Színház, 1994 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1994-02-01 / 2. szám
darat a börtönparancsnokkal (ezek szerint nála volt), és ettől kezdve dramaturgia, reálmotivációk és szerkesztés helyett megint misztikus-képtelen, logikailag követhetetlen lírai motívumok sorjáznak: ugatni kezdenek kinn a kutyák, a komisszár lövet rájuk, csaholni kezd a tárgyalás közönsége, ők is sortüzet kapnak (a rendezés, szerencsére, az ugató nézőket kihagyta, így viszont nem érteni, mitől lesz véres a karzat publikuma). A lezárás — mindenkivel végez az idegen hatalom — nem dramaturgiai, hanem történelmi logikával vágja el az addigi, homályosan körvonalazot erkölcsi dilemmákat. A nézőteret bérletes diákok csapatai töltötték meg. Nem jutottak el odáig, hogy Sütő András sorskérdéseivel azonosuljanak. „Mi volt ez a Életében drámáit nem játszották. Most meg rajta tanulják a színházat. Azok is, akik csinálják meg azok is, akik nézik. Vajon melyik a boldogtalanabb állapot? No, nem az életben elért múlékony sikert vetném öszsze az örökkévalósággal. Mindössze arra utalok, boldogabb lenne-e a szerző, ha megéri alkotásai mai diadalútját. Ha látná az előadásokat. Némelyik nyomán nem kívánná-e vissza műveit a kéziratlét védettségébe, biztonságába? Nyilván nem mindegyik esetben. De olykor bizonyára. Most sikeres színész rendezői vizsgamunkájául szolgált egyik — talán nem is teljesen kész — darabja a Pesti Színházban. Másik elfeledett munkáján a Nemzeti Színház Színiakadémiájának növendékei próbálták megmutatni magukat a közönségnek a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Nyíregyházán pedig a jövendő közönséget próbálják a színházi viselkedés alapjaira szoktatni a jegyszedő nénik az ő ürügyén. Furcsa vagy talán éppen természetes módon mindhárom mű ugyanarról szól. A szerelem misztériumáról. Arról a bohózati közhelyről, hogy mindenki mást szeret, senkit sem szeretnek viszont, és hogy ebből milyen paradox helyzetek és érzések fakadnak. Füst Milán pedig — mert róla van szó persze — ebben a tárgykörben alighanem verhetetlen. Nem riad meg a közhelyektől, mert azokon át vezet szellemi útja mélyebbre és magasabbra. Mindig tud még egyet csavarni a történeten, a szituáción. KRITIKAI TÜKÖR madár? És miért ugatott?” — sutyorogták kifelé menet. Sütő András: Az ugató madár (Nemzeti Színház) Rendezte: Sík Ferenc. Díszlet: Kemény Árpád. Jelmez:Papp Judit m. v. Koreográfus: Gyalogh László m. v. Játékmester: Kutschera Éva m. v. Asszisztens: Trimmel Ákos. Zene: Rátkay József m. v. Szereplők: Koncz Gábor m. v., Varga Mária, Ferenczy Csongor, Urbán Andrea a. n., Szokolay Ottó, Gelencsér Adrienne, Kőmíves Sándor, Nagyváradi Erzsébet a. n., Keresztes Sándor, Mandel Helga a. n., Szélyes Imre, Kelemen Tímea a. n., Sörös Sándor, Szersén Gyula, Gellért Éva a. n., Gyalog Ödön, Versényi László, Fülöp Zsigmond, Mihály Pál, Pathó István, Lázár Csaba a. n., Lukácsi József, Mezei Lajos, Horkai János, Botár Endre, a Nemzeti Színház Színiakadémiájának növendékei és a Méta Együttes. A néma legális többszörösen megcsavart helyzetet ábrázol. A féltékeny gyilkos már nem szerette asszonyát, amikor megölte. Az ügyvéd inkább önmagát, mintsem védencét szeretné megérteni, amikor faggatja. A bíróság a közhelyeket és a közrendet, nem az igazságot védelmezi. Az örök vetélytárs, a néma barát pedig végképp talányos, rejtélyes, költői figura. Nem is beszélve az asszonyról, aki a két férfi történetében talán azonos, talán nem, talán szerelmes, talán nem. Talán könnyelmű, talán komoly, talán felszínes, talán mély, talán hű, talán nem, de hogy kihez, az végképp nem tudható. A gyilkos nem akar vallani, nem akarja menteni magát, mert tudja, hogy minden magyarázat eltorzítja az igazságot. Leegyszerűsíti azt, ami végtelenül bonyolult. Meg akar halni, nehogy kompromiszszumot kössön valami féligazsággal, valami szánalmas magyarázattal, valami mentséggel. De mégsem ő hal meg, hanem az ügyvéd, aki kérlelhetetlenül keresi az igazságot, aki fel akar tárni, meg akar torolni minden sérelmet, aki a köz bántalmának vél minden szerelmi vétket. Valóban misztérium ez, titokzatos erők rejtélyes játéka. A végén tanácstalanabbak vagyunk, mint voltunk előtte. Illetve egy nagy tudással mégis gazdagodtunk. Előtte nem tudtuk, mennyire tudatlanok, mennyire járatlanok vagyunk a lelki tereken. A szerző ugyan ezúttal nem győzi szusszal gondolatainak szerpentinét. Belegabalyodik a pszichológiai és filozófiai bonyodalmakba, nemigen tud kilábalni belőlük. Az ügyvéd öngyilkossága inkább csak kettévágja, mintsem befejezi a történetet, amely érezhetően befejezhetetlen. Hiszen nem sorsokról, nem valóságos emberekről, hanem általános érzésekről, illetve eszmékről szól. Olyan általános problémákról, amelyek az egyes embert elpusztítják, maguk azonban örökölt. Másrészt az író reménytelen küzdelmet folytat az erkölcsi megítélés csapdáival is. Hol beléjük botlik, hol fölényesen átugorja őket. Hősei számára hol mércéül állítja a közvélekedések közhelyeit, hol pedig mintha azok nem is léteznének számukra. Hegedűs D. Géza okosan gondolta el, hogy ehhez a játékhoz az intimitást és a távlatosságot valahogy egyszerre kellene megteremteni. Furcsa szobaszínházzá alakította hát számára Fehér Miklós a Pesti Színházat. A színpadra ültette a közönséget, a játszók közvetlen közelébe, meröögöttük meg nyitva hagyta a nézőteret. A székek fölé hosszú befutókat rakott. A bíróság előbb a karzaton áll, majd egy keresztrámpán foglal helyet. Vibráló, valószerűtlen térélmény keletkezik így. A szereplők hiába vannak karnyújtásnyira tőlünk, figyelmünk gyakran kalandozik a mögöttünk nyíló messzeségbe. S mintha valahonnan a mélyből bukkannának elő a játszók, amikor ismét magukra vonják tekintetünket. A játék is finom, tárgyilagosan költői. Vad szenvedélyek mintha csak apró rezdülések volnának, vagy megfordítva, minden rezdülésben egy-egy kitörés lappang. Hetényi Pál jól őrzi a gyilkos titkát. Rendíthetetlen méltóság, öreges lassúság és rengeteg lefojtott szenvedély van a játékában. Főúri gőg az alapvonása, de csak annyira, amennyire ezt egy példázat megengedi. Amennyiben egyfajta férfisors reprezentánsának illik súlyt, tekintélyt sugároznia. Az illő viselkedésen azonban át-áttör a kiábrándultság halálvágya. A reménytelenség fáradtsága. Vallai Péter játssza az ellenpéldát, az ügyvédet. Ideges, rámenős racionalista. Kezdetben mintha csak szakmai feladatként érdekelné az ügy. Mintha csak a hiúságát irritálná a védekezni nem kívánó vádlott, illetve valamiféle beteges kíváncsiság, mindent megérteni vágyó értelem vezérelné. Hogy aztán egyre vadabb, féktelenebb és nemtelenebb indulatok sodorják magukkal. Az igazi titok azonban az asszonyban rejlik. Murányi Tünde sugárzó tiszta tekintettel jeleníti meg a nőt, aki mindig igazat mond és mindig hazudik. Aki egyszerre szökik és marad, aki egyszerre hű az élettárshoz és a szeretőhöz, a rabtartóhoz és a megszabadítóhoz. E valószerűtlen és kevéssé motiváltan megírt viselkedést kislányos bájjal, a természet eredendő romlottságával és tisztaságával hitelesíti. Mindenféle erkölcsi megítélésen túlemeli a figurát. A lefojtott, tompított, líraivá szelídített tragédiában nem sok keresnivalója van a két szolgának, akik mintegy homályos tükörben elmosódva-eltorzítva ismét- KZAPPE LÁSZLÓ A'SZERELMI MISZTÉRIUMOK FÜST MILÁN-BEMUTATOK S IaJaJa'j? -S L^jaX^XA [VAL IA\XX-|| ^