Színház, 1996 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1996-01-01 / 1. szám
EGY FÖLÖSLEGES FESZTIVÁL Mottó: „Ebből is tanulhatsz. ” (Bicska Maxi) Aligha emlékszik bárki arra az alkalmatlan tisztviselőre, aki két évvel ezelőtt sajtónyilatkozatba adta, hogy az Európai Színházak Uniójának budapesti fesztiválja fölösleges pénzkidobás, kevesek élvezetét szolgálja, és csak a Katona József Színháznak hasznos, mert addig mutogatja magát, amíg ide is, oda is meghívják. „Tiszta blama”, mondhattuk volna megrökönyödve a tájékozatlan úriemberről, ha nem szoktuk volna meg, hogy elvbarátaival együtt általában blamálja a kultúrát. Az elmúlt októberben és novemberben a Bulandra Színház használta ki „gálábul” a házigazda előnyét, hiszen a soros Unio-fesztivált — immár a negyediket — Bukarestben rendezték. Tisztviselői nyilatkozatokról nem szól a fáma, pedig a Bulandra öt előadását játszotta a fesztiválon, közülük többnek erre az alkalomra időzítette a bemutatóját. A találkozó kicsit hosszúra nyúlt, hat hétig tartott, a műsor többször változott, néhány színház az Unió állandó tagjai közül nem jött el, mások pedig nem a meghirdetett előadást hozták — egyszóval akadtak gondok. Az alatt a kétszer egy hét alatt, amelyet a fesztiválon töltöttem, kevesebb külföldi kritikust láttam, mint Budapesten, kevesebb éjszakába nyúló fogadást számoltam össze, mint Milánóban, és a lyukacsos program miatt kevesebb szakmai találkozót kísérhettem figyelemmel a vendégszereplő társulatok között, mint a korábbi években, de tanulságoknak azért nem maradtam díjával. Mindenekelőtt a Bulandráról, amelynek nincs szüksége nemzetközi hírverésre, elég híres anélkül is. Hírneve nem újkeletű. Izgatott a kérdés, hogyan képes egy társulat évtizedeken át megőrizni szellemét és színvonalát. Ehhez nyilvánvalóan tradíció kell. Mindenekelőtt az 1947-es alapító igazgató és későbbi névadó, Bulandra asszony tradíciója, aki — ne felejtsük el — színész és rendező volt egyszemélyben. Halálakor, 1961-ben vette föl a nevét a Városi Színház társulata. Magam 1970- ben jártam először és mostanáig utoljára Bukarestben, mit sem tudva a Bulandráról, és elkáprázva attól, amit ott néhány nap alatt láttam. Lucian Pintilie rendezésében Caragiale Farsangi éjszakájét, David Esrig Diderotadaptációját, a Rameau unokaöccsét és Büchner Leonce és Lénáját Liviu Ciulei rendezésében. Nem csekélység, mondhatja, aki jártas a közelmúlt színháztörténetében. Elragadtatásomat fokozta, hogy a magyar színház az idő tájt különösen lapos volt, épp csak nyiladoztak a lankán a későbbi tüskés virágok, készülődött Kaposvár, Szolnok és a Huszonötödik Színház, a Nemzetiben Major A luzitán szörnnyet, az Egyetemi Színpadon Ruszt, de akkor még mindezt alig lehetett átlátni. Ehhez képest a Bulandra kész csoda volt, írtam egy cikket arról, miért jobb a színház Bukarestben (ez lett a címe), támadt is belőle miniszteriális botrány. (Alkalmatlan tisztviselőkben akkor sem volt hiány.) Azóta, persze, tudjuk, amit tudunk. Hogy rendező nélkül nem megy. Itthon időnként el akarják hitetni velünk, hogy minden bajnak a rendező az oka, holott a legfőbb baj, hogy nincs. A Bulandrába, az előbb említett nagyságok kiebrudalása után — az alkalmatlan tisztviselők köztudomásúan ott is országosan elhatalmasodtak,aminek a következtében Pintilie, Esrig és Ciulei kénytelenek lettek külföldön világhírűvé válni —, jöttek mások, jött Penciulescu és Serban, aztán ők is emigráltak, de jött Mugur, Catalina Buzoianu, Purcarete, Tompa Gábor (őt nemrég igazgatónak is fölkérték, de nem vállalta), és most itt van Alexandru Darie. Darie harminchat éves, 1983-ban végzett a bukaresti színiakadémián, és fordítva járta meg az utóbbi évek román rendezői útját, tudniillik az Oxford Playhouse-ból és a New York-i Performing Arts Centerből csatlakozott 1992- ben a Bulandrához. Tempora mutantur. A Téli regét, a Három nővért és a Julius Caesart rendezte, az utóbbi kettőt láttam, mondhatom, rendkívüli erős egyéniség, határozott drámaértelmező szuverenitással és biztos manuális készséggel. Persze van hozzá hajlékony társulata. Amelyet a fent nevezett rendezők edzettek. Ideje volna egyszer s mindenkorra leszámolni azzal a szamársággal, amely pocsék sztárok önkielégítését nevezi ki színházi élménnyé. Amikor azzal etetnek, hogy X vagy Y színész kivérzett személyiségével ledarál maga mellől darabot, díszletet, rendezőt, mindent és mindenkit, s szerencsétlenségemre látom is az előadást, úgy érzem magam, mint a kukkoló, aki akaratán kívül kínos magánügybe keveredett. A magánügyszínészet világbajnoka vagyunk. Sehol megközelítően annyi privát ejakulációt nem láttam színpadon, mint kies honunkban. Jelentéktelen, üres nagyságok gerjesztik magukban a főszerepet, érdekesek próbálnak lenni, tupírozzák a hangjukat, színesek, mint a paradicsommadár, tollukat rázzák, beszédüket-mozgásukat „karakteresre” torzítják. Fölrikácsol bennük a kabarészínészet. Ebben utolérhetetlenek vagyunk. A bukaresti fesztiválon látni lehetett, milyen a minőségi színészet. Jártunk a főiskolán. Lerobbant emeletes épület egy külvárosi bódételep-préri közepén. Innen jöttek azok a nagyszerű színészek, akiket többek között a korábban fölemlített rendezők tanítanak. Harmad-negyed éves hallgatók vettek részt magyar rendezőnövendékek workshopján. Három fiú egy háromszor ötméteres szobában, elnyűtt ballonkabátban, bordásfaldíszletben úgy abszolvált egy párperces Julius Caesar-mellékjelenetet, hogy leesett az állam. A düsseldorfi Karin Beier nemzetközi szereplőgárdával rendezte meg kilencnyelvű Szentivánéji álom-előadását. Pár hónapig dolgozott együtt, keményen, a válogatott csapat. Tőlünk Kaszás Gergő és Mucsi Zoltán vett részt a produkcióban. Nem volt mese, profinak kellett lenni, miközben mindenki hozhatta önmagát, karakterét, sőt a „nacionáléját” — hiszen épp ezek alapján választották ki. Mint anynyiszor, ezúttal is megdőlt az „összeszokott állandó csapat” mítosza. Itt éppenséggel rövid idő alatt kellett egymáshoz gyalulódni, csapattá lenni. Miközben ott volt a vaskezű rendező, egy harmincas, törékeny német nő, aki kérlelhetetlenül tudja, mit akar. S hogy mindjárt ellentmondjak magamnak: Lev Dogyin is eljött évtizedes együttes munkában összecsiszolódott fiaival-lányaival, elhozta öt-nyolc éves előadásait, a Gaudeamust meg a moszkvai olimpia kitelepített prostituáltjairól szóló Galin-darabot (Csillagok a hajnali égbolton), és elkápráztatott színházának paradoxonéval, a frissen tartott színészi érzelmek és energiák rafináltan kitenyésztett őszinteségével. Itt tobzódott az egyszerűség monumentalitása, a hatásra játszó tökéletes „eszköztelenség”. Hogy csinálják? Kész csoda. A harmadik mágus: Declan Donnellan. Webster Amalfi hercegnőjét rendezte az elvárható reneszánsz gazdagság helyett napjaink szarkasztikus racionalitásával. A színészek dikciója jeges szél gyanánt söpör végig a nézőtér fölött, olyan erő van benne. Elhúzhatjuk finnyásan a szánkat: Jakab kori pompa, bővérűség, gyilok és méltóság helyett a Duce Itáliájának feketeingesei, barokkos manierizmus helyett a „veszélyesen élni” hipokrízise, modern ruhákban, modern miliőben, modern lefojtottsággal. Szabad a vásár, az előadás februárban többször is látható lesz a Katona József Színházban. Le lehet majd szólni, el is lehet kerülni, nekik nem fáj, ők úgyis elmennek. De mi itt maradunk.