Színház, 1998 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1998-01-01 / 1. szám

A XIVSZABÓ ISTVÁN • VÍZ NEMZETI SZÍNHÁZ 1978-1982 VSI M­UA val miről a következőkben szó lesz, alig húsz éve történt, de a színházlátogatók többsé­gének már történelem. Legalábbis ha igaz az a szociológusi vélekedés, miszerint a színházba járók többsége fiatal, illetve fia­tal felnőtt. Eszerint azok közül, akik két évtizede sokat jártak színházba, ma már kevesen lehetnek rendszeres színházlátogatók, a jelenlegi nézők többsége pedig életkorából adódóan sem volt tanúja a Nemzeti Színház most felidézett kor­szakának. A történet 1978 tavaszán kezdődött, amikor Nagy Péter akadémikus - mint igazgató - mellé Székely Gábort főrendezőnek, Zsámbéki Gábort pedig vezetőrendezőnek állította a hatalom. A korszak - ha ugyan nem túlzás négy évadot annak tekinteni - 1982 őszén, a Katona József Színház önállóvá válásával ért véget. A Szolno­kon, illetve Kaposváron szakmai és vezetői alkal­masságukat már bizonyított művészeknek egy politikai játszma teremtette meg, kínálta fel a Nemzeti Színház megújításának esélyét. Az ügy politikai hátterét Révész Sándor könyve össze­foglalja, ezért most néhány tény és máig publi­kálatlan dokumentum segítségével a színházi összefüggések végiggondolásához szeretnénk hozzájárulni. 1978-ban Székely Gábor harmincnégy, Zsámbéki Gábor pedig harmincötéves, s egyikük sincs még negyven, amikor megalapítják a Kato­na József Színházat. Nemzeti színházi műkö­désükről -talán mert a Katona későbbi művészi sikerei árnyékba borították - kevesebb értékelés, elemzés született. Színésztársalgókban, igaz­gatói szobákban, hivatali irodákban persze gya­kori vitatéma volt s maradt ez az érzelmektől átfűtött, indulatos kirohanásokról is emlékezetes korszak. A vitákban végül két véglet fogalma­zódik meg: kudarcot vallottak - állítják az egyik szélsőség képviselői -, mert a Nemzetin nem lehet segíteni; bár kudarcot nem vallottak, mégis elbuktak - mondják a másik álláspont képviselői -, hiszen bizonyították, hogy másképpen is lehet színházat csinálni a Nemzetiben. Az efféle sommás megítélés, a kérdés ilyen fokú kiéle­zése azonban nem tisztázhatja, hogy mi volt a két művész tényleges szerepe a Nemzeti Szín­ház akkori arculatának kialakításában. Ilyen alapon minden színház minden vezetőjének működése megkérdőjelezhető lenne. Székely és Zsámbéki munkásságáról leginkább az mond­ható el, hogy egy nehéz helyzetbe jutott színház­ba kerülvén (amikor is a régi eszmények társa­dalmi támogatottsága látványosan csökkent, de az új körülmények ereje még alig látszott), tehetségesen oldották meg feladatukat. Élet­művükben ez az időszak nem kitérőt vagy stag­nálást jelent, hanem szerves kapcsolatot egy korábbi fázis és egy későbbi szintézis kö­zött. Nemzeti színházi elképzeléseik egy lehet­séges utat mutatnak, s ha komolyan gondoljuk, hogy az új Nemzeti Színházat anyagi és szelle­mi értelemben is fel kívánjuk építeni, akkor minden tapasztalatra, minden tanulságra szük­ségünk van. A Nemzeti Színház akkori négy évadának mélyelemzésére ezúttal nincs mód, de hadd hív­jam fel a figyelmet néhány összefüggésre, illetve olyan neuralgikus pontra, amilyen a társulat és a repertoár alakulása. Nagy Péter igazgató beiktatási beszédében vázolta a színház művészeti állományában bekö­vetkezett változásokat. Az 1978-79-es évadot hetvenegy színész kezdte el, kettővel több, mint az előző évad létszáma volt. Heten távoztak (Bor­dán Irén, Kánya Katalin, Gyulai Károly, Mányai Zsuzsa, Maróti Gábor, Szabó Ildikó és Nagy Ré­ka), miközben a társulat kilenc új taggal bővült (Csomós Mari, Helyey László, Koltai Róbert, Lá­zár Katalin, Molnár Piroska, Papp Zoltán, Piróth Gyula, Pogány Judit és Vajda László), s a színház rendezője lett Ascher Tamás. A társulati létszám lényegesen a következő négy évben sem válto­zott, évadonként átlagosan öt-hat színész távo­zott, illetve szerződött a színházhoz. Az 1978-79- es és az 1981—82-es szezon társulatában ötven­négy név azonos, ami azt jelenti, hogy a társulat nyolcvan százaléka változatlan maradt, miköz­ben olyanok is elhagyták a színházat, akiket már az új vezetőség szerződtetett. (A Színházi Intézet évkönyveinek tanúsága szerint az 1978-at követő négy évadban tizenhárman mentek el a színház­ból, köztük Cserhalmi György, Törőcsik Mari, Kálmán György, illetve Lázár Kati, Pogány Judit, Vajda László.) Megkockáztatom a feltételezést, hogy a színházon belüli feszültségek folyamatos fennmaradásához a társulati stabilitás is jelentős mértékben hozzájárulhatott, illetve a válság kiéleződése a mozgásokban is kifejeződött. Az enyhe, megengedő megfogalmazást az is indo­kolja, hogy az 1982-ben induló Katona József Színház alapító gárdája csaknem egyharmad részben a Nemzeti korábbi tagjai közül került ki. Nyilván árnyaltabb képet kapnánk, ha rendelke­zésre állna az évadok foglalkoztatási statisztikája, amelyből kiderülhetne, szezononként ki hány da­rabban hány alkalommal lépett színpadra. Ilyen statisztika azonban - tudomásom szerint - utol­jára a Nemzeti Színház 1940-es évkönyvében jelent meg. A Nemzeti Színház műsorát vizsgálva megál­lapítható, hogy a nagy repertoár és a társulat viszonylagos állandósága lehetővé tette a folya­matos, zökkenőmentes működést. Három év­adon át nyolc-nyolc bemutatót (a negyedikben „csak” hetet) tartott a színház, s ez a feszített tempó tette lehetővé a repertoár gyors átalakítá­sát, aminek eredményeképpen a harmadik évad végére a műsoron nyolcvan százalékban már olyan előadások szerepeltek, amelyeket az új ve­zetés mutatott be. A sok bemutató megkövetelte, hogy a játszóhelyek sorába­­ a Katona József­ n­e­k­k Csomós Mari, Cserhalmi György és Kállai Fe­renc a Danton halálában (1978) 12

Next