Színház és Filmművészet, 1956 (7. évfolyam, 1-10. szám)
1956-04-01 / 4. szám
tetik: a librettó szerkezete kissé laza s a fogások bizony néha operett-sablonokra emlékeztetnek. Ám ez a rendezés fogyatékossága is, nem szólva a koreográfusról, aki — a szépen megalkotott toborzótól eltekintve — nemegyszer lép ki a korból és még a nyolcvanas évek orfeumi fal-összeütögetéseitől sem riad vissza. Horváth Mihály muzsikája a műfaj legigényesebb kedvelőit is kielégíti. A „Békétlen szerelem“ zenéjének a korabeli magyaros műdal és a népdal a múzsája, de Horváth nem idézi őket, hanem beleolvasztja a mondanivalóba, így muzsikája mégis maivá válik és frissé. Amellett könnyen érthető, fülbemászó és mentes a zenei közhelyektől is. Úgy érzem, nem ártana, ha a szövegírók a darab néhány kifogásolt fogyatékosságát kijavítanák, mert érzésünk szerint többet érdemel ez a hasznos, szép daljáték a helyi bemutató 10—15 előadásánál. Ehhez azonban különösen a második felvonást kellene megerősíteniök, melyben szinte megdermed a cselekmény. Ezzel s egyéb javításokkal — minden bizonnyal — országos siker születhetne a pécsi bemutatóból. Az előadás egyik legnehezebb szerepében a Vajda Júliát alakító Kovács Anni tűnt ki. Elsősorban szép énekhangja aratott sok tapsot. Hogy prózai tehetsége nem tudott kellően érvényesülni, annak elsősorban szerepe egysíkúsága az oka. Azonban így is megmutatta a szerelmében gyötrődő, az apjával szemben gyenge, tehetetlen Júliát. Korodini Ferenc — Csokonai szerepében — még nehezebb feladatot kapott. Már említettük a szerep gyengéit. Hogy adós maradt azzal a Csokonaival, aki az életvidámság és a vaskos rajongás halhatatlan költője volt, arról nemcsak ő tehet. Kellemes hangja és mértéktartó játéka így is dicséretes teljesítmény. Az előadás egyik legkiválóbb alakítása kétségkívül Szabó Samué. Gubás Márton, a részeges szenátor, emlékezetes, bővérű figurája a darabnak. Tartalmas karikatúrát alkot belőle Szabó Samu, amolyan féktelen, Csokonai-versből kilépett urat, aki borpirosan ragyog a katonák és egyéb borisszák között. Egyedül azt sajnáljuk, hogy nem tudtuk eléggé megvetni kisebb-nagyobb aljasságaiért, olyan rokonszenvesen bitang. Vele egy szinten mozog Somló Ferenc fűzfapoéta-csizmadiája. Ő kevesebb komédiázásával, ám aprólékosabb emberábrázolásával emelkedik ki az együttesből. Nem elégszik meg a komikus hatásokkal. Félszeg, pukkasztóan korlátolt polgárt ábrázol. Ő arra is gondot fordít, hogy éreztesse a csizmadia jellembeli fogyatékosságait is. Galambos György Gergő deákja viseli magán leginkább a daljáték könnyed, játékos pátoszát. Erőteljes, mulatságos alakítás az övé. Naiv, erőteljes, egészséges, népi figurát alakít. Széplaki Endre játssza Gubás Gazsit, a szenátor ütődött fiát. Ha egy árnyalattal tompítana alakításán, hibátlan lenne ez az amúgy is emlékezetes figura. Marczi Erzsi temperamentumos — talán helyenként túltemperamentumos — Zsófija méltó párja Galambos Gergőjének. Kedves, szeleburdi, és tehetséges. Korándy Dénes eléggé felületesen megírt szerepet kapott, és ezen belül sem meggyőző. Felesleges pátoszai, átélés nélküli kitörései csak hangsúlyozzák a figura vázlatosságát. Arany Kató Vajdáné szerepében és Bakos László, mint insurgens ezredes, jól beleillett az együttesbe. A rendezés nehéz feladatot kapott, mert a darab egyenetlenségeit kellett kiküszöbölnie. Éppen ezért különös gonddal kellett volna ügyelnie arra, hogy a daljáték helyenként operettbe sikló részeit lecsiszolja. Húzás sem ártott volna, tekintettel arra, hogy a daljáték nem bírja el a hosszú prózai párbeszédeket. A tömegjelenetek viszont szépek voltak s a kar fegyelmezett. Mille Imre koreográfiájáról szóltunk már. Alaposabb, ötletesebb lehetett volna. Vata Emil díszletei korhűek, szépek, akárcsak Bocskor Judit ragyogó jelmezei. Mindent egybevéve: a „Békétlen szerelem“ bemutatója nem kisebb kezdeményezés, mint jónéhány pesti színházé. KOPÁNYI GYÖRGY Az „Álarcosbál“ Szegeden idéki operaszínjátszásunk két csomópont köré sűrűsödik: Szeged és Debrecen köré. S mindkét színház érdemére legyen mondva: ennek is, annak is megvannak már — s ez ilyen rövid idő alatt nem megvetendő érdem! —a maga egyéni jelei, sajátos stíluselemei. Debre 302 •