Színház, 2003 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2003-07-01 / 7. szám

N­T­E­R­J­ÚSzínház olyan frissítőleg hatott rám, mintha el­mentem volna. — Végül mégis eljöttél... — Ez mindenkit meglepett - tulajdon­képpen azért jöttem el, hogy ne legyen min­denki számára ennyire egyértelmű, hogy csakis oda tartozom. Valami merevséget kezdtem tapasztalni magam körül Kapos­váron. Hirtelen megéreztem, hogy „nagy öreg" lettem, és ezt nem akartam. Kezdtem eltunyulni, ellustulni, muszáj volt megráz­nom magamat. Végül egy konkrét dolog ha­tására döntöttem, de az önmagában kevés lett volna. A Katonában sem csinálok mást, mint amit Kaposváron, de az, hogy új kö­zegbe kerültem, felfrissített. —Megromlott Babarczyval a kapcsolatod? — Remélem, hogy nem. Nyilván nem esett jól neki, hogy elszerződtem — ez egyetlen igazgatónak sem esik jól. — Nem hiányzik Kaposvár? — Dehogynem. Huszonhárom évet nem tudok csak úgy kitörölni az életemből. Nem tudom, hogy lehet feldolgozni az el­szakadást. Lebegő állapotban vagyok, a Katonában még csak keresem a helyem, ott meg már nincs. Már vannak barátaim itt is, egyáltalán nem érzem rosszul magam, de amikor lemegyek Kaposvárra, úgy fo­gadnak, mintha hazamennék. A kaposvári nézőket is szeretem. Köszönnek az utcán, ha tetszettél nekik , szerettem a folyama­tos köszöngetést, mert ez azt jelentette, hogy valami olyan dolog történt a színház­ban velük, amitől az „ismerősük” lettem.­­A Katonában a rendezők közül Máté Gá­borral, Ascher Tamással és Lukáts Andorral dolgoztál az évadban, mindnyájukat jól isme­red Kaposvárról is. Fontos ez a folyamatosság? — Csak olyan helyre akartam szerződni Kaposvárról, ahol ugyanúgy tudok dol­gozni, mint ott, így is lett: ugyanazt csiná­lom, csak mások a feladataim. Az idiótát és A bosszút nagyon szeretem. Lukáts Andor­ral elkezdtem próbálni a Perselyt, de azt csak ősszel mutatjuk be. — Egyértelmű volt, hogy a Katonába szerződj? — A társulatoknál gyakran van hiány a negyven-ötven évesek generációjába tar­tozó férfi színészekből. Gondolom, Zsámbéki Gábor ezért is hívott, amikor megtudta, hogy szabad listára tettem magam. — Rendezni is fogsz? — Igen, biztosan, csak még nem tudom, hogy hol és mit. — Babarczynál nagyon nagy volt a „moz­gástered". Nem félsz, hogy Zsámbéki nem hagy majd neked ekkora szabadságot? — Azt hiszem, nagyon hasonlóan gon­dolkodnak — ezért is választottam a Ka­tonát. Az meg az én gondom, hogy ho­gyan találom majd meg a helyem. — Kívülről is olyannak láttad a Katonát, mint amilyennek most „belülről”? — Természetesen látom — korábban is láttam — az erényeit is, a problémákat is... —Melyek a problémák? — Talán túl magas a mérce. Olyan nívós előadások tömkelege született húsz év alatt a Katonában, hogy kénytelen-kellet­len ennek a mércének igyekszik megfelelni a színház. Hogy ebből mit tud és mit nem tud elérni — ez folyamatos kérdés. De az, hogy minden próbafolyamatban a híres Katona-előadások színvonala van megcé­lozva, és arra törekszenek, hogy „ötös” le­gyen minden előadás, nekem nagyon szimpatikus. Természetesen minden igé­nyes színházban belső feszültséget okoz, ha a csak „jó” előadás már kevés. Ez így volt Kaposváron is. — A színházon kívül is jól érzed magad Pesten? — Pesti vagyok, csak huszonhárom évre kirándultam Kaposvárra. Mindig volt Pes­ten lakásom, és szinte minden héten feljár­tam. Kaposváron könnyebb volt azonnal kikapcsolódni. Kiléptél a színházból, és ott volt a színházpark — egy teljesen más kö­zeg. Pár kilométer biciklizés után kiértél az erdőbe. Itt Pesten valahogy beragadsz a 32 2003. JÚLIUS XXXVI. évfolyam 7. szám

Next