Színház és Filmművészet, 1956 (7. évfolyam, 1-10. szám)
1956-07-01 / 7-8. szám
ták (St. Paul’s, Westminster, Merchant Taylor), és egyetemi kollégiumok (Inner Temple, Middle Temple, Lincoln’s Inn, Gray’s Inn) a királyi kápolna tagjai és a céhek színi előadásába, mely bekapcsolódás folytán az előadások színvonala egyre emelkedett és olyan összmunkát hozott létre, mely Európában egyedülálló volt. Ennek következtében kialakult az egyöntetű előadásstílus, a kollektív színházművészet, mely egységes képet ad akár az udvar, akár a város vagy vidék színi előadásairól beszélünk. AZ ANGOL PRAE-RENESZÁNSZ egyik színháztípusa a hatkerekű szekérre szerelt díszlet nélküli színpad volt. Az előadásra szánt darab minden jelenetét külön-külön, egy-egy szekérszínpadon adták elő. Az első jelenetet játszó kocsi végigjárta a város erre kiszemelt helyeit, mire jelenetét befejezte, a következő kocsi már megérkezett, elfoglalta az előzőnek a helyét és a második jelenetet adta elő és így tovább mindaddig, míg a darabot a szimultán játék segítségével az egész város láthatta, amivel egyben meg is oldották a színváltozás problémáját is. A másik színháztípus a rögzített színpad volt. Itt is szimultán játékkal oldották meg a színváltozás nehéz kérdését azzal a különbséggel, hogy itt a közönség járta körül a város színpadait, hogy a teljes darabot végignézhesse. Ezt az előadás stílust a misztériumok előadásánál alkalmazták, de erre a színpad típusra csak addig volt szükség, amíg a moralitások zömmel meg nem jelentek. A moralitások kezdeti formája nélkülözte a misztérium tánc, precesszió és pantomimikai konvencióinak betét részeit, vagyis nem voltak olyan színváltozásai, melyek szükségessé tették volna a szimultán játékot. A kezdeti moralitások ennek folytán kialakították új színházformájukat, az egy-színpad rendszert, lényege pedig az volt, hogy a darab előadását egy helyre lokalizálta, vagyis nem állandó, de rögzített térszínpadról beszélhetünk. A moralitások fejlődése következtében a darabok idővel a misztérium spektákulum jellegével gyarapodtak, a rögzített térszínpad formája pedig maradt, tehát a színpad használatán változtatni kellett. Ez a komplikált laborálás a színészi művészet hatáskörébe tartozott, mert a misztérium spektákulum részét lokálisan kellett érzékeltetnie, vagyis a precesszió, a tánc és pantomim optikai jellegét összhangba kellett hoznia a dráma akusztikai jellegével. És amikor mindez megtörténhetett, akkor már megvoltak a reneszánsz színház kialakulásának feltételei is, akkor már csak állandósítani kellett a rögzített térszínpadot. A rögzített térszínpad pedig akkor kezdte végleges formáját felölteni, amikor az egyszínpadú szekérszínház már nem a szabad téren, hanem beállítva a vendéglők, vagy nagyobb épületek udvarába, egyik oldalát nekitámasztva az épület falának, félkörösen elhelyezkedő közönségének, körülzárt területen tartotta előadását. Hogy milyen lehetett a kor színészi játékstílusa, azt, mint már említettük, megközelítően és nagy vonalakban rekonstruálhatjuk a színpad és drámaszöveg adottságaiból. A kezdeti moralitások szöveg és tartalmi kötöttsége a színész számára csak mimikai lehetőségekre adott módot, ezt követően azonban a darabok tartalmi komplikációi és színpadi nyelv nehézségei a színész számára új feladatot adtak: a darabot érthetővé kellett tenni. Az isme r ÍPw W /í Az első megmaradt színpad-rajz 033