Színház, 1990 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1990-10-01 / 11. szám
majd bemutatták az 1988-as avignoni és az 1989-es barcelonai fesztiválon. Időközben jelentősen megváltozott az előadás, hisz a két szerep egyikét átvette a rendező - s ezzel a másik karakter helyzete, súlya s a színész játéka is alapvetően változott. Chéreau - mielőtt kedves színházától végleg megvált volna - a néhány hónappal korábban elhunyt szerző (barát és alkotótárs) tiszteletére tíz rendkívüli előadás erejéig felújította a produkciót. A darabnak elmesélhető története jóformán nincs: két férfi - soha nem akadtak még össze, semmit sem tudnak egymásról - találkozik egy (konkrét és átvitt értelemben egyaránt) sötét helyen. Egyikük a „dealer" (eladó), másikuk a kliens, de hamarosan kiderül, végső soron nincs szó valódi tranzakcióról. Az előzmények hiányoznak, a szándékok bizonytalanokviselkedhetnek fölényesen vagy meghunyászkodhatnak, egy biztos: végül is össze kell mérniük az erejüket. A darab nem más, mint az összecsapás előjátéka, időhúzás, kísérlet az időnyerésre mindkét részről. A színmű - és az előadás - akkor ér véget, amikor a szereplők egymásnak esnek. „A valódi ellenségek természetüktől fogva azok, és ráismernek egymásra, ugyanúgy, ahogy a vadállatok is felismerik egymást szagról. Nincs annak semmi ésszerű oka, hogy a macska fölborzolja a szőrét és prüszköl, ha szembetalálja magát egy ismeretlen kutyával, sem annak, hogy a kutya a fogát vicsorítja és morog. Ha mindez a gyűlölet miatt volna, akkor kellene, hogy lett légyen valami korábban: egyikük árulása, a másik hitványsága, valami piszkos húzás valamelyikük részéről. De a kutyáknak és a macskáknak nincs közös múltjuk, semmi piszkos húzás, semmi emlék, semmi, csupán a sivatag és a hideg... Lehettek engesztelhetetlen ellenségek, bárha össze sem vesztek. Ölhetsz ok nélkül, az ellenségeskedésnek nincs északa" - írta a szerző 1987 januárjában. Ennél pontosabban nem is igen lehet fogalmazni a mű kapcsán. Szép a darab, különleges, de ami igazán bámulatos volt Nanterre-ben, az a színészi alkotás (ami ezúttal a rendezés is, hiszen a puszta téren folyó játék szcenikától s minden egyéb „külső" elemtől mentes). Laurent Malet érdekes, furcsa, elakadó szavú, önmagát kifejezni alig képes, izmos, punkszerű klienst formál. Alapállapota a - teljes fizikai feszültségben is megnyilvánuló-gyanakvás: minél nyugodtabbá, elengedettebbé válik látszólag, annál közelebb kerülünk a voltaképpeni harchoz. Az igazi, felejthetetlen élmény azonban Chéreau játéka: ellenszenvesen alázatos, hajlott gerincű, kövérkés, borostás, gazdag kofa és nagystílű „dealer" egyszerre. Csak nagyon sokára csattan föl, s figyelmeztet: alázata a fölényben lévő (vagy önmagát fölényben képzelő) félé, hogy aztán később a védekező ember valódi alázatát is megmutassa. Az első pillanattól az utolsóig olyan intenzíven figyeli társát, olyan igazi apró mozdulatokat és gesztusokat tesz, olyan igazul izzad, hogy képtelenség róla levenni a szemünket. A „mérkőzést" időről időre fényváltás és zene jelezte szünetek szakítják meg, ilyenkor mindketten kissé lazítanak, egyszer még meg is pihennek a nézőtér meredek lépcsőjén - szerepükből teljesen kibújva civillé vedlenek vissza. Csak később venni észre, hogy a két „magánszemély" nem Chéreau és Malet, hanem a harcból másodpercekre „kiállt" dealer és kliense. Hihetetlen erejű színészi jelenlét, remek előadás. A Samuel és Ábrahám szintén kétszemélyes színészi bravúr. Samuel kicsi, ravasz zsidó, amolyan mindenes segédmunkás egy gazdag özvegyasszony alkalmazásában (a díszlet ipartelepet idéz). Nyugodt lélekkel meglopja gazdáját, aki szemérmetlenül kizsákmányolja őt. Az aszszony felfedezi a hiányt, keresi a tolvajt, majd amikor Samuel „föladja magát", megölné. Vad hajsza következik, Samuel rendkívüli ügyességgel és ravaszsággal újra s újra kicsúszik üldözőjének karmai közül. Végül fordul a kocka: Samuel kerül „nyerő helyzetbe", talán meg is ölné az asszonyt. De az leleplezi magát, leveti parókáját, s mutatja: ő is férfi, sőt bebizonyítja -, zsidó férfi, Ábrahámnak hívják. Sámuel elámul s fel is háborodik. Ábrahámnak már nemcsak mint kizsákmányolónak, hanem mint rejtőzködőnek, árulónak (mi több, antiszemitának!)is védekeznie kell. Rövid, békés közjáték után (együtt elénekelnek egy gyönyörű zsidó dalt) folytatódik a harc, s folytatódnék ki tudja, meddig, váltakozó esélyekkel, ha Ábrahám groteszk pózban, gyilkolásra emelt kézzel „sóbálvánnyá" nem merevedne. Ábrahám: Guilhelm Pellegrin