Színház, 1993 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1993-10-01 / 10. szám
című műve. Mindkettő fontos szöveg, érdekes kísérlet. Sokáig nem tudtam választani a kettő között. Végül azért javasolom az Ibusán díjazásra, mert több művészi problémát old meg érdekesen. Parti Nagy csupa közhelyből indul ki, de a mindent átható irónia segítségével magának a banális létnek a tragédiáját teremti meg. Az átlagos mai beszéd Parti stilizációjában színtiszta nyelvi idiotizmusként hat. Ez kívülről figyelve játéknak tetszik, belül azonban kínzó kompetenciahiányt jelent: a szereplők görcsös erőfeszítéseket tesznek, hogy beszéljenek arról, amiről csak hülyeségeket tudnak mondani. Ez a szemérmes kétségbeeséssel palástolt vagy otromba közvetlenséggel feloldani kívánt kapcsolathiány bohózati helyzetek sokaságát szüli, s közben belső tragédiák sorozatát teremti meg. Parti képes átlagembereket drámai hősökké tenni, pedig tudja, hogy alkalmatlanok erre a szerepre. Kreál egy történetet a műhöz, pedig hősei világában lényegében nem történik semmi. A műbe beemelt operett kvázitörténete azonban nemcsak szerkezetet ad az eseménytelen életképekből felépülő drámának, hanem a színházi műfajok keverésével a művészeten kívüli A KRITIKUSDÍJ A A legjobb díszletet Antal Csaba tervezte a Szerbusz, Tolsztoj! című Jeles-előadáshoz jelenségek és a művészet alatti formák feszültségéről is szól. Jelöltjeim között szerepelt még Márton László A nagyratörője és Kárpáti Péter Akárkije. 2. Több jó rendezést is láttam ebben az évadban, de „legjobb” talán nem volt. Azért szavaztam mégis Máté Gábor rendezésére, mert egy vitatható értékű darabból vitathatatlanul értékes előadást teremtett. Ugyanakkor a produkció színészpedagógiai eredményeket is felmutatott: egy fiatal színészekből és főiskolásokból álló társaság teherbíró, sokra képes csapatként mutatkozott meg. Máté és színészei képesek voltak hitelesíteni a szereplőket, értelmezhetővé tenni a szövegben csak jelzésszerű metaforikus tartalmakat. A banalitásokból komor atmoszférájú világot építettek fel. Érdemes azonban több fontos előadást is megemlíteni: Zsámbéki Gábor Akárkijét, Fodor Tamás A házitanítóját, Znamenák István Woyzeckjét, Zsótér Sándor Hölgy kaméliák nélkül című előadását, Gaál Erzsébet Éjjeli menedékhelyét. Mindegyik keresőkísérletező produkció volt, ezért szerettem őket. 3. Nagyszerű volt Csákányi Eszter Emmája az Akárkiben. Azért szavaztam mégis Takács Katalin alakítására, mert az Örömhírben megszokott színészi karakterétől eltérő figurát formált meg — remekül. 4. A Szókratész védőbeszéde volt az az előadás, ami a legtöbbet jelentette számomra ebben az évadban. Mondhatnám azt is, hogy ez a legjobb előadás, ha nem forrt volna ilyen maradéktalanul össze a produkció az előadást létrehozó színésszel, így szavazatommal Jordánra nemcsak mint színészre, hanem mint rendezőre, színészpedagógusra, színházteremtőre is voksolok. Jelöltem volna még a díjra Kuna Károlyt is, akinek két miskolci alakítása igazi meglepetésnek, valódi kiugrásnak számít. Nagyszerű volt az Akárki két férfiszereplője, Sinkó László és Varga Zoltán is. 5. Bertalan Ágnes játéka a Müller táncosaiban vérbeli epizódalakítás. Néhány pillanatra kiválik valaki a többiek közül, akire már addig is érdemes volt figyelnünk. A jelenetnyi időben feltárul az egész élet.