Színház, 1994 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1994-02-01 / 2. szám

darat a börtönparancsnokkal (ezek szerint nála volt), és ettől kezdve dramaturgia, reálmotiváci­ók és szerkesztés helyett megint misztikus-kép­telen, logikailag követhetetlen lírai motívumok sorjáznak: ugatni kezdenek kinn a kutyák, a ko­misszár lövet rájuk, csaholni kezd a tárgyalás kö­zönsége, ők is sortüzet kapnak (a rendezés, sze­rencsére, az ugató nézőket kihagyta, így viszont nem érteni, mitől lesz véres a karzat publikuma). A lezárás — mindenkivel végez az idegen hata­lom — nem dramaturgiai, hanem történelmi logi­kával vágja el az addigi, homályosan körvonala­­zot erkölcsi dilemmákat. A nézőteret bérletes diákok csapatai töltötték meg. Nem jutottak el odáig, hogy Sütő András sorskérdéseivel azonosuljanak. „Mi volt ez a É­letében drámáit nem játszották. Most meg rajta tanulják a színházat. Azok is, akik csi­­nálják meg azok is, akik nézik. Vajon me­lyik a boldogtalanabb állapot? No, nem az életben elért múlékony sikert vetném ösz­­sze az örökkévalósággal. Mindössze arra utalok, boldogabb lenne-e a szerző, ha megéri alkotásai mai diadalútját. Ha látná az előadásokat. Néme­lyik nyomán nem kívánná-e vissza műveit a kéz­iratlét védettségébe, biztonságába? Nyilván nem mindegyik esetben. De olykor bi­zonyára. Most sikeres színész rendezői vizsga­munkájául szolgált egyik — talán nem is teljesen kész — darabja a Pesti Színházban. Másik elfe­ledett munkáján a Nemzeti Színház Színiakadé­miájának növendékei próbálták megmutatni ma­gukat a közönségnek a Petőfi Irodalmi Múzeum­ban. Nyíregyházán pedig a jövendő közönséget próbálják a színházi viselkedés alapjaira szok­tatni a jegyszedő nénik az ő ürügyén. Furcsa vagy talán éppen természetes módon mindhárom mű ugyanarról szól. A szerelem misztériumáról. Arról a bohózati közhelyről, hogy mindenki mást szeret, senkit sem szeretnek vi­szont, és hogy ebből milyen paradox helyzetek és érzések fakadnak. Füst Milán pedig — mert róla van szó persze — ebben a tárgykörben alig­hanem verhetetlen. Nem riad meg a közhelyek­től, mert azokon át vezet szellemi útja mélyebbre és magasabbra. Mindig tud még egyet csavarni a történeten, a szituáción. KRITIKAI TÜKÖR madár? És miért ugatott?” — sutyorogták kifelé menet. Sütő András: Az ugató madár (Nemzeti Színház) Rendezte: Sík Ferenc. Díszlet: Kemény Árpád. Jel­­mez:­Papp Judit m. v. Koreográfus: Gyalogh László m. v. Játékmester: Kutschera Éva m. v. Asszisztens: Trim­­mel Ákos. Zene: Rátkay József m. v. Szereplők: Koncz Gábor m. v., Varga Mária, Ferenczy Csongor, Urbán Andrea a. n., Szokolay Ottó, Gelen­csér Adrienne, Kőmíves Sándor, Nagyváradi Erzsébet a. n., Keresztes Sándor, Mandel Helga a. n., Szélyes Imre, Kelemen Tímea a. n., Sörös Sándor, Szersén Gyula, Gellért Éva a. n., Gyalog Ödön, Versényi Lász­ló, Fülöp Zsigmond, Mihály Pál, Pathó István, Lázár Csaba a. n., Lukácsi József, Mezei Lajos, Horkai Já­nos, Botár Endre, a Nemzeti Színház Színiakadémiá­jának növendékei és a Méta Együttes. A néma leg­ális többszörösen megcsavart helyzetet ábrázol. A féltékeny gyilkos már nem szerette asszonyát, amikor megölte. Az ügyvéd inkább önmagát, mintsem védencét szeretné megérteni, amikor faggatja. A bíróság a közhe­lyeket és a közrendet, nem az igazságot védel­mezi. Az örök vetélytárs, a néma barát pedig végképp talányos, rejtélyes, költői figura. Nem is beszélve az asszonyról, aki a két férfi történeté­ben talán azonos, talán nem, talán szerelmes, talán nem. Talán könnyelmű, talán komoly, talán felszínes, talán mély, talán hű, talán nem, de hogy kihez, az végképp nem tudható. A gyilkos nem akar vallani, nem akarja menteni magát, mert tudja, hogy minden magyarázat eltorzítja az igazságot. Leegyszerűsíti azt, ami végtelenül bonyolult. Meg akar halni, nehogy kompromisz­­szumot kössön valami féligazsággal, valami szánalmas magyarázattal, valami mentséggel. De mégsem ő hal meg, hanem az ügyvéd, aki kérlelhetetlenül keresi az igazságot, aki fel akar tárni, meg akar torolni minden sérelmet, aki a köz bántalmának vél minden szerelmi vétket. Való­ban misztérium ez, titokzatos erők rejtélyes játé­ka. A végén tanácstalanabbak vagyunk, mint voltunk előtte. Illetve egy nagy tudással mégis gazdagodtunk. Előtte nem tudtuk, mennyire tu­datlanok, mennyire járatlanok vagyunk a lelki te­reken. A szerző ugyan ezúttal nem győzi szusszal gondolatainak szerpentinét. Belegabalyodik a pszichológiai és filozófiai bonyodalmakba, nemi­gen tud kilábalni belőlük. Az ügyvéd öngyilkos­sága inkább csak kettévágja, mintsem befejezi a történetet, amely érezhetően befejezhetetlen. Hiszen nem sorsokról, nem valóságos emberek­ről, hanem általános érzésekről, illetve eszmék­ről szól. Olyan általános problémákról, amelyek az egyes embert elpusztítják, maguk azonban örökölt. Másrészt az író reménytelen küzdelmet folytat az erkölcsi megítélés csapdáival is. Hol beléjük botlik, hol fölényesen átugorja őket. Hő­sei számára hol mércéül állítja a közvélekedések közhelyeit, hol pedig mintha azok nem is létezné­nek számukra. Hegedűs D. Géza okosan gondolta el, hogy ehhez a játékhoz az intimitást és a távlatosságot valahogy egyszerre kellene megteremteni. Fur­csa szobaszínházzá alakította hát számára Fe­hér Miklós a Pesti Színházat. A színpadra ültette a közönséget, a játszók közvetlen közelébe, me­­röögöttük meg nyitva hagyta a nézőteret. A székek fölé hosszú befutókat rakott. A bíróság előbb a karzaton áll, majd egy keresztrámpán foglal he­lyet. Vibráló, valószerűtlen térélmény keletkezik így. A szereplők hiába vannak karnyújtásnyira tőlünk, figyelmünk gyakran kalandozik a mögöt­tünk nyíló messzeségbe. S mintha valahonnan a mélyből bukkannának elő a játszók, amikor ismét magukra vonják tekintetünket. A játék is finom, tárgyilagosan költői. Vad szenvedélyek mintha csak apró rezdülések volnának, vagy megfordít­va, minden rezdülésben egy-egy kitörés lap­pang. Hetényi Pál jól őrzi a gyilkos titkát. Rendít­hetetlen méltóság, öreges lassúság és rengeteg lefojtott szenvedély van a játékában. Főúri gőg az alapvonása, de csak annyira, amennyire ezt egy példázat megengedi. Amennyiben egyfajta férfisors reprezentánsának illik súlyt, tekintélyt sugároznia. Az illő viselkedésen azonban át-át­­tör a kiábrándultság halálvágya. A reménytelen­ség fáradtsága. Vallai Péter játssza az ellenpél­dát, az ügyvédet. Ideges, rámenős racionalista. Kezdetben mintha csak szakmai feladatként ér­dekelné az ügy. Mintha csak a hiúságát irritálná a védekezni nem kívánó vádlott, illetve valamiféle beteges kíváncsiság, mindent megérteni vágyó értelem vezérelné. Hogy aztán egyre vadabb, féktelenebb és nemtelenebb indulatok sodorják magukkal. Az igazi titok azonban az asszonyban rejlik. Murányi Tünde sugárzó tiszta tekintettel jeleníti meg a nőt, aki mindig igazat mond és min­dig hazudik. Aki egyszerre szökik és marad, aki egyszerre hű az élettárshoz és a szeretőhöz, a rabtartóhoz és a megszabad­ítóhoz. E valósze­rűtlen és kevéssé motiváltan megírt viselkedést kislányos bájjal, a természet eredendő romlott­ságával és tisztaságával hitelesíti. Mindenféle erkölcsi megítélésen túlemeli a figurát. A lefojtott, tompított, líraivá szelídített tragédiában nem sok keresnivalója van a két szolgának, akik mintegy homályos tükörben elmosódva-eltorzítva ismét- KZAPPE LÁSZLÓ A'SZERELMI MISZTÉRIUMOK FÜST MILÁN-BEMUTATOK S IaJaJa'j? -S L^jaX^XA [VA­L IA\XX-|| ^

Next