalát (pedig talán itt kockáztatnak a legtöbbet, hiszen Witkiewiczet, Bondot és új magyar drámákat játszanak), a Vígszínház is jó (de meg sem kockáztatja a jelest). Nyíregyházi legjobb előadás: Csehov: Platonov (Katona József Színház). Rendezte: Ascher Tamás. A képen: Máté Gábor, Blaskó Péter, Udvaros Dorottya és Básti Julián az idén is születtek izgalmas előadások (Rinocéroszok, Danton). De bármennyire is hajlamosak vagyunk a panaszkodásra, el kell ismernünk, hogy a gyenge átlag fölött született néhány kiváló előadás. Mindenekelőtt az „új" Nemzeti két produkciójára (A vihar, rendező Taub János és A kaukázusi krétakör, rendező Csiszár Imre), a Független Színpad Romeo és Júliájára (rendező Ruszt József), a Katona Színház Lulu című előadására (rendező Ács János) és a miskolci stúdióelőadásra (Kaspar, rendező Árkosi Árpád) gondolok. Ha nincs a Platonov, bármelyikük joggal pályázott volna a legjobb előadás címére. Nem hiszem, hogy ebben a kategóriában nagy szóródás lenne a szavazatokban. Számomra a Platonov az utóbbi évtized egyik legkiemelkedőbb produkciója. A dramatizálástól a zenéig, a díszlettől, a jelmeztől a színészi játékig elsőrangú teljesítményekkel találkozunk. Ascher rendezésének lényege a szimultán megjelenő színpadi eszközök összhatása, a látszólag egymástól független apró történések egymásba kapcsolódó, egymást indukáló folyamata, melyben minden szereplő cselekedete tudatos vagy öntudatlan reakció, és újabb történéseket szándékosan vagy véletlenül elindító akció is egyben. A színház alapkérdései - kik, hol, mikor, miért teszik azt, amit tesznek - minden pillanatban megválaszolhatóak, miköz- 37