Színház, 1993 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1993-10-01 / 10. szám

című műve. Mindkettő fontos szöveg, érdekes kí­sérlet. Sokáig nem tudtam választani a kettő között. Végül azért javasolom az Ibusán díjazásra, mert több művészi problémát old meg érdekesen. Parti Nagy csupa közhelyből indul ki, de a mindent átható irónia segítségével magának a banális létnek a tra­gédiáját teremti meg. Az átlagos mai beszéd Parti stilizációjában színtiszta nyelvi idiotizmusként hat. Ez kívülről figyelve játéknak tetszik, belül azonban kínzó kompetenciahiányt jelent: a szereplők gör­csös erőfeszítéseket tesznek, hogy beszéljenek ar­ról, amiről csak hülyeségeket tudnak mondani. Ez a szemérmes kétségbeeséssel palástolt vagy otrom­ba közvetlenséggel feloldani kívánt kapcsolathiány bohózati helyzetek sokaságát szüli, s közben belső tragédiák sorozatát teremti meg. Parti képes átlag­embereket drámai hősökké tenni, pedig tudja, hogy alkalmatlanok erre a szerepre. Kreál egy történetet a műhöz, pedig hősei világában lényegében nem történik semmi. A műbe beemelt operett kvázi­­története azonban nemcsak szerkezetet ad az ese­ménytelen életképekből felépülő drámának, hanem a színházi műfajok keverésével a művészeten kívüli A KRITIKUSDÍJ A A legjobb díszletet Antal Csaba tervezte a Szerbusz, Tolsztoj! című Jeles-előadáshoz jelenségek és a művészet alatti formák feszültségé­ről is szól. Jelöltjeim között szerepelt még Márton László A nagyratörője és Kárpáti Péter Akárkije. 2. Több jó rendezést is láttam ebben az évad­ban, de „legjobb” talán nem volt. Azért szavaztam mégis Máté Gábor rendezésé­re, mert egy vitatható értékű darabból vitathatatlanul értékes előadást te­remtett. Ugyanakkor a produkció színészpedagó­giai eredményeket is felmutatott: egy fiatal színé­szekből és főiskolásokból álló társaság teherbíró, sokra képes csapatként mutatkozott meg. Máté és színészei képesek voltak hitelesíteni a szereplőket, értelmezhetővé tenni a szövegben csak jelzésszerű metaforikus tartalmakat. A banalitásokból komor at­­moszférájú világot építettek fel. Érdemes azonban több fontos előadást is meg­említeni: Zsámbéki Gábor Akárkijét, Fodor Tamás A házitanítóját, Znamenák István Woyzeckjét, Zsótér Sándor Hölgy kaméliák nélkül című előadását, Gaál Erzsébet Éjjeli menedékhelyét. Mindegyik kereső­kísérletező produkció volt, ezért szerettem őket. 3. Nagyszerű volt Csákányi Eszter Emmája az Akárkiben. Azért szavaztam mégis Takács Katalin alakítására, mert az Örömhírben megszokott színé­szi karakterétől eltérő figurát formált meg — reme­kül. 4. A Szókratész védőbeszéde volt az az elő­adás, ami a legtöbbet jelentette számomra ebben az évadban. Mondhatnám azt is, hogy ez a legjobb előadás, ha nem forrt volna ilyen maradéktalanul össze a produkció az előadást létrehozó színésszel, így szavazatommal Jordánra nemcsak mint szí­nészre, hanem mint rendezőre, színészpedagó­gusra, színházteremtőre is voksolok. Jelöltem volna még a díjra Kuna Károlyt is, akinek két miskolci alakítása igazi meglepetésnek, valódi kiugrásnak számít. Nagyszerű volt az Akárki két fér­fiszereplője, Sinkó László és Varga Zoltán is. 5. Bertalan Ágnes játéka a Müller táncosaiban vérbeli epizódalakítás. Néhány pillanatra kiválik va­laki a többiek közül, akire már addig is érdemes volt figyelnünk. A jelenetnyi időben feltárul az egész élet.

Next