Színház, 2009 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2009-01-01 / 1. szám
deális tudós volt. Nem véletlenül nevezte a Bölcsészettudományi Karon tanszékvezetője „államilag engedélyezett pozitivistának”. Semmi sem érdekelte, csak kutatásának tárgya. 1968-ban végzett az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar-történelem szakán, majd középiskolai tanárkodás után a Petőfi Irodalmi Múzeumban és a Magyar Színházi Intézetben dolgozott - ez utóbbinak 1983-ban, Elbert János halála után lett igazgatója. 1992-től az Irodalomtudományi Intézet főmunkatársa volt. Tanári működését a Színház- és Filmművészeti Egyetemen folytatta. Munkásságának centruma a XVIII-XIX. századi magyar színház története és elmélete és a Nemzeti Színház története. Petőfi életművét is kutatta. Műveinek sora önmagáért beszél. A szintézisre törekvő könyvek mellett (A régi magyar színpadon, 1790-1849,1981; Magyar színháztörténet, 1790-1873,1990; Petőfi Sándor élete és kora, 1998) ott sorakoznak a forráskiadások (A vándorszínészettől a Nemzeti Színházig, 1987; 77 ismeretlen dokumentum a régi Nemzeti Színházról, 1989) és a szövegkiadások (Katona József: Bánk bán, Madách Imre: Az ember tragédiája, Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde, Petőfi Sándor: Az apostol). A reformkori irodalom egyik legkitűnőbb ismerőjeként alapvető tanulmányokat közölt, mégis színháztörténeti művei váltották ki a legnagyobb hatást. Nem véletlenül, hiszen látványosan szakított az anekdoták laza füzéréből szerkesztett művekkel. Kötetben is megjelent kandidátusi értekezése, A régi magyar színpadon korszakhatár a tudományág történetében. A könyv felborzolta a magyar színháztörténet évtizedes állóvizét. Kerényi ugyanis úgy értekezett a magyar nyelvű hivatásos színjátszás első évtizedeiről, hogy alig ejtett szót például Kelemen Lászlóról, akit a hagyomány az első magyar színházigazgatóként tisztelt. Munkájának minden sora újdonságot hozott. Arra készült, hogy vezetésével megújulhat a hazai színháztörténet-írás. Kutatásai révén jól tudta, hogy egyszerre kell a forrásokat felkutatni, összegyűjteni, rekonstruálni a színjátékszövegek hiteles változatát, s megírni a szintézist. A magyar színháztörténet című kézikönyv első kötete, melynek Székely György volt a főszerkesztője, megkoronázta Kerényi tudományszervező tevékenységét. A kötet időrendi összefoglalója, illusztrációi és bibliográfiája arról tanúskodik, hogy a magyar színháztör Gajdó Tamás Egyszemélyes intézmény KERÉNYI FERENC (1944-2008) ténet írás néhány év leforgása alatt több évtizedes lemaradást hozott be ekkor, s ez részben az ő munkásságának is köszönhető. Igazgatása alatt ünnepelte a Magyar Színházi Intézet a Nemzeti Színház megnyitásának százötvenedik (1987) és a hivatásos magyar színjátszás kétszázadik (1990) évfordulóját. Az előbbi évfordulóra a színház történetét összefoglaló tanulmánykötet és a forráskiadvány mellett a Corvina Kiadó fakszimile dokumentumválogatást bocsátott közre Építsünk Nemzeti Színházat! címmel. A cím egyszerre utalt az új Nemzeti Színház felépítésére (akkor éppen a Hofer-féle városligeti terv volt érvényben) és arra, hogy a Nemzeti Színház szellemének meg kellene újulnia... Ez a mozzanat is jelzi, hogy Kerényi Ferenc ebben az időszakban a közélet porondjára kényszerült. Ráadásul a Magyar Színházi Intézet kiállítóhelye, a Bajor Gizi Színészmúzeum felújítása is ekkoriban zajlott, de a szakma és a nagyközönség is elutasította a múzeum átrendezésére tett kísérletet. Talán ezek az események érlelték meg benne az elhatározást, hogy visszatér a tudományhoz. Az 1990-es években hatalmas feladatra vállalkozva összegyűjtötte a 2000-ben megjelent A magyar színikritika kezdetei (1790-1837) című háromkötetes nélkülözhetetlen forráskiadvány anyagát. Kerényiként mutatkozott be a telefonban, írta alá leveleit, így is emlegette mindenki. Fáradhatatlanul adott tanácsot, írt lektori véleményt, nyitott meg kiállítást, mondott beszédet. Mióta nyugalomba vonult, mintha újabb lendületet vett volna munkássága. Az ember tragédiájának egyedülálló kritikai kiadása és az életművét megkoronázó Petőfi-monográfia megjelenése után is egyre újabb terveket kovácsolt. Amikor ismeretlen és páratlan nemzeti színházi dokumentumok bukkantak fel azonnal kész terve volt a kiadásra. Hatvanadik születésnapjára tanulmánykötettel lepték meg munkatársai. A szerkesztők ebben így jellemezték: „Az irodalomtörténész-szakma egésze tudja, hogy Kerényi egyszemélyes intézmény, s ilyenformán szinte közömbös is, hogy hivatalosan éppen mi a munkahelye [...]: ő mindig az, aki megválaszolja a lehetetlen kérdéseket, megoldja a legbonyolultabb feladatokat, hajlandó vállalni a tudományos ismeretterjesztés mások által lenézett misszióját.” 53