Színház és Filmművészet, 1956 (7. évfolyam, 1-10. szám)

1956-07-01 / 7-8. szám

ták (St. Paul’s, Westminster, Merchant Taylor), és egyetemi kollégiumok (Inner Temple, Middle Temple, Lincoln’s Inn, Gray’s Inn) a királyi kápolna tagjai és a céhek színi előadásába, mely bekapcsolódás folytán az előadások színvonala egyre emel­kedett és olyan összmunkát hozott létre, mely Európában egyedülálló volt. Ennek következtében kialakult az egyöntetű előadásstílus, a kollektív színházművészet, mely egységes képet ad akár az udvar, akár a város vagy vidék színi előadásairól be­szélünk. AZ ANGOL PRAE-RENESZÁNSZ egyik színháztípusa a hatkerekű szekérre szerelt díszlet nélküli színpad volt. Az előadásra szánt darab minden jelenetét kü­­lön-külön, egy-egy szekérszínpadon adták elő. Az első jelenetet játszó kocsi végig­járta a város erre kiszemelt helyeit, mire jelenetét befejezte, a következő kocsi már megérkezett, elfoglalta az előzőnek a helyét és a második jelenetet adta elő és így to­vább mindaddig, míg a darabot a szimultán játék segítségével az egész város láthatta, amivel egyben meg is oldották a színváltozás problémáját is. A másik színháztípus a rögzített színpad volt. Itt is szimultán játékkal oldották meg a színváltozás ne­héz kérdését azzal a különbséggel, hogy itt a közönség járta körül a város színpadait, hogy a teljes darabot végignézhesse. Ezt az előadás stílust a misztériumok előadásá­nál alkalmazták, de erre a színpad típusra csak addig volt szükség, amíg a morali­tások zömmel meg nem jelentek. A moralitások kezdeti formája nélkülözte a misz­térium tánc, precesszió és pantomimikai konvencióinak betét részeit, vagyis nem voltak olyan színváltozásai, melyek szükségessé tették volna a szimultán játékot. A kezdeti moralitások ennek folytán kialakították új színházformájukat, az egy-színpad rendszert, lényege pedig az volt, hogy a darab előadását egy helyre lokalizálta, vagyis nem állandó, de rögzített térszínpadról beszélhetünk. A moralitások fejlődése kö­vetkeztében a darabok idővel a misztérium spektákulum jellegével gyarapodtak, a rögzített térszínpad formája pedig maradt, tehát a színpad használatán változtatni kellett. Ez a komplikált laborálás a színészi művészet hatáskörébe tartozott, mert a misztérium spektákulum részét lokálisan kellett érzékeltetnie, vagyis a precesszió, a tánc és pantomim optikai jellegét össz­hangba kellett hoznia a dráma akusztikai jellegével. És amikor mindez megtörtén­hetett, akkor már meg­voltak a rene­szánsz színház kialakulásának feltételei is, akkor már csak állandósítani kellett a rög­zített térszínpadot. A rögzített térszínpad pedig akkor kezdte végleges formáját fel­ölteni, amikor az egyszínpadú szekérszín­ház már nem a szabad téren, hanem be­állítva a vendéglők, vagy nagyobb épüle­tek udvarába, egyik oldalát nekitámaszt­­va az épület falának, félkörösen elhelyez­kedő közönségének, körülzárt területen tartotta előadását. Hogy milyen lehetett a kor színészi já­tékstílusa, azt, mint már említettük, meg­közelítően és nagy vonalakban rekonstru­álhatjuk a színpad és drámaszöveg adott­ságaiból. A kezdeti moralitások szöveg és tartalmi kötöttsége a színész számára csak mimikai lehetőségekre adott módot, ezt követően azonban a darabok tartalmi komplikációi és színpadi nyelv nehézségei a színész számára új feladatot adtak: a darabot érthetővé kellett tenni. Az isme­­ r ÍPw­ W /í Az első megmaradt színpad-rajz 033

Next