Színház, 1990 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1990-10-01 / 11. szám

majd bemutatták az 1988-as avignoni és az 1989-es barcelonai fesztiválon. Időköz­ben jelentősen megváltozott az előadás, hisz a két szerep egyikét átvette a rendező - s ezzel a másik karakter helyzete, súlya s a színész játéka is alapvetően változott. Chéreau - mielőtt kedves színházától vég­leg megvált volna - a néhány hónappal korábban elhunyt szerző (barát és alkotó­társ) tiszteletére tíz rendkívüli előadás ere­jéig felújította a produkciót. A darabnak elmesélhető története jó­formán nincs: két férfi - soha nem akad­tak még össze, semmit sem tudnak egy­másról - találkozik egy (konkrét és átvitt értelemben egyaránt) sötét helyen. Egyi­kük a „dealer" (eladó), másikuk a kliens, de hamarosan kiderül, végső soron nincs szó valódi tranzakcióról. Az előzmények hiányoznak, a szándékok bizonytalanok­­viselkedhetnek fölényesen vagy meghu­nyászkodhatnak, egy biztos: végül is össze kell mérniük az erejüket. A darab nem más, mint az összecsapás előjátéka, időhúzás, kísérlet az időnyerésre­­ mind­két részről. A színmű - és az előadás - akkor ér véget, amikor a szereplők egy­másnak esnek. „A valódi ellenségek természetüktől fogva azok, és ráismernek egymásra, ugyanúgy, ahogy a vadállatok is felisme­rik egymást szagról. Nincs annak semmi ésszerű oka, hogy a macska fölborzolja a szőrét és prüszköl, ha szembetalálja ma­gát egy ismeretlen kutyával, sem annak, hogy a kutya a fogát vicsorítja és morog. Ha mindez a gyűlölet miatt volna, akkor kellene, hogy lett légyen valami koráb­ban: egyikük árulása, a másik hitványsá­ga, valami piszkos húzás valamelyikük részéről. De a kutyáknak és a macskáknak nincs közös múltjuk, semmi piszkos hú­zás, semmi emlék, semmi, csupán a siva­tag és a hideg... Lehettek engesztelhetet­len ellenségek, bárha össze sem vesztek. Ölhetsz ok nélkül, az ellenségeskedésnek nincs északa" - írta a szerző 1987 január­jában. Ennél pontosabban nem is igen lehet fogalmazni a mű kapcsán. Szép a darab, különleges, de ami igazán bámulatos volt Nanterre-ben, az a színé­szi alkotás (ami ezúttal a rendezés is, hiszen a puszta téren folyó játék szceniká­tól s minden egyéb „külső" elemtől men­tes). Laurent Malet érdekes, furcsa, el­akadó szavú, önmagát kifejezni alig ké­pes, izmos, punkszerű klienst formál. Alapállapota a - teljes fizikai feszültség­ben is megnyilvánuló-gyanakvás: minél nyugodtabbá, elengedettebbé válik lát­szólag, annál közelebb kerülünk a volta­képpeni harchoz. Az igazi, felejthetetlen élmény azonban Chéreau játéka: ellen­szenvesen alázatos, hajlott gerincű, kö­vérkés, borostás, gazdag kofa és nagy­stílű „dealer" egyszerre. Csak nagyon so­kára csattan föl, s figyelmeztet: alázata a fölényben lévő (vagy önmagát fölényben képzelő) félé, hogy aztán később a véde­kező ember valódi alázatát is megmutas­sa. Az első pillanattól az utolsóig olyan intenzíven figyeli társát, olyan igazi apró mozdulatokat és gesztusokat tesz, olyan igazul izzad, hogy képtelenség róla le­venni a szemünket. A „mérkőzést" időről időre fényváltás és zene jelezte szünetek szakítják meg, ilyenkor mindketten kissé lazítanak, egy­szer még meg is pihennek a nézőtér mere­dek lépcsőjén - szerepükből teljesen ki­bújva civillé vedlenek vissza. Csak később venni észre, hogy a két „magánszemély" nem Chéreau és Malet, hanem a harcból másodpercekre „kiállt" dealer és kliense. Hihetetlen erejű színészi jelenlét, remek előadás. A Samuel és Ábra­hám szintén kétsze­mélyes színészi bravúr. Samuel kicsi, ra­vasz zsidó, amolyan mindenes segéd­munkás egy gazdag özvegyasszony alkal­mazásában (a díszlet ipartelepet idéz). Nyugodt lélekkel meglopja gazdáját, aki szemérmetlenül kizsákmányolja őt. Az asz­­szony felfedezi a hiányt, keresi a tolvajt, majd amikor Samuel „föladja magát", megölné. Vad hajsza következik, Samuel rendkívüli ügyességgel és ravaszsággal újra s újra kicsúszik üldözőjének karmai közül. Végül fordul a kocka: Samuel kerül „nyerő helyzetbe", talán meg is ölné az asszonyt. De az leleplezi magát, leveti parókáját, s mutatja: ő is férfi, sőt­­ bebi­zonyítja -, zsidó férfi, Ábrahámnak hívják. Sámuel elámul s fel is háborodik. Ábra­hámnak már nemcsak mint kizsákmányo­­lónak, hanem mint rejtőzködőnek, áruló­nak (mi több, antiszemitának!)is védekez­nie kell. Rövid, békés közjáték után (együtt elénekelnek egy gyönyörű zsidó dalt) folytatódik a harc, s folytatódnék ki tudja, meddig, váltakozó esélyekkel, ha Ábra­hám groteszk pózban, gyilkolásra emelt kézzel „sóbálvánnyá" nem merevedne. Ábrahám: Guilhelm Pellegrin

Next