Szinház, 1945 (1. évfolyam, 1-19. szám)
1945-09-12 / 5. szám
26 ^sfilatkozJik 3)-dtdd Mihálff, akit,tudja a titkot... Dávid Mihályi, a Nemzeti Színház művésze egyik legérdekesebb, legszuggesztívebb egyénisége a drámai színpadnak. Az Arizona-műsornak egyetlen szereplője, aki elfelejteti a közönséggel, hogy mulatni, táncolni, inni, nevelni és szórakozni ment be, akinek néhány perces jelenése elég ahhoz, hogy feszült csendet teremtsen és felgyújtsa a felületes lelkekben is a művészet tüzét. — Mit gondol, mivel tartja a közönséget akkora feszültségben ? Hogy csinálja a csodát, ami annyinak nem sikerül ? — A legegyszerűbben. Soha nem felejtem el, hogy a színészet nem „szövegmondás jelmezben”, hanem emberábrázolás. Ezt egyszerű így kimondani, de míg a színész eljut idáig hosszú , nehéz az út. Élete délelejéig csak tapogatódzik a színész. Ha komolyan vette hivatását éskomolyan dolgozott sok évig, egy nap arra ébred: itt vagyok, tudom a fitlhot. .. Aki a színészt nézi — nallgadja, — érezze úgy, hogy rögtönzés, amit a színész mond, nem pedig tudományos felkészültség eredménye. A mai színész ne legyen őstehetség, tanuljon meg mindent, de ne „recept’ szerint játsszon. Mindent tudnia kell a színésznek: irodalmat, történelmet, esztétikát, pszichológiát, zenét, képzőművészetet, politikát — mindent, de a szépé.) kiteljesítése ne a tudományok szintéziséből szülessen meg, hanem abból, amivé a színész vérének-lelkének műveltsége révén lelt. Valami ösztönből fakadó lendületből, ihletből. Ha a tudományoskodás uralkodik a színészben, elveszti szárnyalását, lombiktermék lesz alakítása. Ne az agy domináljon a színészben, hanem a kultúra által megtermékenyített megszállottság... A német színészek iskolája fertőzte meg az európai színészképzést,hála Istennek újabban már az orosz és francia színművészet ésszínpadi rendezés levegőjében felocsúdott az új magyar színészet is ... — 1939-ben elutazott Budapestről. A merre járt ? — Párizsba mentem, amikor itt forrósodni kezdett a fasiszta légkör. A Porte St. Martin Színházban Duviviernél játszottam. Nehéz dolgom volt. Nem idegen anyanyelvű alakot kellett színpadra vini , nem, mint más Párizsban vendégszereplő külföldi művésznek, hanem egy szenvedélyes francia forradalmárt. Könnyekig meghatottan emlékezem vissza francia színészkollégáimra, akik úgy segítettek aszínpadon, hogy baj nem érhetett.. . Jouvet meghívott a Conservatoirba lektornak: az európai színészekről kellett volna előadásokat tartanom. Kitört a háború és megéreztem, hogy haza kell jönnöm. . . Kósa Mariill SEBESTYÉN MIHÁLY, A PESTKÖRNYÉKI SZÍNIGAZGATÓ A 12.000 ELŐADÁSRÓL ÉS A FEL NEM ÁLDOZHATÓ MŰVÉSZI HITRŐL A pestkörnyéki színházak koncesszióját Sebestyén Mihály kapta meg és most, különösképpen harmilinc esztendővel a Sebestyéndinasztia indulása után ismét elindulhat a kitűnő színigazgató azon a nehéz úton, amelyen léptennyomon meg kell verekedni a közönséggel a színház érdekében. Sebestyén Mihály a következőket mondja: — 1915 szeptember 15-én nyitott a Fővárosi Nyári Színház, bátyám, Sebestyén Géza vezetése alatt. Bónyi Adorján: „A modell” című darabjával ment fel először a függöny és attól kezdve nagy városban, kis városban tizenkétezer előadást tartottunk, Jászay Maritól Bajor Giziig, Hegedűs Gyulától Pethes Imréig, Környey Bélától Sándor Erzsiig, mindenki fellépett a színpadjainkon. Móricz Zsigmond így ír a vezetésem alatt működő Miskolci Színházról: „Meglepetve ültem be a nézőtérre : a színház tele volt, egyetlen páholy nem volt üres, a névtér zsúfolva. És a színpadon egy abszolút tökéletes előadás. Ezt az utóbbi években nem is láttam vidéken: az összes díszlet frissen festve és nagyszerűen berendezve.“ 1939 május 31-én huszonnégy éves működés után persze nekünk is be kellett fejezni az előadást. Elbúcsúztam a közönségtől. „Szolgáltuk a magyar kultúrát a legkisebb alföldi várostól, fel a budai Várig” — mondtam búcsúzóul közönségem felé. Azután a függöny lement és nem jött új felvonás nagyon sokáig. Ebben az esztendőben megkaptam a pécsi Nemzeti Színház koncesszióját, de egy levélben tisztelettel és köszönettel lemondtam róla . „Meggyőződésem, hogy igen nagy anyagi lehetőséget mulasztok el, mégis így kellett catároznom, mert egyetlen megmaradt értékemet , művészi hitemet semmiféle anyagi előnyökért nem áldozhatom fel” — ezt írtam a lemondólevélben. Most megkaptam a kispesti, újpesti és a pestszenterzsébeti színházakat, ahol uanolyan művészi hittel készülök a színháznyitásra, mint „valaha“ Budán vagy Miskolcon csináltam színházat. Pécsről lemondtam, mert úgy éreztem, nincs időm előkészülni ! És most, amikor harminc esztendővel az első előadás után a SebestyénSzínházban ismét felgördül a függöny — méltó akarok lenni a múlthoz és bízom a jövőben, hogy művészi hitemet soha, semmi körülmények között feláldoznom nem kell. (I. P.) 310JUfáth Clopád műnép^í né^rendelete a munáÚA-á/zínjúU/iá&Kól Alig volt valaki, aki bátrabban állott volna ki a nehéz időkben a baloldal mellett, mint Horváth Árpád főrendező, akit a németek a Szálasi-banditavilág idején elhurcoltak és akinek — ezt a sok, róla szóló legellentétesebb hír után ma már fájdalommal kell megállapítanunk — nyoma veszett. A Vígszínház rendezői szobájában beszéltünk vele utoljára. Töméntelen meghegyezett ceruza feküdt az íróasztalán. (Tudvalévően a ceruzagyűjtés volt a szenvedélye.) Miután rettenetesen kifakadt azok ellen, akik őt a Nemzeti Színháztól és a rádiótól elüldözték, keserűen emlékezett meg debreceni színigazgatásának „eredményéről”: teljesen tönkretették, úgyhogy a rajorgásig szeretett könyvtárától meg kellett válnia. Ez mindenekfelett fájt neki. — Mennyit koplaltam ezért a könyvtárért — mondotta nekünk. Azután kérdéseinkre válaszolva néhány érdekes megjegyzést tett a mai színházról és a munkás-színjátszásról. Ezeket a kijelentéseket ma már Horváth művészi végrendeletének tekinthetjük.: — Ha a színház züllött, úgy ennek társadalmi okai vannak.. Ha a közönség színházi téren túlságosan igénytelen, ebben a társadalom a hibás. Hallatlan kultúrszomjítságot fedeztem fel ellenben a munkásközönségnél, amely a színházat a kultúra iskolájának, vagy ha úgy tetszik, templomának fogja fel és a színházban feltétlenül tanulni és művelődni is akar! Ha igaz az esz ,tétikusoknak az a megállapítása ■— Bárdos Artúr, Hevesi Sándor is ezt tanították, — hogy az árnyalat minden, akkor ez a felfogóképes, friss közönség a legjobb közönség, mert tapasztaltam, hogy az árnyalatokat jobban érzékelte és méltányolta, mint az egyéb publikum! — A munkás-színjátszókról mi a véleménye ? — kérdeztük. — A színházak falaira kellene felírni azt az igazságot, hogy a munkás-színjátszók nem alkalmi műkedvelők, ■— ezeket én a kultúra szempontjából nemcsak feleslegeseknek, de minden más állítással szemben károsaknak is tartom. —A lényegbevágó különbség mindjárt ott van, hogy az alkalmi műkedvelők ötletszerűen válogatnak ki értéktelen darabokat és sejtelmük sincsen arról, hogy mit is művelnek. A munkás-színjátszók jellegzetessége a művészi becsvágy, a kultúra és a haladás szolgálatának szenvedélyes akarása, a fiatalság nevelésének és felemelésének vágya, célja pedig a művészi színház. A műkedvelő esetlen, dilettáns, civil, a munkásszínjátszás azonban társadalmi funkciót akar betölteni. Ez a lényege. (S. V.) anyagilag Kis konferansz az „Új Színház“-ról és igazgatójáról, Lóránd Györgyről Hölgyeim és uraim, van szerencsénk bemutatni Lóránd György igazgató urat, abból az alkalomból, hogy csatát nyert. A háborúja akkor kezdődött, amikor ama másik véget ért. Lelkes fiatalember kószált a Rózsautcában, betévedt az egyik kapu alá és egy teremben találta magát. Isten tudja, honnan vette az energiáját és a pénzt hozzá, de tény, hogy pillanatokon belül felépítette a Terézváros sötét kis mellékutcájában a főváros Intim kis színházát. Az első szöget az utolsóig maga verte be a lelkesedés és céltudatosság kalapácsával. Segítőtársai voltak : Kiss Lajos titkár, Rácz és Füzessy urak. Aztán letette a szerszámot, nagyot fújt és hozzálátott a nehezebbik munkához. Ezt pedig már mesélte ő tovább. — Bemutattam egy kis zenés vígjátékot, a „Pitypalaty”-ot. Szidták, mint a bokrot, szidták, hála Istennek, hetven előadáson keresztül. Aztán sor került a „Mákostésztá”-ra. A hangulat a kis színház irányában egyszeriben megváltozott. Kövérre hízott az az album, amelyben a kritikákat gyűjtögettem. Talán még ma is menne a darab, ha Dénes Gyuri meg nem betegszik. Így is 45 előadás zsúfolt széksorai tapsolták végig. Majd átmenetnek, amíg új szezonunkat indítjuk, „ÖSZI kabaré”-t állítottam össze. Nem akarok én most jelzőkkel hivalkodni, de amit ez a néhány művész, Sebő Miklós, (először lép fel, amióta kiszabadult a deportációból), Tapolczay Gyula, Kazal László, Kökény Ilona, Misoga, Barna Anci, Szántó Klári és Verebes Károly nyújtanak (utóbbi kettőt én fedeztem fel), talán közelebb áll az irodalomhoz és a művészethez, mint a sokat zengett „irodalmi kabarék” közreműködői . .. — És ősszel mit ígér a díszes névsor és mit kínál az ifjú igazgató ? — Új neveket: Bujdosó Rózsát, Deésy Máriát, és új darabokat. A tipikus francia kis színházat akarom átplántálni ide a Rózsa utcába, nyitódarabom, a „Toto” is ezt célozza már. De megnyugtatom, sor kerül itt drámára is majd, hamarabb, mint ahogy a zsír ára lemegy. Egy másik színházra, a Budai Színházra is jogos reményeim vannak s ezzel a két helyiséggel, remélem, végkép igazolni tudom magam,addig pedig mindenki vegye tudomásul, akit illet, hogy mi szubvenció nélkül játszunk és egyetlen fillérrel nem tartozunk senkinek és kizárólagos vagyunk, hogy békét hagyjanak nekünk, mert a teremtő, termelő munkához béke kell. (x.)